A szövegek – egy kivételével – külső szemszögből mutatják be a főszereplők törékeny, sokszor hideg és zárt világát. A narráció ezáltal eltávolít, ugyanakkor sokszor beránt egy-egy szereplő nézőpontjába, de a billegés, a közeledés-távolodás motívuma nemcsak az elbeszélői hangot és a befogadást határozza meg, hanem ugyanúgy a karakterek belső viszonyrendszerét is. A szereplők egyszerre mutatnak sokat és semmit. A kötet nyitó novellája, az Angolkeringő azt a kamasz-szerelmet mutatja be, amely a nehéz titkok és a könnyed bujkálás között válik valódivá. Ezek a nagyon is hétköznapi viszonyok bomlanak szét a kötet többi novellájában. 

A könyv nagy erénye, hogy úgy bontja le a megrögzött társadalmi normákat, hogy nem akarja. Ennek egyik eszköze, hogy sokszor didaktikusan, nyelvileg explicitté teszi ezeket a nyelvi bélyegeket: „Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?” (Angolkeringő, 9); „Valahogy más az arcuk, a kezüket, ahogy tartják” (Családban marad, 88). „A csudákat, mondta Dezső, ez olyan, mint hogy valaki férfi vagy nő. És a buzik?, mondta röhögve Karesz.” (Nagyhideghegy, 115). 

Tehát annak ellenére, hogy a karakterek azonosulnak, vagy próbálnak azonosulni a társadalom által meghatározott rendhez, történeteik szétfeszítik azt. A novellák szereplői egyszerre élik meg lényük legtermészetesebb valóját, és azt a társadalmat, ami ezt elveszi tőlük; éppen ezért ők nem lehetnek „csak” szerelmesek. Folyamatosan monitorozzák egymáshoz való viszonyukat, a társadalmi rendszerben felvállalt vagy leplezett pozíciójukat, és keresik a szerelemre a definíciót, amit a társadalmon belül lehetetlennek tűnik megtalálni. Csakhogy mégis megtalálják. A történetek átlagos szerelmi történetek, melyekben a szereplők csalódnak, összetörnek, sírnak, nevetnek és beteljesülnek. A kirekesztettség, a bujkálás és a titkolózás mögé láthatunk be, amely nemhogy ismerős, de egyenesen velünk történik – „jobban szeretett volna csak összebújni, meztelenül, gyengéden, és csókolózni, csókolózni, eszméletvesztésig.” (Angolkeringő,27). A szakállas Neptun, a címet adó novella tematizálja a legsűrítettebben a társadalmi bélyegek lebontását. A történet fő szimbóluma a Trevi-kút hatalmas, jól kidolgozott Neptun-szobra, amely a férfi jelképe. A szobor mozdulatlansága beszél: a férfi nem az, amit a társadalom ráaggatott. A novella főszereplője pont olyan dühös, mint a tenger istene, aki egy édesvizű kútba van zárva. A düh különböző, egyéni és társadalmi szintjeit oldja fel a zárlat, melyben a víz, a szobor és a testek egyszerre üvöltenek ki a novellából, lebontva azt az egyszerű sztereotípiát, ami talán egyben a legklisésebb is: „Ókor. Tudod? Mindenki meleg volt. Főleg, akiről szobrot csináltak.” (A szakállas Neptun, 158.)

A tizenkét novellában elsősorban fiatalok történeteibe láthatunk bele, akik először találkoznak a szerelemmel, a szexualitással és az elítéléssel. A Haladási napló című szöveg nemcsak ebben tér el a többitől, hanem formailag is. A fiú és a férfi történetét tényleg naplószerűen, napokra lebontva olvashatjuk, amely izgalmas kibillenés a kötet kompozíciójából. A Birkahús című novellában egy alteregó-történet bontakozik ki, melyben különböző intertextusok és interkulturális utalások adnak újabb réteget a szövegnek. A Magas léc, A vár a századosom, a Macskaeledel és A szakállas Neptun című novellákban megjelenik a külföld mint társadalmi és politikai más, amely nem éppen illúzióként, de kevésbé kirekesztő közegként jelenik meg, ahol a bujkálás feloldódik.

Ahogy Nádasdy Ádám írja a kötet előszavában: „Ezek az írások az emberi kapcsolatok könnyű és nehéz voltáról szólnak”, átlagos, hétköznapi viszonyrendszerekről. Megfejthetetlen érzelmekről, különös becenevekről, értelmetlen vitákról, apró jelekről, és arról, hogy tulajdonképpen mindenki, aki szerelmes, egy édesvízbe zárt Neptun.

Fotó: Bach Máté