A kéziratok felbukkanásáról a Telex előző éjjel közzétett cikkéből értesülhetett a szélesebb közvélemény. Mivel jelenleg minden időmet Kosztolányi Dezső levelezése kritikai kiadása második kötetének sajtó alá rendezésével töltöm, csak némi fáziskéséssel értesülök a napi eseményekről. Így csak örömömet fejezhettem ki Andrásnak, s ígéretemet, hogy azonnal tájékozódom a dologról.

Szeretnénk, nagyon szeretnénk, eddig ismeretlen József Attila kéziratokat látni, de tényleg az ő kéziratát látjuk? A Telex-cikk szerint Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész ezt kétségtelennek tartja, és egy tanulmányban bizonyítja is. Mire megnyitottam az aukciósház honlapján közzétett József Attila ismeretlen verse című írást, már számos e-mailt kaptam a József Attila Társaság tagjaitól a témában. Tverdota György a JAT honlapján tette közzé álláspontját a témában.

Igaz vagy hamis?

A kézirat-együttesről az aukciós tételnél több fotó is fellelhető. A kézírás első pillantásra hasonlít a költőéhez. Maga a mű azonban nem vall József Attilára. Bíró-Balogh Tamás szerint ez egy József Attila vers. Ha így lenne, azaz ha József Attila ilyen verseket írt volna, nem lenne szenzáció egy újonnan előkerült kézirata. A szöveg – ha kész vers lenne – ugyanis még a laikus olvasó számára is dilettáns klapanciának tűnik, mintha Szabolcska Mihály írta volna, íme:

Edit

Ezért üldögélek
a világban.

–
Minden pillanat
édes, kellemes

–
Ezért a szivemen,
már nem
sötét dolgok ülnek
kedvesem – mosolygok.

Bp. 1935. márc. 8.

József Attila

Karinthy Frigyessel szólván: „Egyszerűség lakik benne / Mosolyogva szeliden. […] Ami a szívemen fekszik / Azt dalolom, semmi mást: / Legelő, kicsiny birkáktól / Tanultam a versirást. // Egyszerű és tiszta nóta, / Gólyafészek, háztető – / Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető. […] Kicsi kunyhó, szerető szív, / Messze égbolt, tiszta, kék – / Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még.” Hát igen… talán ez lehet az egyetlen releváns magyarázat… József Attila gúnyversnek szánta, egy költőtársa, vagy az analitikusnője kifigurázására.

József Attila, Dr. Makai Ödön, József Jolán, József Etelka farsangi maskarában

Felteszem, Bíró-Balogh Tamás is hasonló céllal fogalmazta vérkomolyra az „Edit” összehasonlító elemzését a Számvetéssel. Fel akarta hívni a figyelmet az irodalomelmélet és az olvasóközönség közötti inadekvát viszonyra. Sikerült a műelemzés professzionális befolyásolási technikáinak mesterfogásait felhasználva rámutatnia a referenciális olvasat problematikusságára. Hatásosan demonstrálta, hogy a szavak, szintagmák és frazémák párhuzamba állításának bűvészmutatványai miképpen leplezik el, hogy a szöveg egészének értelmezése homályban marad.

Mi hiányzik az „Edit”-ből, s mi az, ami a Számvetést, s József Attila többi versét nagy művé teszi? A disszonancia konszonanciája. „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. nem egyéb megértett disszonanciánál.” – fogalmazta meg a költő alkotói módszerének egyik legjellemzőbb elemét Medvetánc című tanulmányvázlatában. Verseiben az egymásnak ellentmondó, egymással ütköztetett képek első pillantásra kuszának tűnő szövevényéből bontakozik ki a harmónia. Az egymáshoz kapcsolt disszonáns elemek determinálttá nemesednek lírájában, a vers kohézióját éppen az ambivalencia teremti meg.

Úgy gondolom, kijelenthető, hogy a kéziraton szereplő sorok nem tekinthetők József Attila versnek. Az nem lenne kizárható, hogy egy készülő vershez ötletek, gondolatok feljegyzései lennének – ha nem lenne ott egy pontos dátum és aláírás.

De ott van. 2018 tavaszáig – öt éven át – József Attila értekező prózájának sajtó alá rendezésén dolgoztam. Ez idő alatt a költő összes fennmaradt kéziratát megismertem és tanulmányoztam. A jegyzeteit, noteszeit, céduláit is. Nincs köztük olyan versvázlat, amit datálással és aláírással hitelesített volna.

Mindez Bíró-Balogh Tamásnak is feltűnik, mint fogalmaz: „a negítív konnotációjú képek […] teljesen hiányoznak belőle”. De ezt nem alkotói válsággal magyarázza, hanem azzal, hogy az „Edit ugyanis egy megerősödött identitású, szinte optimista szemléletű költő verse”. S ugyan „nem tudni, hogy 1935. március 8-án konkrétan mi történt József Attilával […], az viszont bizonyos: valami nagyon pozitív dolog”.

Valóban nem lehet tudni, hogy mi történt a költővel aznap, 1935. március 8-án, de azt tudjuk, hogy mi történt vele ez év februárjában-márciusában. Életének meglehetősen nehéz időszaka volt, súlyos – s nemcsak lelki – gondjai támadtak. Az 1932 óta húzódó un. „Röpirat-per”-ben február 13-án hozott új ítéletet a Kúria. Megsemmisítette József Attila büntetésének három évre való felfüggesztését, hivatkozva egy 1931-es ítéletre, mely alapján izgatás vétsége miatt 8 napi fogházra ítélték. Büntetése – 200 pengő bírság, mely behajthatatlanság esetén pengőnként 1 napi fogházra átváltoztatandó – így jogerőre emelkedett. A bírságot a költő nem tudta volna kifizetni, ezért a fogházbüntetés letöltésének fenyegetése valós veszély volt számára. Az összeget március 22-e, a végzés kézhez kapása után, a Feministák Egyesületétől megkapta ugyan, de ezt március 8-án még nem tudhatta. Gyömrői Edit visszaemlékezése szerint József Attila nagyon depressziós állapotban volt ebben az időben, „néha egy hétig, két hétig nem kelt föl”. Ismerjük a költő 1935. április 14-én kelt levelét, melyben így ír analitikusának: „Kedves Gyömrői, Judittól értesültem, hogy Maga, természetesen barátságból, tanácsokat adott neki, hogy s mint bánjon velem, keltsen föl stb. Bocsásson meg, de ezért lemondom az analízist. Szomorú vagyok és sajnálom, hogy igy kell tennem, de igazán nem tudnék ezután ugy beszélni Maga előtt, ahogyan szeretnék. Modus vivendi az volna talán, ha meggondolná magát és heti egy órát adna a havi 20 pengőért, – mert elvégre a Maga dolga, hogy mit csinál, kinek és mire nézve ad tanácsot, ebbe én nem avatkozhatom, ezt tenni sem akarom, még ha rólam van is szó, ily esetben azonban nekem is másként kell szemlélnem mindent. Mást értek abból, amit hátam mögött tett és mást abból, amit nekem mondott. Azt hiszem, hogy az ajánlott modus vivendi kivételével nincs semmi, ami megszüntetné azt a különben valósággal igazolt érzésemet, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva. Ha Maga ebbe nem megy bele, akkor még végül is magamtól állok lábra. Barátsággal üdvözli József Attila”. (Irodalomtörténet, 1971. 3. sz., 624. p.) A levél hangvétele kizárja, hogy József Attila pár héttel korábban boldogságban úszva, „kedvesem”-nek szólítva a nőt, rajongó verset írjon hozzá.

Az álláspontom tehát az, hogy a kézirat nem József Attila autográfja. A papír és a tinta korabelinek látszik a képek alapján, de a rajta lévő írás – tartalmi és formai kizáró okok miatt – biztosan nem a költőé. Aki a kéziratot készítette, tanulmányozta József Attila írását és jó kézügyességgel rendelkezik.

A kézirat-együttes egy kísérőiratot is tartalmaz. Bíró-Balogh Tamás szerint: „A tintával írt vers minden kétséget kizáróan József Attila saját kezű autográfja. Az íráskép, a hordozó papír és a versszövegezés maga mind erre utal, és egyik sem mond ellen ennek, a másodlagos dokumentum, a kéziratra vonatkozó hivatalos irat pedig ráerősít minderre.”

Milyen címer?

Az irat hivatalos jellegét egyedül a rajta lévő pecsét látszik alátámasztani. Egyébiránt egy gépiratos sajtcetli, ceruzaírásos rájegyzésekkel és aláírással. Dátumozva is van, szintén gépiratosan: „1945.Julius 3.” A pecsét felirata körben: „A magyar államrendőrség budapesti őrszemélyzetének IV-V. ker. osztályparancsnoksága”. Középen a babérágak közt a Kossuth-címer látható.

A pecséttel és a dátummal több probléma is van. A címert az első Magyar Köztársaság vezette be 1918-ban, és a Tanácsköztársaság kikiáltásáig volt csak hivatalos jelkép. 1946. június 4-én lett ismét újra hivatalos állami címer. A Horthy-korszak címerén a pajzs fölött a Szent Korona ült, 1938-1944 között még egy revíziós címer, 1944-1945 között pedig egy rövid ideig a Szálasi-címer is használatban volt. A háború befejezése után a hivatalok ez utóbbi három valamelyikét használták (leggyakrabban az elsőt). A háború után, 1946 nyaráig, nem ismert olyan pecsét vagy irat, melyen a Kossuth-címer lenne látható.

A Magyar Államrendőrséget a Debrecenben székelő ideiglenes nemzeti kormány 1945. évi 1.690. M. E. számú, a csendőrség feloszlatásáról és az államrendőrség megszervezéséről szóló rendelete hozta létre, 1945 márciusában. Hivatalos közlönyben csak 1945. május 7-i dátummal jelent meg, az 1.700. M. E. számú, a Magyar Államrendőrség felállításáról szóló rendelettel együtt, Miklós Béla miniszterelnök aláírásával. A Magyar Rendőr, a Rendőrségi Szemle és a Belügyi Szemle – e korai időszakról értekező – szakcikkei egybehangzóan arról számolnak be, hogy még meglehetősen szervezetlen volt a rendőri munka. Nem volt egységes egyenruha, megfelelő felszerelés, egyedi megkülönböztető jelzés, de saját pecsét sem. A helyzet csak 1946 folyamán rendeződött.

Az irat szerint előállították Barta Istvánt és elkoboztak tőle egy szótárt és egy verseket tartalmazó noteszt. Irodalmárok előállításáról és szépirodalmi művek elkobzásáról azonban semmilyen forrásban nem találtam adatot ebből az időszakból. A rendőrség erőfeszítései a közbiztonság megteremtésére irányultak. Székely János rendőr őrnagy A főváros közbiztonságának megszilárdítása 1945–1947-ben című cikke (Rendőrségi Szemle, 1955. 1. sz.) alapján három csoportra koncentrált a rendőrség ténykedése: a „szokásos bűnözőkre”, azaz a betörőkre, rablókra, tolvajokra, „a nyilas terror aktív részeseire”, és a „spekulánsokra”. Barta István egyik kategóriába sem volt sorolható, s a tőle elkobzott dolgokat sem tekinthetjük olyan értéknek, melynek rejtegetése józan ésszel magyarázható rendőri intézkedést indukálhatott volna ebben az időszakban. Vagyontárgyakat egyébként sem lehetett indoklás nélkül elkobozni. A rendőrségnek nem is volt joga semmit elkobozni, legfeljebb lefoglalni. A lefoglalás és az elkobzás között nagy különbség mutatkozik. Az elkobzáshoz még abban az időben is büntetőeljárásra volt szükség.

A kétségeket tovább erősíti az elkobzásról szóló iratban szereplő tétel: „József Attila Szép remények verses noteszét 1935”. Ezt látva ugyanis már nem egy, hanem két eddig ismeretlen József Attila versről van szó, az Edit és a Szép remények című versről. Ez igen nehezen elképzelhető, kivéve, ha feltesszük, hogy az iratot az időutazó Dickens írta alá, elkobozva József Attilától a Szép remények címet a maga számára.

A szerző József Attila-kutató, filológus, a József Attila Társaság elnökségi tagja.
Elismert szakértő a József Attila-kéziratok azonosítása terén.

Barta István, Szántó Judit és József Attila – Fotó: PIM