Terék Anna

Csönd

(részletek)

Háború

Fiú

Régen elképzelni sem tudtam,

mi történhet egy harctéren,

mit csinálnak a háborúban

az emberek.

Úgy hittem, van egy óriási mező,

ahol esik az eső és a lábak

minduntalan beleragadnak a sárba.

Sok a patkány és mindenki piszkos.

És esőben lövik egymást

távolról az emberek.

A képzeletemben nem találtak el

soha senkit. Vagy csak gonosz emberek

haltak meg. Voltak jók és rosszak.

Célja volt a háborúnak.

Én azt hittem, egy háborúnak

lehet jó célja is.

Esténként odalapultam

anyám lába mögé,

mikor elnyúlt a kanapén.

Mögé bújtam és a combjára

tettem a fejemet.

A hajamat simogatta.

Anya

Mitől félsz?

Fiú

Rettegek,

hogy a horvátok lelövik apát.

Azt mondtam, félek,

hogy a sárban majd ott marad

apa vére, és nem tudom:

ha a háború után egyszer majd

kisüt a nap,

az a vér

rászárad-e a földre,

vagy magába issza majd?

Anya

Félnek az emberek,

mert szeretnek élni.

Nem baj, hogy félsz fiam.

Apád nem fázik.

Augusztus van, süt rá fentről a nap.

Nyomja biztos a vállát a puska,

de apád ügyes ember,

úgy hiszem, most is épp fütyörész

valami régi, kedves dalt,

s a csizmáját pucolja.

Apád arca már biztosan

egészen barna, és a szakállát is

kiszívta a nap.

Mire hazajön, olyan szőke lesz,

rá se ismerünk majd.

Talpraesett ember,

és tudod, hogy ott fekszik

a szívében az igazság.

Apád nem bánt senkit,

apád két keze most is biztos tiszta.

Tudod, fiam,

nem csak rossz emberek

küzdenek egy háborúban.

Védik a hazát,

erősek és hangosan

nevetnek. Értünk harcolnak.

De ők is mind emberek.

S az egyik ember nem tudja

sokáig bántani a másikat.

Hamar vége lesz,

hidd el nekem, fiam.

Apád hazajön,

fehér lesz a szakálla,

barna lesz az arca,

akár egy cigánynak.

És majd széles szájjal nevet,

jó hangosan nevet,

akkor megnyugszik majd

a te szíved is fiam.

Nincsenek ott már emberek.

Elmenekült minden gyerek és asszony.

Apád a férfiakkal harcol,

a hazát védi.

Tiszta és erős,

amilyen itthon is volt.

Nincsenek ott már emberek.

Fiú

Anyám jobban hitt ebben a hazában,

mint apán a harctéren.

Aztán mégiscsak

ő halt bele ebbe a háborúba,

apám szívében mégsem feküdt

semmilyen igazság.

Hazatérés

Fiú

Anyám minden nap az ablak előtt állva

várta haza apámat.

Mint aki képtelen a férje nélkül

egy lépést is megtenni.

Mintha apám nélkül

jegessé, csúszóssá

változott volna az egész világ.

Nézte anyám az ablakból a hóesést,

ahogy virágzott a jég az üvegen,

várta, hogy jöjjön már haza apám.

Csendben várta, mint aki félelmében

már nem mer kimondani

semmit.

Mégsem láttuk, hogyan és mikor érkezett meg.

Egyszer csak ott állt az ajtóban,

egészen elvékonyodott a teste,

meg is görbült a háta, mint akit a szél fúj

folyton, s dől előre,

a levegőben támaszt keresve

maga előtt.

Tele volt szakállal az arca,

a válláig ért a haja,

az apám hullámos, szőke haja

teljesen kifehéredett.

Az ajtóban állt,

nézte anyámat, s mintha

rágott volna valamit,

mozgott a szája,

de nem szólalt meg.

Anyám a nyakát ölelte,

a derekára tette a két tenyerét

Anya

Elfogytál, Iván, alig látszol!

Fiú

De apám nem szólt,

csak rágott tovább, féltem:

engem keres a tekintetével.

Nem akartam hozzáérni apámhoz.

Az arcbőre egészen szürke volt,

alatta feszültek a csontok.

Mintha a bőre alatt

megfagyott volna az egész koponyája,

s a jég fehérítette volna ki ennyire

az arcát, az egész fejét.

A szája folyton mozgott,

mintha rágna,

pedig nem volt a szájában semmi.

Már a kanapén ülve mondta csak ki,

hogy

Apa

Sziasztok.

Fiú

És az a jég, a bőre alól

kihűtötte a ház falait is.

Az én fehér apám valahogy

egészen feketének tűnt,

ahogy borús arcát a

lámpa felé fordította és

egyre csak bámulta az égőt.

Utólag nem tudom már eldönteni,

melyikünk félt a másiktól jobban.

Apám reszketett, anyám mindenfélét

hordott oda elé, én meg csak álltam,

az ajtófélfának lapulva,

szerettem volna csak egy darab fa lenni,

belesimulni a házba és eltűnni.

Anya

Na, gyere már ide!

Fiú

Mintha félne egyedül

apám mellé ülni.

Ültünk egymás mellé szorulva

a kanapén, így nem kellett

egymás szemébe nézni.

Anyám beszélt, de mintha

nem mondott volna semmit.

Aztán csönd lett,

aztán elvették megint az áramot.

Akkor kérdezte anyám rebegve,

éhes-e apám.

A sötétben kifakult hang

jött csak ki apámból,

nem az ő hangja,

mikor megkérdezte,

hogy

Apa

Mi van itthon enni?

A részletek a drámából eredetileg megjelentek: Prae 2020/2.