Antal Balázs

térdeplő beszéd

letérdelek eléd és földig hódolok neked

hatalmas szorongás

megszűnt az agyam agy lenni

megszűnt a szívem szív lenni

mi kell még teneked én uram parancsolóm

legyőzőm oltalmazóm

te kísérsz engem eleitől fogva

megfogtad a kezem az óvoda ajtajában

neked adtam az ebédemet

mindennap az asztalra hánytam

de kitartottál mellettem

és másnap is vártál

kikísértél a nagyobb fiúk közé

neked adtam a gyávaságom

amikor azt mondták a rokonuknak húzzak be

hogy aztán nyugodtan bánthassanak

mert én is a magamnál kisebbet vertem

felkísértél a hegyre amikor focizni indultam

neked adtam a szégyenem

a többiek a nagy cseresznyefán lógtak

közéjük keveredtem a szabad réten a fa alatt

amelyért nem nyúltam amelyre nem másztam

pedig azt se tudtam hogy az valakié

és ezért nem értettem

hogy a kezed között vagyok

csak mikor hazafutottam a botos ember elől

és aztán az ablakban álltam a karjaidban

izzadva fuldokolva

hogy vajon utánam jön-e

pont énutánam

ott voltál amikor túl jó tanuló lettem

a túl rosszak között

és neked adtam a büszkeségem

mikor túl jómódban éltem

a túl szegények között

neked adtam a szerénységem

mikor túl gyenge voltam

a túl erősek között

neked adtam a meghunyászkodásom

ott voltál az úttörőtáborokban

messze hazulról de

miattad ott sem voltam egyedül magamban

neked adtam a magányom

és nem hagytál magamra a kollégiumban sem

mikor elhagyott gyerekkorom minden érzése tárgya

ott voltál amikor paraszt lettem a városiak között

ott voltál mindegyik nyomorult pillanatomban

mintha vadásztál volna rájuk de nem kellett

magamtól odaadtam neked

még külön meg is kerestelek ha te nem kerestél

hány városba kísértél el

vagy ha nem jöttél velem

hát hányszor utánam siettél

megtaláltál megfogtad a kezem

hideg sötét szobákban

neked adtam a vacogásom

te vezettél el a vonatokig

mindegyik utazáson

pakoltad össze a csomagom

és kérdeztél rá hogy ez meg az vajon bent van-e

küldtél vissza még egy-egy valamiért

izzasztottál később eszembe juttatva azt ami mégsincs nálam

fullasztottál hogy ugyan mi nem lesz ott majd rendben

hogy ugyan hol alszom és kikkel és hogyan szólalok meg

és egyáltalán mit csinálok én ott mért nem jó nekem otthon

mennyi verejtéket mennyi fulladást

asztmás nehézlégzést

adtam neked perceim óráim legjavából

minden szerelemben ott lesekedtél

mennyit törtem le a szép érzéseimből neked

és hány barátságba tetted bele a kezed

hogy végy belőle ameddig meg nem telik a markod

cserébe te mindig magadból adtál egy részt

mindig eleget adtál a legdrágább súlyaidból

én mindent otthagytam a házban ahol felneveltek

mindent amit érdemes lett volna elhozni

amiért érdemes lenne visszamenni

csak te jöttél el onnan velem

hogy ma is itt légy még

itt ülj itt állj itt lihegj itt heverj

kuporodj amikor kuporodom

kapaszkodj amikor kapaszkodom

álmomban másik házba költöztess

visszavigyél bukottként valamelyik iskolámba

szembesíts olyasmikkel amikre nem kéne emlékezni

kecsegtess olyasmikkel miket nem tudok elérni

felébressz olyasmikért amikkel nem tudok mit kezdeni

hogy uralkodj egyetlen életemen

amit nem veszel el

ami nem kell neked

csak rettentő markodban tartod

legrégibb barátom

legrégibb kedvesem

egyetlen örökségem

uram teremtőm

hatalmas hasonmásom

legeslegvégül kit kérhetnék meg

mást ha nem téged

hogy segíts

én már ne adjalak tovább

A vers eredetileg megjelent: Prae 2020/2.