A koncertet streamen hallgattam. Próbálom a pandémia idején elterjedt kifejezéssel magyarítani: élő közvetítéssel. Hiszen a stream nemcsak az élő közvetítést jelenti, hanem az eszközünkre nem letöltött internetes tartalmak felhasználását is. Bármennyire is felvet új lehetőségeket az élő közvetítés mint hallgatói műfaj, ma még abban a korban élünk, amikor a gyerekbetegségei  kirívóak. Nem tudtam mit kezdeni az öt perc késéssel, pedig Magyarországon az élő koncerteknél ennél nagyobb késések is megszokottak. 

Fejérvári Zoltán szinte még le sem ült, máris játszott: a darab címének – subito piano, így kisbetűvel – megfelelően, amely azonnali halkságot jelent és rákoncentrálás nélkül, azonnal kezdte a darabot. A  subito piano amúgy mint dinamikai előírás a romantika korának egy eléggé lejáratott hatásvadász eleme. Feltehetően azért kisbetűs a cím, mert a darab nem erről szól. Jóllehet jócskán előfordul benne ez a játékmód, és a darab visszatérő eleme, sőt formai meghatározója és mégsem a fő jellemzője. A subito piano Liszt H-moll szonátájához, vagy Bach WTC-hez és Kurtág: Játékokjához hasonlóan összegző mű: szinte minden belekerült, amit a zongoráról tudunk. A darab hét jól elkülöníthető tételében a címben jelölt technika valahol megjelenik, de sosem a subito piano elhasználódott technikáját mutatja meg: hatásvadászat címén a zeneszerzők mindig fortissimo után alkalmazzák. A kolorikus játékmódjáról is ismert zongoraművész gesztusaival, mimikájával is segítette a figyelem fenntartását. Bizonyos árnyalatok megszólaltatásához, általam eddig nem látott billentésmódokat használt, például volt, hogy felfelé néző tenyérrel billentett leheletfinoman egy billentyűt. A darab azonban nem igényli a vizuális figyelem fenntartását, oly mértékben sokszínű és meglepetésekkel telített, amely próbára teszi egy rutinos kortárszenehallgató belső látását is. A korszellemnek megfelelően nem okoz meglepetést, amikor olyan hang szólal meg, amelynek billentését nem látjuk: a zeneszerző kifinomultan él az elektronikus kiterjesztés lehetőségeivel, a zongoristának azonban embert próbáló lehet úgy játszani, hogy olyan hangokat is hall, amelyeket nem érintett meg. A darab befejezése Haydn Búcsúszimfóniáját idézi. A zongorista, és lapozó kísérője kisétál, miközben a hangszer még szól valahol az elektronikus térben, és lassú elhalkulása a távozást a visszatérés ígéretével sejteti. Nem én írom le először, hogy ez a mű a zongorairodalom kiemelkedő alkotása, de leírom én is, egyetértve ezzel.

A koncert szünetében jó lett volna egy tájékoztató, milyen hosszú szünetre számítsunk, ennek hiánya a monitorhoz szegezett, de be tudom a már említett előadó (korábban hallgatói volt) műfaji gyermekbetegségeinek.  A koncert következő darabjának elejére be sem tudtam kapcsolódni, csak a harmadik tételtől hallottam. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy a közvetítés hangminősége és vizuális rendezése világszínvonalú: semmiben nem láttam minőségi különbséget a nagy koncerttermek streamelőadásai és a doktori koncert között.

A Dixit a zongoradarabhoz hasonlóan hét részre osztott, összegző jellegű kompozíció, amely bemutatja a történelmi vokalizmusokat egy Hildegard von Bingenen induló, és Tan Dunig húzódó íven át idézve, hogy  miközben felvillant néhány újdonságot, mindenekelőtt a szólamkezelések tekintetében. A hangzó viszonyok meglehetősen kevertek: A végig túlhangsúlyozott, de Zétényi Tamás előadásában kimérten megszólaló cselló időnként kísérő – időnként szóló –, de leggyakrabban kamaraszerepet játszik. A Nevelő János által megszólaltatott  ütőhangszerek is kilépnek a megszokott használatból: az ötödik tételben szóló szerepet kap a kórus kíséretével. A kórus végigexponált, egy órán át folyamatosan jelen vannak. Ezt a teljesítményt a koncerten a Szent Efrém férfikar nyújtotta. A szólisták – Rajk Judit és Kéringer László – hol valósan kiemelkednek, hol csak dúdolva beolvadnak, jelenlétük nem tolakodó, csendjük pedig biztonságot sugárzott. A kórus a bizánci technikáktól a madrigálon, a korálon és az énekbeszéden át a mai filmek tömegjeleneteit is megidézik. Ezek a megfordított, és állandóan mozgó szólamfunkciók a darab igazi újdonságai, amelyek egy lehetséges választ adhatnak a vokális kultúra mintegy fél évezrede tartó válságára. A folyamatos szólamkeverés állandó mozgásban tartotta a darabot, hasonlóan az elektronikus zeneszerzésben megismert keverési és panorámáztatási technikákhoz, ám mindez kifejezetten akusztikus környezetben: a darab szép példa arra, hogy tud hatni a ma a tegnapra, egy későbbi kor egy korábbira. Az a megoldás, hogy kiegyensúlyozottan adagolt idézetek, sőt közhelyek keverednek új hangzás technikákkal, egy lehetséges folytatandó utat jelöl ki. Az említett vokális válság egyik oka, a kórusok szövegeinek Palestrina szillabikáinál kezdődő érthetetlensége. A Dixitben a szerző kerüli a szöveg érthetőségét zavaró tényezőket, de a biztonság kedvéért az élő közvetítés kiírta a szöveget. Mindazonáltal egy ilyen mű esetében, ahol a kórus nemcsak hagyományos – például  liturgiai – szerepet tölt be, hanem gyakran drámai elemeket – effekteket, atmoszférát – is közvetít, nem várható el a szövegértés vesszőparipaként. A darab szövege a kereszthalál és a Genezis szavainak konkordanciái, az Alfa és az Ómega jelenetei.  A szöveg szinte adja a lehetőséget a hasonlóságok és különbözőségek folyamatos hangsúlyozására. A szövegválasztás és a világos zenedramaturgia okán a mű vontatott és kontemplatív. Meggyőződésem, hogy a Dixitnek ott a helye a oratóriumirodalom csúcsán. Nem lesz népszerű, sokat játszott mű az intellektuális mélységei miatt. Nem fogja meghódítani a kóruskedvelőket úgy, mint a Carmina Burana vagy Penderecki liturgikus művei, de hivatkozás lesz, ebben szinte biztos vagyok. Már ha el tud jutni a megfelelő fórumokra. 

Összegezve, az est legnagyobb erénye a művekben a személyes szerzői érvekről való lemondás, és a darabok zenetörténeti kontextusba helyezése. Kimagaslott a  szerző és az előadók közötti elmélyült viszony optimális kihasználása. A kidolgozottság főleg a két hangszeres kulcsszereplő, Fejérvári Zoltán és Zétényi Tamás munkáját dicsérte,  ám az összes közreműködő önzetlen odaadása is példamutatónak tetszett.  

Fotó: Kérges Máté