A testvérpár egyike, Jenny (Olivia Colman) a káoszt testesíti meg; nővére, Alice (Olivia Williams) a rend. Alice az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet tudósa. Fegyelmezett, steril világába követi Jenny, aki körül minden folyamatosan összeomlik. Kettejük dinamikája végig szikrázó feszültséget tart fenn a közel háromórás előadás során. A családi dráma összefonódik a tudomány egyik legaggasztóbb kérdésével: hogyan fog véget érni a világegyetem?

Lucy Kirkwood elmondása szerint „az emberi tulajdonság, hogy mindent katasztrofizáljunk” inspirálta a dráma írására. A darabot átszövi a félelem, hogy a vég eleve elrendeltetett: a kattintásnyira lévő rém- és álhírek özönében úgy érezzük, valami kirobbanó katasztrófával, egy „kozmikus menopauzával” fog végződni a dráma, és a saját történetünk is. 

Mindemellett a Szúnyogok (eredeti címén Mosquitoes) egy nagyon is humoros előadás, ami nevetve néz farkasszemet szorongásainkkal. A jelenetváltások gyorsak és dinamikusak. A kör alakú színpad fényjátékok tere, mely családi nappaliból világegyetemmé tud tágulni. Az élmény szinte filmszerű, ahogy kapcsolgatunk történetszálak, karakterek, dimenziók és néha idősíkok között.

Az előadás világegyetemének központjában Jenny foglal helyet. Az első jelenetben egy terheslabdán ül a színpad közepén, mintha a Napon trónolna. Minden szereplőt az ő gravitációs mezeje mozgat. Hiába tudós család gyereke, makacssága hiszékennyé teszi: amikor egy védőoltásáról azt olvasta online, hogy veszélyes lehet, nem oltatta be kisbabáját; alig egy évvel rá a kislány elhunyt egy megelőzhető betegségben. Az oltásellenesség motívuma új értelmet nyer 2021-ben. Családja és a néző egyszerre látja benne a tragédia áldozatát és okozóját. Olivia Colman érzékeny játéka nagyon hatásosan jeleníti meg a morális dilemmát.

Jenny édesanyja, Karen (Amanda Boxer) kutatásáért a férje kapott Nobel-díjat. Tudományos munkássága így is világhíres. Meghaladott kora viszont kifog rajta. Demenciája és inkontinenciája megalázó helyzetekbe hozza, mindemellett a lányai gyerekként bánnak vele. A karakter története egyszerre szívszorító és humoros: kilátástalan helyzetében is kitart, és az ő odamondásai nyerik a legtöbb kacajt a közönségtől.

Karen teszi fel a darab egyik legfontosabb kérdését is: „Mi tesz egy tudóst tudóssá? A hajlandóság, hogy ne erőltessen rossz ötleteket. Hogy az adatokat elemezve megtalálja azokat a hibákat, melyeket nem szabad megismételni.” Ezzel Karen felvázolja a Szúnyogok központi konfliktusát. Lánya, Alice, ugyanis rá ütött: tudósként érzelmi problémákra racionális magyarázatot próbál találni, a hibákat logikával akarja kikerülni. Vele szemben Jenny az érzelmeire reagál: legyen az gyász, öröm, részvét vagy ragaszkodás, meg mer élni mindent, amit tapasztal, és másokra is érzelmeken keresztül próbál hatással lenni.

Jenny művészi fűtöttsége és Alice tudományos gondolkodása ugyanakkor nem állnak olyan éles ellentétben, mint ők gondolják. A rendező, Rufus Norris fontos szempontnak tartotta bemutatni, hogy „a tudomány is kreativitás.” Connie Potter, a CERN tudósa, akivel a szerző a dráma írásakor konzultált, hozzátette, hogy „közös vonás a művészeti és a tudományos területeken dolgozókban, hogy szenvedélyesek a szakmájuk iránt.” A Szúnyogok ezt a szenvedélyt viszi színpadra.

A legszenvedélyesebb szereplő ehhez méltóan tudós: Alice volt férje, akire a színlap Bozonként hivatkozik. A név jelentése elemi részecske, mely szimmetrikus, összetett kvantumállapotot mutat. A szerepet Paul Hilton alakítja. Bozon szellemként szökik a színpadra, a többi szereplő nem látja. Rémisztően lelkes monológokat ad elő a világvégéről, visszhangzik minden szava, sokszor a sötétben marad, egy intésre át tudja varázsolni a színpadot. Ő az egyetlen, aki közvetlen kapcsolatban áll a közönséggel, és egyenesen hozzájuk beszél. Lekezelő stílusa és a monológforma ugyanakkor elidegenítő hatással van a nézőre. Bár monológjai a világvége lehetséges módjaira szorítkoznak, egy ponton kibukik belőle saját története: elméletei az őrületbe kergették. Fél karon feltűrt ingujja sejteti, hogy öngyilkosságot követett el. Bozon megjeleníti a teremtés és a pusztítás kettősségét, a tudomány képességét, hogy alkosson vagy pusztítson: nem véletlen áll a svájci részecskegyorsító épületénél egy Shiva-szobor.

Az előadás gyengébbik eleme a tinédzser szereplők, Luke (Josephn Quinn) és Natalie (Sofia Barclay). Bár a színészi játék kifogástalan, a párbeszéd életidegen szlengje és kopott utalásai kizökkentőek. Felmerül pár érdekes probléma, amiknek viszont a tinidráma az élét veszi. A digitális kapcsolatok színpadi megjelenítése különleges (amikor a karakterek online beszélnek egymáshoz, Luke középen ül, Natalie pedig a színpad körül köröz és nem tud belépni a terébe; elsötétedik, amikor elhagyja a chatszobát), viszont az online kommunikáció formáit nem használja ki a darab. Csak utalásként jelenik meg a kommunikációs gátak kérdése és az, milyen kontraszt van Luke online és offline élete között, valamint hogy édesanyja milyen keveset érzékel a világából. A darab mélypontja egy telefonszex-jelenet, mely érdekes kommentár lehetne a cyberbullying és bosszúpornó modern jelenségeiről (Luke intim fotóit Natalie bosszúból körbeküldi az iskolában), viszont a jelenet humorra van kiélezve, érzelmi és dramaturgiai következményei pedig a melodráma határát súrolják.

Luke története buktatóival együtt is izgalmas módon kapcsolódik a Szúnyogok fő témájához. Amikor találkozik a káosszal, Luke elsőnek menekül előle; aztán kontrollálni próbálja; sikert akkor ér el, amikor a káoszból rendet teremt. Megaláztatását zenén keresztül dolgozza fel: a részecskegyorsító hangját remixeli zongorajátékával. Művészet és tudomány eggyé olvad, a zörej káoszából rendezett zene lesz.

A Szúnyogok arra hív, hogy vessük bele magunkat a káoszba. Karen tévedett, amikor kijelentette, hogy egy tudós feladata elkerülni a hibákat. A tudósok, művészek, emberek feladata szembenézni a hibáinkkal és újra próbálni, míg reménykedünk, hogy talán ezúttal nem rontjuk el, és rendet teremthetünk belőle.

Lucy Kirkwood: Mosquitoes (Szúnyogok)

Alice - Olivia Williams
Jenny - Olivia Colman
A Bozon - Paul Hilton
Luke - Joseph Quinn
Natalie - Sofia Barclay
Karen - Amanda Boxer
Henri - Yoli Fuller

Dizájn: Katrina Lindsay
Fővilágosító: Paule Constable
Zene: Adam Cork
Hang: Paul Arditti
Videó: Fin Ross, Ian William Galloway
Mozgás: Ira Mandela Siobhan, Kev McCurdy

Rendezte: Rufus Norris

National Theatre, London
2017.
Felvétel a National Theatre at Home archívumából
Fotók: Brinkhoff Mogenburg