Ugyanakkor minden kor így vagy úgy elmesélhető akár a kocsmái által is. A helyek, melyek Czinkivel szólva „kiszakadnak az időből”, de legalábbis ahol űrmértéktartalomban mérik az időt. Vannak, akik levegőt venni járnak krimókba, vannak, akik megfulladnak az ilyen helyeken. Többen csapdaként tekintenek rá, mások – mint Bikácsy Gergely a Roncsfilmben a Gólya kapcsán – otthonként, „otthon pedig az ember nem balhézik”. Ott ülnek olyanok, akiknek a kocsmákba betérni olyan érzés, mint a berlini film leomlása, a másik sarokban csücsülőknek pedig egy belső Trianon. 

S ha már történelmi példákkal éltünk, úgy maradjunk is a megállapítás mellett, hogy egy kor emlékezetét érdemes kocsmák mentén is konstruálni. Különösen érdekes ez akkor, amikor a napokban az egyik legvirálisabb hazai közösségi médiatartalom épp a ’90-es évek legendás (eltűnt) bulizós és piázós helyei. De a történelem nem az 1980-as évekkel kezdődött, érdemes tehát egy mélyebb réteget is keresni a budapesti kocsmai láthatatlanság közepette.

Időben 1925-be megyünk vissza, amikor Ilkovits Izidor nevű kocsmáros két fiával közös megnyitotta a később a Rákosi-rendszer egyik legzavarosabb zárványát, az úgynevezett Ilkovics büfét. Az alapító-vállalkozó a Nyugati pályaudvarhoz való közelségét a sűrű fillér és a ritka forint-elv alapján használta ki. Megfizethető árak mellett a rósejbni népszerűsége is oroszlánszerepet vállalt a hely csalogatóvá válásában. A Zemplén megyei zsidó családból származó Ilkovits eredetileg mozigépész végzettséggel rendelkezett, viszont a családi hagyományokat követve döntött a vendéglátás mellett. Ez jó döntésnek bizonyult, értette ugyanis az ital- és pénzjárás világát, így az idővel egyre központibb helynek számító Ilkovics büfét egy rendkívül nagy pincehelyiséggel bővítették ki. Ezt aztán a fővárosi lakosok a Horthy-korszakban eléggé kidomborított, majd a szocialista időszakban előszeretettel eltagadott kispolgári életvitelt áthágó tevékenységek lefolytatására használták. Prózaibban fogalmazva: lényegében az orális szextől kezdve az orgazdák és betörők közötti vagyonjogi vitákkal bezárólag önálló univerzumként funkcionált az így érthető okokból rosszul megvilágított pincehelyiség. Vészi Endrének a Népszavában az 1941-es karácsonyról megjelent cikke őrzi annak emlékét, hogy a hely ez utóbbi részét „Kis Ilkovitsnak” vagy az „Ilkovits pirostermének” is hívták.

A zsidótörvények miatt az idősödő Izidor csak 1937-ig vezethette a helyet, utána a Szölőskert Szövetkezet nevében csinálhatta tovább. A háborút követően emigrált Izraelbe, majd 1949-ben Tel-Avivban hunyt el. A helyet informálisan testvére, Miksa vette át. (Jenő öccsük egyébként már a háború előtt a szemben lévő épületben, a Szent István körút 1. szám alatti helyiségben nyitotta meg az Ilkovits cukrászdát.)

A pesti flaszternyelv gyakorta alkalmazta a helyre a hodály, illetve a lovagterem kifejezéseket, melyekre nem csak a nagy belmagasság miatt, hanem a rendkívül tágas, és egyben lévő helyiségrészek okán is rászolgált. A Rákosi-korszakban a belvárosi Fiume kávéházból Darling presszóvá vált hely mellett csak az Ilkovics büszkélkedhetett éjjel-nappali nyitvatartással. Ennek megfelelően viszont olyanok is megfordultak itt éjnek évadján, akik miatt nappal is az utca túloldalára mentünk volna át. A kommunisztikus elvek mindkét helyen inkább csak molyrágta, a hatalom viszont annál nyomasztóbban módon volt jelen. Később Mándy Ivántól tudjuk, hogy gyakoriak voltak a helyen az úgynevezett az albérleti dumával másokat lefárasztó személyek mellett az állambiztonsági informátorok, illetve azok kóstolgató-felkérdező szövegeik is. A józsefvárosi lelkületű prózaíró ennek egy példájára így emlékezett: „Valamelyik írótársam egy délelőtt bejött a zsúfolt Darlingba, megállt az ajtóban, 51-ben volt ez, és odaszólt nekem: Iván, te még mindig az amerikaiakat várod? Á, nem, mondom, nem gondolok rájuk annyit, mint te. Abban a pillanatban eltűnt”.

Az Ilkovics büfét a Rákosi-korszakban – mint a 135. számú Községi Nemzeti Vállalat kiküldöttje – Kovács Ferenc, egykori pincemester irányította. A vendéglátóhely operatív ügyeit már 1932-től folyamatosan Sinkovits Jenő rendezte. Utóbbi férfi gyermekei már az Ilkovics büfé végleges eltűnését követően váltak meghatározó színészekké, Sinkovits Imre és Sinkó László egyaránt vendéglátós apjuk mellett kezdtek el dolgozni. Az 1956-os nevezetes napok forradalmárai hajnalhasadáskor többek között ezen a helyen folytatták le a katonai logisztikáig terjedő megbeszéléseket. Végül a minden XX. századi államberendezkedés szimbolikus tereként funkcionáló Nyugati pályaudvar előtti teret a kora Kádár-korszakban átépítették, és így az egykori Berlin tér struktúrájával együtt az Ilkovics is eltűnt örökre 1961-ben.

Fotó: Fortepan, Nagy József

Fotó: Fortepan, Nagy József

Fotó: Fortepan, Nagy József

Fotó: Fortepan, Nagy József

Fotó: Fortepan, Nagy József

Fotó: Fortepan, Mihalik István

Viszont a Rákosi-korszakban tevékenykedő rendőrtisztek, valamint az éjszakai életet kedvelő művészek visszaemlékezései megőrizték az utókornak a hely egykori varázsát. Mink András a Beszélőben jelentette meg az Utolsó este a lebontásra ítélt Ilkovits-büfében című írását, amelyben több kutatói megjegyzése is helyet kapott. Emellett a Magyar Távirati Iroda  iratanyagában az 1956-os forradalomhoz kapcsolódóan egy különálló borítékban megközelítőleg két tucat fotó áll rendelkezésünkre, amelyek a feltüntetett dátum alapján 1956 október elején készülhettek. A felvételeken úgyszólván kétes egzisztenciák, valamint kriminális (elő)életüket kevéssé titkoló flasztervagányok mutatkoztak a kocsma bejáratának közvetlen közelében. A forradalmat két héttel megelőző fotókat a Községi Nemzeti Vállalat részéről Kovács Ferenc jegyezte, és talán ezekből a képekből is kitűnik, hogy a sokszínű vendégkör kiszolgálása nem lehetett kockázatmentes.

Dobos János a szocialista korszak népszerű betörési nyomozója is előszeretettel fordult meg a korabeli bűnözők találkozóhelyein. A Kocsmák, vagányok, zsaruk című kötetében külön fejezetet szentelt az Ilkovicsnak, ahol emlékei szerint „teddyber-bundás prostik… elegáns stricijeikkel” fordultak meg. A nyomozócsoportok ennek köszönhetően folyamatosan razziákat is tartottak az Ilkovicsban, ilyenkor a gyanús küllemű egyének számára egyértelmű felszólításokat fogalmaztak meg: „Indíts kifelé, a hátsó kijáraton!”

A korabeli hírhedt zsiványtanyákkal szembeni bűnügyi akciókra Ádám Zsigmond és Dobos János egyaránt úgy emlékeznek, mint összehangolt, több csoportot igénybe vevő munkára. Készültek is rá, a vezetők a Budapesti Rendőr-Főkapitányság akkori Engels téri (mai Deák téri) épületében található nagy befogadó készségű moziteremben vezényelték az eligazításokat. Ezeken az alkalmakon választották ki azokat a kezdőnyomozókat (pl. Ádámot vagy Dobost), akik a tényleges razzia előtti öt-tíz percben feltűnés nélkül elvegyülhettek a csibészek között. Fontos feladatuk volt, hiszen a rendőrzsargon szerinti tényleges lehalászás (razzián történő előállítás) előtt kellett megfigyelniük, kik azok a személyek, akik hirtelen sietősre foghatják  vagy szabadulnának az értékesnek vélt portékájuktól, amint elindul az akció.

Dobos János visszaemlékezései szerint akkora volt a benti tér, hogy több szektorra kellett osztani az igazoltatásokat. A szektorhatárokat, a máskülönben láthatatlan választóvonalakat egyenruhás rendőrök a testükkel jelezték. Az Ilkovics hírhedtsége okán hiába képzett önmagában is választóvonalat a normasértő kisebbség és a szabálykövető többség között, a razziák időbeli közelsége újabb, még a bűnözők számára sem mindig előre sejthető kihívásokat jelentett. Gyakorta előfordult ugyanis, hogy kora délután pusztán azért tartottak razziát az Ilkovicsban, hogy ennek köszönhetően arra az estére ott nyugodtan csencselni szándékozó csibészeket szinte tömegesen söpörhessék be a rendőrkapitányság fogdájába, immáron az éjszakai órákban. Nem pusztán egy-egy razzia során osztották fel tehát az Ilkovits területét a rendőrök, hanem a Rákosi-korszak nyomozói megtanulták sajátos módon „újrabeosztani” a bűnözők idejét is.

Az Ilkovicsnak ma már se híre, sem hamva, de a mai ilkovics büfék még mindig úgy működnek csencselő természetüket tekintve, mint régen. Bár az is tény, hogy a nagy suskák, az igazi kőarcok és ütőképességgel megáldottak már nem az ilyen poszt-Ilkovics helyeken mozognak. A láthatatlan nagy dohány bankszámlák közötti áramlása ugyanis kevéssé látható elkövetőket kíván. Azokat a bűnözőket, akiket napjainkban szabad szemmel is kiszúrunk a budapesti utcán, azok az Ilkovicsban lehetettek volna akár kiskirályok, de a mai bűnözői élcsapatoknak a cserepadjára sem ülhetnek le.

A szerzők a Tangó és Kes podcast házigazdái