„Az eget lapáttal hordják majd fölénk, talicskáik csikorgása sárosfekete nyomokat hagy a fehér falon. Aztán köpnek egyet.” (10.)

A kötet közepén elhelyezkedő Mese hat megadott szóval (28.) című prózavers nem hiába került középre, így nem csak fizikailag, de a kötetkompozícióban elfoglalt helye szerint is központi helyet foglal el a művek között. A prózavers jelenléte egyrészt formai szempontból is meghökkentő, mert bár az azt megelőző versek már implikálnak egy ilyen határlírikus műfajt (ami sokszor nehézkes haladásúvá tud válni, itt azonban a markáns képvezetés ezt elegánsan segít kikerülni), mégsem a prózavers a meghatározó megszólalási pozíció, hanem a hagyományosabb műfajok kerülnek előtérbe. Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert Kemenes bravúros és határozott kézmozdulatokkal komponálja meg a szövegek képrendszerének hálózatát, melyek véleményem szerint talán igényelnének egy a Mese hat megadott szóvalhoz hasonlatos prózaverses formátumot, hiszen alapvetően képi világban és intonációban már amúgy is afelé tendálnak.

Éppen emiatt számomra a már kiemelt mese, mely a fává válást, a természetbe való lassú beépülést és rejtett „odúvá válást” körvonalaz, központi jelenlétével minden irányba képes értelmezni a megelőző és utána következő szövegeket, sőt utal a borító Ozsváth Zsuzsa által tervezett (Szabó Zsolt András Thin air, 2016 képe alapján) ködös-fás erdejére, és persze a kötet címére is.  

„A tükör ott hevert porrá törve csupasz talpunk alatt. Csak álltunk egymással szemben, fényév vagy karnyújtásnyi távolságban, már nem tudom. Az idő, mint a megolvadt/ üveg, csorgott kihegyezett könyökünkről.” (28.)

A kötetkompozíció alapján véleményem szerint két ciklusra lehetne bontani a verseket (a Mese hat megadott szóval előttiekre és az utána következőkre), amelyek önmagukban külön problémakörrel foglalkoznak, de erőteljesen kapcsolódnak ettől függetlenül is egymáshoz. Ezt a fajta elkülönítést csupán a tematika miatt tenném meg, egyébként egyedülállóan és kiemelkedően koherensnek és fluidnak tartom Kemenes kötetét. Ennek legfőbb forrása az a líranyelv, amely a költő sajátja, minden szempontból egyedien rá jellemző hang. Ezzel pedig a versek nemcsak jó vagy erős szövegek lesznek, hanem képesek „Kemenes-szövegekké” válni, ez egy első kötettől pedig kiemelkedő teljesítmény. Azt gondolom, innentől kezdve bármikor felismernék egy Kemenes Henriette által írt verset.

Az első ciklus szövegei inkább a lírai én és a „másik fél” (szerelem; Isten; az önmegszólítás lehetősége is mindig fennáll; emellett felbukkan a szülőkkel való kapcsolat tematizálásának lehetősége is) kapcsolatáról szólnak, számomra főleg az ígéretek beteljesületlensége, a biztosra várt dolgok kisiklása, elcsúszása tematizálódik a versekben (Mint aki ért (17.); Háromszáz nyúl (16.); Beltéri panoráma (7.), az Út-szekció (Út/1. stb.) (8.)). Ezen versek feszültségét a lírai én és a „másik” közeledésének, távolodásának dinamikája tartja fent.

„A költés időszaka veszi kezdetét,/ a közeledés metamorfózisa.” (Hullámtörés tegnap ilyenkor, 10.)

„Fényévekre vagyunk egymástól,/ de ne aggódj,/ távolodunk.” (Minden út, 22.)

A verscselekményben mindig valami olyan történik, ami elcsúszott – dadogó léthelyzetfestő líra bontakozik ki előttünk, asszociatív és atmoszférateremtő nyelvezettel. A sűrű képhasználat itt is erőteljes, az állatok tömeges megjelenése (kutyák, macskák, nyulak, varjak, fekete vadak, madarak) és a természet otthonként való beágyazása (rét, körtelevél, föld, ég, víz és persze fák) szinte majdnem minden vers alapját képezi. Mintha az elöl lévő versek összekapcsolódva egyre beljebb vezetnének minket a kötet „erdejébe”, egészen a Mese hat megadott szóval csúcspontjához, a földbe beágyazódó, fává váló lírai beszélőhöz.

Innentől kezdve a második ciklusban már az állatok, a föld, a természet alapvető, egyértelműbb léthelyzetet bontanak ki a lírai én belső világában. Szinte teljes azonosulást és azonosíthatóságot lehet felfedezni egyes szakaszokban, néhol valós metamorfózis jelenik meg a képekben, mint például a kötetcímadó Odú című versben (37.): „Mikor varázspálcám neonfénnyé töröd fölöttem, meglátod apám, felsikolt az összes erdő, és minden anyaállat kölykévé fogad. Nyirkos göröngyök közül bújnak majd elő odúmeleg szavaim, és lenyúzott bőrüket visszakapják az átfagyott állatok.”

Mindeközben ez a szakasz inkább a külső tényezők behatásainak problematizálása körül mozog, társadalmi színtérre kivetülő gondolatmeneteket fedezhetünk fel, emellett azonban végig belső monológként folynak a szövegek. Olyan társadalomból kivetett szerepek tűnnek fel a versekben, mint a prostituáltság vagy a hajléktalanság, de a szélsőségek utolsó fokozatában a holtak is megjelennek, melyek a szövegek lecsendesedését és végső mélységeit is megmutatják (Átmenet (30.); Holtudvar (31.); Eucharist (33.) Ima 2.1 (34.)).

A versek alapelemeként megjelenő metaforák és hasonlatok néhol nagyon távoli képzettársításoknak tűnnek, vagy egyenesen keresetteknek, mégis fontosnak tartom kiemelni, hogy ezek mozgatják a Kemenes-szövegek dinamikáját is, hiszen a képek egymásból való ömlesztése a versek fluiditásának alapja. Emellett sajnos a bizarr, abszurd képek állandó keresése vagy nem megfelelő kontextualizációja véleményem szerint néhol az értelmezhetőség kárára válik. Az atmoszférateremtés és asszociációs mező bővítésének eszközeként alkalmazott képek más helyeken azonban igazán eltaláltak és különlegesek – a kettő között húzódó határ azonban igencsak keskeny és szinte alig érzékelhető.

Kemenes Henriette kötete beteljesíti minden ígéretét, amit a ködös-erdős borító és a cím alapján levonhatunk – az Odú bensőséges, sár- és földszagú, égszínű versekből épülő lírakötet. Egyedi versnyelve és képalkotása különös légkört teremt a szövegeknek.