PRAE.HU: Mely meghatározó élményedre tekintesz az életedben fordulópontként?

Az egyik fordulópont kapcsolódik a külföldi fellépések kezdetéhez. 2013-ban a Don Giovanniban Donna Elvirát énekeltem a Crescendo Nyári Akadémián. Fel kellett nőnöm zeneakadémistaként ehhez a feladathoz, és azt éreztem, hogy ez az első olyan szerep, ami igazán nekem való. Karakterben és zeneileg egyaránt közel áll a szívemhez. Ez Sárospatakon történt, ahova eljött egy német ügynök, aki meghallgatást tartott az énekeseknek. Tetszett neki, amit tőlem hallott, és általa jött az első külföldi fellépés Lipcsében. Vele többször dolgoztam együtt. Ezzel párhuzamosan 2013 szeptemberében Erasmusszal kimentem Stuttgartba.

PRAE.HU: Miért pont Stuttgartot választottad?

Ötödév után még vágytam külföldre, és gondoltam, ráhúzok még egy évet. Három helyre jelentkeztem: Rómába, Salzburgba és Stuttgartba. Akkoriban németből volt nyelvvizsgám, illetve tudtam, hogy Stuttgartban jó énektanárok és énekesek vannak. Oda vettek fel. Ez is fordulópont volt: először voltam idegen városban, idegen nyelvterületen diákként egyedül. Nem volt könnyű. Meg kellett szokni, hogy minden hidegebb, és kevésbé segítőkészek az emberek. Sokkal inkább az erasmusos diákokkal, főleg a dél-amerikaiakkal lettem jóban, kevésbé a németekkel.

Viszont ezzel elindult egy németországi szakmai vonal. Sőt nem sokkal korábban ismerkedtem meg félig magyar, félig marokkói férjemmel is még Budapesten, akivel együtt énekeltünk koncerten. Ő akkoriban egyébként Párizsban tanult, végzős volt a zeneakadémián. Így kezdődtek meg a nagy utazások a Németország – Franciaország – Magyarország háromszögben.

PRAE.HU: Ezek az utazások a magánélet mellett szakmailag is fontosak voltak?

Igen, mert Lipcsében több koncertem is volt, Magyarországon, sőt az Operában is akkor énekeltem először: Ceprano grófnőt a Rigolettóban. Franciaországban pedig a párom révén, akinek az édesanyja magyar karnagy, meghívtak egy Gounod-koncertre, ahol a bretagne-i karmesternek, aki vezényelt, nagyon tetszettem, így ő felkért A varázsfuvolára is. Így indult a francia vonal. Nekem a mai napig nincs ügynököm, hanem hallanak és hívnak.

PRAE.HU: Van, aki szerint ügynök nélkül nem is veszik komolyan az embert. Ezek szerint mégis?

Sok helyre valóban az ügynök a belépő. A legnagyobb házak ügynök nélkül szóba se állnak az emberrel. Én is szeretnék ilyen helyeken énekelni, de kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban. Ha az ember bekerül egy ügynökséghez, sokszor nem mondhat nemet a lehetőségekre, a családnál előrébb kell helyezni a szakmát. Olyan ügynökkel szeretnék dolgozni, aki figyelembe veszi a magánéletemet, hiszen nagyon vágyom rá, hogy nagyobb helyeken, nagy karmesterekkel, zenekarokkal dolgozzak.

PRAE.HU: Van álmod, hogy hol szeretnél fellépni?

Félve mondom, de persze, hogy van: az Opéra Bastille. Valamiért nagyon vonzódom Franciaországhoz, az ottani kulturális élet, a professzionális munkastílus nagyon szimpatikus.

PRAE.HU: A kultúra és a professzionalitás szempontjából virágzóbbnak érzed Franciaországot Németországnál?

Azt nem mondom, csak jobban szeretem az emberi hozzáállást és azt, hogy barátságosabbak, szeretnek ismerkedni, megismerni. Németországban szigorúan a munkára koncentrálnak, nincs ismerkedés, legalábbis én ezt tapasztaltam. Ők kevésbé mediterránok.

PRAE.HU: Közönség szempontjából számít, hogy hol énekelsz? Érzékelsz különbséget a hallgatóság reakciójában?

Igazából a közönség szempontjából nem érzek különbséget, mindenki szeretettel hallgatja itthon is, és külföldön is a koncerteket.

PRAE.HU: Fontos neked, hogy hass a közönségre?

Az a művészet értelme szerintem, hogy hasson. Nemcsak az, hogy mutassa az énekes, hogy van hangja, hanem hogy átadjon egy érzelmet, benyomást keltsen. Ez lehet jó, rossz, tetszhet, nem tetszhet, mindegy, de legyen hatása. Szeretem, hogy amint megnyitja magát az énekes, vagyis nem csak üresen mutogatja a hangját, arra rögtön reagál a közönség.

PRAE.HU: Mi a siker a számodra? Fontos?

Persze, hogy fontos. Van egy mérce magammal szemben, amit szeretek megugrani. A siker az az, hogy látom, hogy hatást gyakoroltam a közönségre, és tetszett neki. Ezt előadóként mindig lehet érezni. Ha azt érzem, hogy hálás a közönség, az nekem siker. Most, a Covid alatt volt szerencsém fellépni az Aradi Filharmóniában. Michaelát énekeltem a Carmenből, és egy kicsit féltem, hogy a három székenként ülő maszkos emberek miatt hidegebb lesz az egész. Érdekes módon nem ezt történt: érezhetően összeadódtak az energiák, nagy élmény volt a közönségnek, hiába nem láttuk a mimikájukat, benne volt a levegőben, ahogy emelkedik a terem vibrációja.

PRAE.HU: Milyen más külföldi fellépésedet emelnéd még ki?

Tavaly volt az egyik legnagyobb élményem, amikor Rennes-ben Gounod Romeo és Júliáját énekeltem, ráadásul a férjem volt Romeo. Az utolsó jelenetben olyan mély érzelmek jöttek elő, amikor „együtt haltunk meg”, hogy szinte nem tudtuk magunkat kontrollálni. A közönség tombolt.

PRAE.HU: A közönség reakcióján kívül a szakmai visszajelzéseket is követed?

A kritikusok által írt kritikákat nem mindig jó olvasni. Jobban szeretem azoknak a visszajelzését meghallgatni, akikről tudom, hogy jóindulattal mondják. Szerintem a kritikára nagyon nagy szükség van, csak az által lehet fejlődni. Az énektanárom, a házastársam, a közeli jó barátok észrevételei nagyon fontosak, kifejezetten szoktam őket kérni, hogy mondják el a véleményüket. Ezen keresztül jöttem rá sok mindenre, ami aztán előre vitt. Azóta nem szeretem olvasni a kritikusok írásait, amióta megjelent rólam egy negatív kritika egy elég híres felületen úgy, hogy nem is léptem fel azon a koncerten, mert betegség miatt le kellett mondanom.

PRAE.HU: A kritikaírás színvonala, megbízhatósága szempontjából látsz különbséget Magyarország és külföld között?

Erre kevésbé látok rá.

PRAE.HU: Fontosnak tartod a különböző médiumokat, felületeket, közösségi médiát?

Ezek egyre fontosabbak. Aki posztol az Instagramra, Facebookra, folyamatosan jelzi, hogy „itt vagyok”, azokat jó eséllyel többet hívják. Rengetegen vagyunk énekesek, így akik folyamatosan jelen vannak, azokat könnyebben utoléri a felkérés. Én viszont nem szeretek napi szinten posztolni, főleg nem a magánéletemről. De szakmai szempontból tény, hogy sokan így értesülnek, hogy hol, mit énekelt az ember. Szóval nélkülözhetetlen egy előadóművész számára.

PRAE.HU: A média foglalkozik rendesen a zenével?

Most azt látom, hogy sok felületen elérhető a komolyzene, és a járvány kezdete óta ez fokozódik. Nemcsak a Mezzo tévé, hanem rengeteg más csatornán is lehet koncerteket, koncertekről hallani.

PRAE.HU: Az ifjú énekesek szerinted kapnak abban segítséget, hogy megismerjék őket, platformhoz jussanak?

Igen, egyre több fiatalt lehet látni. A saját helyzetemet nézve, amikor én végeztem, nem kaptam igazán támogatást, hogy találkozzon velem a magyar közönség. Most viszont van kapcsolat a Zeneakadémia és az Opera között. Ha most lennék zeneakadémista, lehet, hogy könnyebb dolgom lenne bekapcsolódni a magyar zenei életbe, mint hat éve, amikor diplomáztam.

PRAE.HU: Külföldön is hasonló a helyzet vajon?

Ott azt látom, hogy már az akadémiai évek alatt meghallgatják ügynökök a végzősöket, és viszik őket. Itthon nem nagyon vannak ügynökségek. Kint több a verseny is, ami nemcsak azért fontos, hogy nyerjen az ember, hanem hogy hallják, megismerjék őt.

PRAE.HU: Melyik mestered volt meghatározó a számodra?

Sok ilyen volt. Itt elsőként Adrigán Juditot említeném meg. Ő volt az, aki elindított ezen a pályán és azóta is nagy figyelemmel kíséri és támogatja pályafutásomat. Úgy gondolom, hogy minden tanártól kap valamit az ember, mindenkitől lehet tanulni. Az én mai tudásom nem egy emberrel való közös munka eredménye, hanem sok mindenkitől érkező impulzusok, hatások összessége, amit bele tudtam építeni a technikámba, felfogásomba. Zeneileg Szőke Katalin korrepetitort emelném ki, akit a Szent István Konzervatóriumban ismertem meg. Vele a zene olyan mélységeit tapasztaltam meg, amit sehol máshol. Olyan aprólékosan, más szempontból közelíti meg az adott darabokat a megformáláshoz, hogy ő örök pont az életemben. Megemlíteném még Alszászy Gábort, aki szintén korrepetitor, és ő a technika és zene kapcsolatára fantasztikus módon rá tudott mutatni. Pászthy Júliától, aki az Akadémián volt tanárom, szintén rengeteget tanultam. Nagyon jelentős az életemben Valgyimir és Olga Csernov orosz házaspár. Ők egészen más szempontból tanították az éneklést, nagyon sokat tanultam tőlük. A szülés utáni évben mentem el hozzájuk kurzusra. Nekik köszönhetem, hogy minden, az énekléshez szükséges testi érzeteket visszakaptam, hogy az izmok visszaerősítésének a módját megtaláltam. Most Marton Melindával dolgozom, csodálatos zenész, énekes, tőle is számos új dolgot sajátíthattam el, amitől más fordulatot vett az éneklésem. Én annak vagyok a híve, hogy minél többet lát az ember, akár egy külföldi út, énektanár, kolléga miatt, annál jobban lehet épülni.

PRAE.HU: Vannak nagy példaképeid?

Technikailag Mirella Freni és Montserrat Caballé fontos a számomra. Annyira tökéletes Angel Blue is, az ő személyisége is nagyon megfog. Hogy ne csak szopránokat említsek, Pavarotti számomra maga a napsugár. Maria Callas hangján pedig minden egyes pillanatban hallható, hogy milyen érzelmet fejez ki. Ha nem látom, akkor is hallom, hogy mit érez, benne van az egész élettörténete, az éneklés nála sem csak a technikáról szól.

PRAE.HU: Szerinted elengedhetetlen az intézményes képzés a szakmádban?

Van olyan tantárgy, ami elengedhetetlen. Ilyen például a szolfézs-zeneelmélet, ha az ember magas szinten és önmaga akarja kiolvasni a kottából, ami benne van. Ilyen továbbá a kóruséneklés is, hiszen tudni kell idomulni egymáshoz, ráadásul tíz énekesből kettő lesz szólista, a többi kórustag. Vagy pályaelhagyó. A színpadi órák is nagyon fontosak, az segít a színpadi mozgás, kifejezés fejlesztésében. Ahogyan nagyon fontos a logopédia is. Ezeket leginkább csak intézményen belül lehet szisztematikusan tanulni. Mégis sok fantasztikus énekes van, aki nem végzett intézményben. Nekem sokat adott a Zeneakadémia, sokat tanultam ott, nagyon szerettem az ottani tanáraimat, a tantárgyakat.

PRAE.HU: Oratórium- és dalszakot végeztél.

Igen, de nem azért, mert fontosabb nekem a dal és az oratórium, mint az operajátszás. Annak idején azért ezt választottam, mert az operaszakon öt teljes operaszerepet kell egy év alatt megtanulni, és nagyon féltem, hogy rosszul tanulom meg technikailag, vagy esetleg még nem is tartok ott énektudásban, és utána azt kétszer annyi munka lesz kijavítani. Az oratóriumszakon sok Liedet, oratóriumot kellett tanulni, amin még van utána is idő javítani. Illetve így több idő maradt a technikai fejlődésre.

PRAE.HU: Öt év elteltével jó döntésnek tartod, hogy akkor nem operaszakra mentél?

Technikailag biztosan. De hogy most miért nem vagyok előrébb Magyarországon, annak lehet, hogy ez az oka. Akik most végeznek operaszakon, azoknak az Operaházban vannak az operavizsgáik, meghallgatják őket az Opera vezetőségéből, így könnyebben tudnak kapcsolatot építeni. Ebből a szempontból bánom kicsit, de úgy érzem, hogy sikerült azt a célt megvalósítanom, hogy technikailag tudatosabb legyek.

PRAE.HU: Milyen nagy céljaid vannak, amiket szeretnél megvalósítani?

Vannak álomszerepeim, ilyen például Puccini Bohéméletéből Mimì. Erre nagyon rég készülök. És szeretnék sok operát énekelni. Ez az utóbbi időben meg is adatott. Például az egyik álomszerepemet, Violettát a Traviatából alakíthattam Aradon, Mozart Così fan tuttéjéből Fiordiligira pedig készülök, az Franciaországban lesz. Tehát a célom, hogy még sok szép operaszerepet elénekeljek fantasztikus kollégákkal karöltve úgy, hogy mindeközben megtartsam a családi egyensúlyt.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Vámosi Katalin tapasztalata, miszerint sok helyre az ügynök a belépő, a legnagyobb házak ügynök nélkül szóba se állnak az emberrel, viszont ha az ember bekerül egy ügynökséghez, sokszor nem mondhat nemet a lehetőségekre, a családnál is előrébb kell helyezni a szakmát.