Ahogyan az Waltari esetében nem éppen szokatlan, az ókori Egyiptomba, azaz „Kemet földjére” kalauzoló Szinuhe is egy olyan én-regény, amelyben történelmi valóság és historizáló fikció keveredik gondosan kidolgozva és egymásba ágyazva. A tudományosan alátámasztott tények és adatok mellett a történetvezetés érdekében az író sokszor torzít, behelyettesít vagy hozzátesz ott, ahol hiátus keletkezne az elbeszélésben – viszont a dokumentarista szemlélet, ami fiktív naplóként, memoárként vagy önreflexív levelezésként tárja az olvasó elé mindezt, autentikus korrajzzá és aprólékosan felépített univerzummá varázsolja a regényt az olvasó szemében.

Ugyanakkor a mű értelmezhető fejlődésregényként is, méghozzá egyaránt pozitív és negatív irányból vizsgálva: a főhős Szinuhe ugyanis mesébe illő karriert jár be az egyszerű thébai orvos örökbefogadott gyerekeként, amíg királyi orvossá és koponyalékelővé felemelkedve uralkodók és hadvezérek bizalmasává válik, és olykor történelmi jelentőségű változások állnak vagy buknak cselekedetein. Eközben rapszodikusan tapasztalja meg a társadalmi ranglétra valamennyi fokozatát és az élet számos aspektusát a legvagyonosabb arisztokratáktól a legszegényebb koldusokig és érinthetetlenekig, amíg erkölcsi értelemben úgy érzi (és mi is úgy érezhetjük), hibát hibára halmoz és egyre lejjebb süllyed a tiszta és romlatlan gyermekkorhoz képest.

Nyughatatlansága, kíváncsisága, szenvedélye és szkepticizmusa mélyén valahol ott találjuk a klasszikus nyugati gondolkodó modelljét, aki nem fél kérdezni, kritizálni, változtatni, áldozatot hozni, aki nem nyugszik bele évszázados hagyományokba és despotikus viszonyokba, noha vágyai és indítékai gyakran tévesztik meg és csalják tőrbe. Több olyan fordulópontot is újraél és kielemez életében, amikor lehetősége lett volna meglelnie békéjét, mégis nyilvánvalóan rossz döntéseket hozott – bár valamikor nem ilyen egyértelmű, hogy valóban imperatívuszokat és felsőbb parancsokat kellett volna-e követnie, vagy a józan észt, a lélek sugalmait, esetleg a merő pragmatizmust és önzést, mint a legtöbben környezetében.

Utóbbi ugyanis az egyik olyan filozófia, amelyet a felvázolt világ számos karaktere magáénak vall: a hatalmasok számára a gyarapodás, az alacsony rendűeknek a túlélés, illetve egyetemesen mindenki számára a boldogulás és az élvezetek hajszolása a legfőbb célkitűzés mind ebben az életben, mind a másvilágon, amelyre sokszor már-már groteszk és fanatikus módon készül egy-egy szereplő.

Ebben a közegben pedig, ahol mindenki egyszerű és kiszámítható törvények szerint kívánja végezni a kasztjának és származásának megfelelő munkát, Szinuhe – ahogy az gyakran ismételt állítása a könyvnek – valóban magányossá válik és szükségszerűen, elkerülhetetlenül éri utol végzete, amely felfogható bukásként, de az áhított harmónia megtalálásaként is. Eközben a figyelmes olvasó nem egyszer bukkanhat kísérteties analógiákra, amelyek méltán vetik fel a kérdést, hogy az ember és az emberi közösségek alaptermészete lényegében tulajdonképpen nem is igazán változik.

Akármilyen rendszerrel vagy értékrenddel találkozik a főhős, mindegyikből kiábrándul előbb-utóbb, és Madách Ádámjához hasonlóan próbál mind újabb eszmékben kapaszkodót keresni: az ősi hitvilág és az Ámon-papság korruptsága már gyerekként csalódást okoz neki, de ugyanígy cserben hagyja a „hamis fáraó” irracionális, infantilis és puha politikája, ami kis híján romlásba taszítja az országot, illetve barátja, Horemheb erőskezűsége is.

Ugyanígy fullad kudarcba a hedonizmus, a szerelem, az empátia, a pacifista és konszolidált családi tűzhely melege, az altruizmus, az erkölcs, a tudásszomj, a társadalmi igazságosság és megannyi más idea is, amelyet követni igyekszik. Ez az örökös útkeresés ad egy progresszív olvasatot a műnek, miközben kicsit egy amolyan „inverz Mefisztó” gyanánt torkollik gyakran rosszba az eredendő jóság és teszi ezzel ciklikussá és klausztrofóbbá a megváltáshoz fűzött terveket.

Akár filantróp, profetikus vagy humánus elvek vezérlik cselekedeteit, környezete bolondnak és álmodozónak bélyegzi Szinuhét – még tulajdon rabszolgája, Kaptah is, akivel egyszerre ápol a főhős egy klasszikus, inkább barátságra és összetartásra, mintsem megfélemlítése épülő úr-szolga viszonyt. Az ő fejlődéstörténete egyben párhuzamba állítja a regényben uralkodó korszellemet is Szinuhe ambícióval, hiszen amíg morális szempontból mindketten követnek el kicsinyes és súlyos botlásokat, egyikük tekintélye és vagyona felfelé ível, másikuk viszont – talán méltatlanul – egyre inkább elvész a feledés homályában, mialatt a mű ügyesen szólítja meg az olvasó igazságérzetét is, hogy elgondolkodjon rajta, milyen rend vagy hierarchia lenne képes érdemei szerint jutalmazni vagy büntetni az embert.

A történelmi korszak, amely a regényt keretezi, eközben kiváló lehetőséget ad arra, hogy ma is aktuális dilemmákat helyezzünk mérlegre, hiszen az ún. Amarna-reform idején járunk, amikor Ehnaton fáraó úgy döntött, teljesen új, inkább a monoteizmussal kacérkodó államvallást vezet be, ledöntve Egyiptom régi isteneit, és a középpontba állítva Atónt, az életadó napkorongot, az arc nélküli mindenséget. Atón előtt minden ember egyenlő és egyforma, így a regényben megjelenő eszmerendszer szolidaritásával és egalitárius-utópisztikus vonásaival egyértelműen felidéz bennünk sok későbbi ideológiát, úgy, mint a kereszténységet, a szocializmust, a liberalizmust vagy éppen a modern demokráciát azok lehetséges problémáival és buktatóival együtt.

Bár az ehnatoni nézetek mögött politikai megfontolások is állnak, az olvasó érzi, hogy talán már a kezdetektől halálra ítélt ez a reformkísérlet, ahogy magának a főhősnek az életében is nagy szerephez jut az eleve elrendeltség, a „mérték betelése”, ahogyan az ókor emberének helyét a sorsszerűség egyébként is meghatározta. A jó szándék, amely sokszor tragédiákhoz vezet, nem talál kellő táptalajra az előkelők között, de még az olyannyira dédelgetett nép körében sem, így a művet átszövi olykor a nihilizmus, a cinizmus és az antropológiai pesszimizmus is Szinuhe szemein keresztül, noha a kalandok során olykor ugyanúgy visszaröppen a remény is valamilyen újult alakban, akár a regényben említett tavaszi fecske.

A felmerülő válaszutak mellett azonban a mű sikeréhez hozzájárul az is, hogy mennyire tudatosan és részletesen teremti meg miliőjét. A szövegben megjelenő mondák, pletykák, anekdoták, mitikus és folklórelemek, hiedelmek, a hétköznapi élet momentumainak természetesnek ható leírásai és nem utolsó sorban a főhős útjai (amelyek spirituális és fizikai tájakat egyaránt bemutatnak) tömören, mégis hangulatosan ragadják meg a képzelet leghomályosabb rétegeit, és hozzák létre annak illúzióját, hogy kikötői rakodómunkások, gabonát őrlő parasztok, kényes udvaroncok, szíriai hajósok vagy babiloni kereskedők között sétál az olvasó, aki szinte együtt ül a borozóban közrendűekkel és harcol katonákkal a hettiták ellen a sivatagban.

Külön zsenialitása a könyvnek, hogy rugalmasan kezeli a műfajból eredő nyelvi korlátokat, találékonyan konstruál fordulatokat, visszatérő formulákat, dialógusokat és úgy eleveníti fel a kor mentalitását, hogy az egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek, hanem valóban az akkori ember tudásának, félelmeinek, ábrándjainak és gondolatainak igyekszik a lehető legpontosabb reflexióját nyújtani.

A megjelenő helyszínek, tárgyak, hasonlatok, az intenzív képi világ és a folytonos interakciók szerző és olvasó tapasztalatai között egy szinte hiperrealista közeg körvonalazódik, amelynek minden egyes momentumát akaratlanul is tényként szeretnénk interpretálni. Hisszük is és nem is, hogy hasonló magasságokat és mélységeket járhat be néha rövidnek, néha hosszúnak tetsző élete során bárki úgy, mint Szinuhe, ám amikor az olyan érzelmekre játszik rá az író, mint a nosztalgia, a bűntudat, a gyász, a kiégettség vagy a sértettség, ezek a húrok mind közeli ismerősként rezonálnak a publikummal.

Az sem véletlen, hogy a filmszakma annak idején meglátta a regényben a fantáziát, és egy végletekig sematizált, mégis viszonylag jól működő adaptációt készített 1954-ben: hiszen az alávaló intrikák, az igaz és őszinte emberi kapcsolatok, árulások, megpróbáltatások, hányattatások, a könyörületesség és könyörtelenség romantikája erőteljesen jelen van a történetben, még ha ez a nyers, véres, erőszakos és naturalista ókori világ perspektíváján keresztül néha meg is dermeszti a komformistább olvasót. A valós, kitalált, félfiktív és típusfigurák szövevényes hálójában elmosódnak mese és történetírás, múlt és jövő horizontjai, miközben a melankolikus, enervált, elégikus és naiv tónusok keveredése a lehető legteljesebben ábrázolják az embert lemeztelenített önmagában és támasztják alá, hogy sem időben, sem térben nincs lényegi különbség sokszor még igazi egyéniségek között sem.

Alapvetően a főhős elnyeri mind a befogadó, mind az író szimpátiáját: utóbbi néhány finom rezdülés révén mindig Szinuhével együtt narrálja a történteket. Nyilvánvalóan az a kivételes és kiváltságos helyzet, amellyel a címszereplőt felruházták, elrugaszkodik a valóságtól, mert egy olyan totalitást képes adni a kor társadalmából a főhős számára, amely szinte a lehetetlen határait súrolja és inkább kifelé, az olvasónak szól. Azonban mindvégig azt a benyomást teszi az előadói stílus a közönségre, hogy egy érdekes pszichológiai, szociológiai, etikai és teológiai kísérletet követhetünk nyomon egy élvezetes, olvasmányos, szeretnivaló, meggyőző, közvetlen, friss, drámai és dinamikus történelmi kontextusban elhelyezve.

Szinuhe maga egyszerű, hétköznapi emberként jelenik meg előttünk, aki valahogy egynek tartja magát a sok közül; akinek viselkedése, tettei és motivációi nem sokban különböznek másokétól, noha kívülállóságában döntő szerepet játszik az az egyéni mítosz is, mi szerint nagy dolgokra hivatott, amelyet sokszor igazol is a cselekmény. Esetenként ugyanúgy megroppan a rábízott felelősség és titkok súlyától, vagy ugyanúgy elszaladna előlük, mint sokszor emlegetett mesebeli névadója, máskor viszont ugyanolyan kiszolgáltatottan sodorják az események egyre távolabb vágyaitól, mint bárki mást, ezért minden fantasztikum dacára a huszadik és huszonegyedik század embere ugyanúgy magára ismerhet benne.

Kiemelt státusza ellenére az egyiptomi orvos ugyanazt a végső célt és princípiumot keresi saját keretei között és saját valóságában, amely az utána következő generációk egész sorát foglalkoztatta és foglalkoztatja ma is, ezáltal pedig Waltari műve univerzális bírálata és analízise társadalmi berendezkedéseknek, ösztönöknek, prioritásoknak és idoloknak, miközben egy végtelenül inspiráló, megható és átfogó történet emberi harcokról és viszontagságokról, amelyből mindenki leszűrheti a maga bölcsességeit. 

A képek forrása: Szinuhe, az egyiptomi (1954, rend.: Michael Curtiz, mafab.hu)