Volt szerencsém ismerni egy nagyon okos és művelt idős férfit Londonban, akivel gyakran beszélgettünk a világ dolgairól, később irodalomról is, nem sokkal azelőtt, hogy elköltöztem onnan, és tőle kaptam búcsúajándékként McEwan Saturday című, 2005-ös kisregényét, ami egyébként pontosan az akkori munkahelyemtől 200 méterre lévő tér egyik lakásában játszódik. Nyilván a London iránt érzett erős szeretetem és nosztalgiám is segített abban, hogy egy ennyire régi vágású brit regényt szeressek, de bizony nagyon szerettem, és régi vágású nyelvezetével együtt sem éreztem elavultnak vagy porosnak, izgalmas, feszültséggel teli volt. Így jutottam el az Amsterdam, majd az Atonement elolvasásához, amik szintén iszonyú jó olvasmányélmények voltak. Nem mondom, hogy McEwan kedvencemmé vált, de szerettem ezeket a köteteket. Így akadt meg a szemem új regényén, a 2019-es Machines Like Men, ami magyarul most ősszel a Scolar Könyvkiadónál Mi, gépek címmel jelent meg. Ellentétben a fent említettekkel ez a regény a legunalmasabb olvasmányélmények lista előkelő helyén szerepel, ami elsősorban három dolognak köszönhető: az író témaválasztásának, a történet szerkesztésének és a fordító munkájának.

A napjainkban játszódó sztori dióhéjban, spoiler nélkül: Charlie 33 éves, kissé léhűtő tőzsdés, épp visz haza egy tökéletes embernek megformált humanoid robotot, Ádámot, bekapcsolja, és, mint sejthető, ettől az élete nem várt fordulatot vesz. Közben összejön felső szomszédjával, a 22 éves Mirandával, akibe beleszeret, és így élnek hárman a robottal. Első fordítói hiba: 2020-ban egy high tech fókuszú regény egyik főhősének nevét Ádámra (és még emleget Évákat is) fordítani, de mindenki és minden más nevét eredetiben hagyni, szerintem nagyon zavaró. Igen, enélkül is érjük a bibliai áthallást. De ennél még sokkal-sokkal zavaróbb az egész regény nyelvezete, amitől helyenként már falra másztam. Az rendben van, hogy McEwan stílusának erős eleme a klasszikusabb angol nyelvezet és szóhasználat, sosem pongyola, sosem hétköznapi, hanem egy kicsit orrfennhordós királyi angol. Régivágású. Ez rendben is van, valaki vagy szereti, vagy nem. Én nem vagyok kifejezetten rajongója, de eredeti nyelven élveztem a stílusát, és nyilvánvaló, hogy egy jó fordító ezt a nyelvezetet megpróbálja magyarba is átültetni, csakhogy ez a magyar nyelvezet, amire a Mi, gépek átültetve vagy fordítva lett, olyan, mintha a fordító még az írónál is jóval idősebb lenne, csakhogy McEwan jelenleg 74 éves, ami már gombócból is elég szép adag. Plusz, rendre eszembe jutottak a ’60-as és ’70-es évek Kozmosz könyvek sci-fijeinek fájdalmas fordításai, amihez még azt is meg merem kockáztatni, hogy sem az író, sem a fordító nem nézett utána a mai (nem jövőbeni, mai!) mesterséges intelligenciával kapcsolatos szóhasználatnak. Mivel magyarul olvastam, az eredetire csak tippelni tudok, érzésre McEwan is hibázott e téren, de a fordító biztos, hogy messzebb van a témától, mint ide a legközelebbi időutazási járat megállója.

Ha szükséges példákat hoznom: főhősünk eléggé kivan attól, hogy a csaja megcsalja robot Ádámunkkal, és legnagyobb felindulásában ez a szókapcsolat hagyja el a száját: „egy mesterséges szerkezet szarvaz fel”. Hmm… 2020-ban, 33 évesen, amikor épp azt hallgatom, hogy a nőmet a saját robotom keféli odafent, biztos ilyen szavak jutnának eszembe. Majdnem minden oldalra jut egy ilyen. 2020-ban még egy magasirodalmi regényben sem beszél így egy 22 vagy 33 éves londoni, főleg nem egy olyan regényben, ahol teljesen hétköznapi ügy egy high tech humanoid robot a lakásban, aki öntudatra ébred és haikukat költ.

Itt rá is kanyarodnék a témaválasztásra és a történetszerkesztésre. Az, hogy a fordító nincs tisztában a szókinccsel, egy dolog, de ezúttal McEwan is olyan témához nyúlt, ami iszonyú idegen tőle, és láthatóan nem érti. Ezt azzal akarta kompenzálni, hogy morális kérdéseket próbál feszegetni, de satnyán, erőtlenül – ráadásul pont azokat, amiket Philip K. Dick és társai az ’50-es-’60-as években már alaposan megfeszegettek. Lerágott csont. A történet hátterét a jelen adja, feltehetően 2019 plusz-mínusz pár év, de ez a háttér egy teljes képzavar. Főhősünk oldalakon át tartó eszmefuttatásai a még élő (!) Alan Turingról az élettől elvették a kedvem, Margaret Thatcher nemrég hunyt el, de közben humanoid robotokkal császkálunk az utcán. A történelem fonalának ilyetén összegubancolása zavaró és értelmetlen, semmit nem ad a sztorihoz, ellenben legalább teljesen felesleges és unalmas. Be akarja nekem magyarázni egy csomó adattal és tudományos mini-értekezéssel, hogy mi van a világban, de ezek száraz szavak, nem képek, én, genya olvasó pedig csak azt hiszem el, amit látok, nem pedig amit le akarnak dugni a torkomon. Ráadásul Alan Turingról az első 60 oldalban többet tudok meg, mint a két főszereplőről összesen. És, hogy ez később értelmet nyer-e? Lényegében nem.

McEwan moralizál és filozofál, bedobja a klasszikus dilemmát, amit régen vonattal, ma önvezető autóval szokás illusztrálni: kit üssünk el, a labdáért szaladó kisgyereket, vagy a megállóban álló felnőtteket. De a már lerágott csont „van-e a gépeknek lelke vagy öntudata” és hasonló témakörök mellé beteszi a hazugság, nemi erőszak, bosszú kérdéskörét, ám, ha azt hinnénk, hogy bármelyiknél állást foglalna, újat mondana, vagy akár csak némileg új megvilágításba helyezné ezeket, hát, akkor nagyot fogunk csalódni. Főhősnőnk legkatartikusabb, a regény eleje óta várt és építgetett jelenete úgy múlik el egy feszültségmentes, szürke szűk három oldalban, mint tavaszi köd a Temze partján napfelkeltekor, egy szempillantás alatt. 

Nem szeretném tovább ekézni sem a szerzőt, sem a fordítót, de őszintén mondom, hogy régen olvastam ilyen rosszul fordított és rosszul összerakott regényt, amiben a karakterek se nem korhűek, se nem életszerűek, ami annyi témaziccert hagyott ki, hogy sorolni is nehéz lenne, ami az amúgy izgalmas morális kérdéseket olyan rosszul teszi fel, hogy maximum egy lajhár ásítana tőle eggyel hosszabbat izgalmában. Kár érte. Olvassátok inkább más regényét, lehetőleg angolul, becsszó, jobban fogtok járni!