Fényben, sötétben, a Föld magától forog a tengelye körül, mint giliszta a horgon. Naptól megvilágítva, nap elől elárnyékolva, fényben, sötétben, forog, forog maga körül. Valahogy így kezdődik egy regény a messzi északon, az örök nyári fény és a téli sötétség országában, ahol úgy tűnik, mintha minden világosabb vagy sötétebb lenne. Mutathatnék egy képet is, egy néptelen, széles utcát ábrázolna. A levegő olyan színű, mint a CD írott oldala. A házfalak sötétszürkék, téglavörösek vagy bordók. A járdát felszórták apró, éles szürke kaviccsal, még amikor mindenütt hó volt, hogy ne csússzon, s most, ha belerúgunk, fehéren porzik; finom, fehér por lep mindent. De már nem hó.

Először olyan érzése támad az embernek, hogy ezt a sok sziklát, amire az egész vegetáció telepedett, valami hatalmas óriások hordták ide, és minden elvet vagy tervet nélkülözve szórták szanaszét. Minden éles. Fekete-fehér. Április végén tizenöt fok van. A neten mindig arról van szó, hány fok van, meg ott mennyivel van hidegebb, süt-e a nap, fúj-e a szél, be van-e még fagyva a tenger. Milyen szerencse, hogy délen a tavasz tavaszszerű, a nyár pedig forró, minden évszak egyenlő részt foglal el az évben. De ez persze nem igaz. Évek óta össze-vissza mennek az évszakok. Úgyhogy az egészen véletlen, hogy április végén az évszaknak megfelelően alakulhat minden. Délen, relatíve délen azonban a fényárnyéknak nem egészen van éles határa. Sosincs éles határa semminek. Kifolyik az ember kezéből minden.

A gyerek egész nap zenét hallgat, folyton a legnagyobb hangerőn. Whitney Houstont. Itt lakom én. Negyven négyzetméteren. Welcome to Jamaica and have a nice holiday. Az épület nyolcemeletes. Minden fal vasbeton, nem lehet beverni egy szöget. Ez Debrecen még. Minden kép sorban a földön áll, a falnak támasztva. Úgy néz ki, mintha mindig költöznének. Itt lakom. Otthonom ideiglenes. Van egy hatalmas hűtőszekrény és egy fagyasztó, hatalmas és teljesen üres belül. Megpróbálom a fagyasztó üres belsejét feltölteni jégkrémmel, de nem túlságosan sikerül. A már-betöltöttem-a-harmincat-és-még-nincs-senkim-akivel-együtt-éljek-és-gyerek-is-kell-mielőtt-kifutnék-az-időből-krízistől szenvedtem.

Én voltam az első. Nem volt előttem senki. Lassan fordult a szín az irányomba. Még rejtve voltam, de hamar rám fog esni a fény, és ragyogni fogok, akár a nap.

Jan Garbarek szól. Molde Canticle Part 1. Előtte a Gula Gula Mari Boinéval. Ezt hallgattam, amikor belerohantam a fehér filterrel bevont, dermesztően hideg és ragyogó közép-svédországi feelingbe. Egyedül. Berántva magam mögött az ajtót, teljes hangerőn. Otthagytam. Pedig már felöltöztem. De a fáziskésést ki lehet használni, azt a néhány, tényleg csak néhány töredékmásodpercet, amíg az adatátvitel megtörténik, amíg egyik axonról a másikra ugrik a feszültség. El kell most rohanni. Teljes hangerőn szól Garbarek. Meg kell süketülni bele. De jólesik a maró hideg ilyenkor.

Most is Garbareket hallgatok. Kicsit finomabban. A képernyő előtt ülök. Képet szerkesztek, a filtereket próbálgatom. Van egy pár lehetőség: diffuse glow, glass, ocean ripple, pinch... A felülethez a legjobban a szilánkozódás illik.            

Csináltam egyszer egy személyiségtesztet, és azt az eredményt kaptam, leginkább olyan munka való nekem, ahol a vizuális képességeimet tudom kamatoztatni. Sokat olvasok, persze hogy sokat. Ehhez szoktam hozzá. Ülök a konyhában vagy éppen a Madelaine Kávézóban, a városban, és Gitanes-t vagy Camelt szívok, könyvet lapozgatok, vagy Sartre-tól az Undort, vagy Camus-től az Idegent, vagy Kafkától A pert, vagy Gides-től a Pénzhamisítókat, vagy Genettől A tolvaj naplóját, vagy Herman Hessetől A pusztai farkast. Mindenekelőtt Hermann Hessetől A pusztai farkast.

A könyveket antikváriumban szoktam venni. A ruháimat kilósboltban. Alaposan átforgatok minden ruhadarabot, hogy megtaláljam a nekem tetszőt a használt ruhák között. Trikók, pólók, ingek, bőrkabátok, kabátok, trench-coatok a negyvenes-ötvenes évek stílusában. A Marlene Dietrich-nadrágot szeretem a leginkább: egyszer láttam egy képet Dietrichről. Fehér ujjatlan selyemblúzt viselt, és egy bőszárú, fehér selyemnadrágot. Vászonból is el tudom mindezt képzelni. A képet kiragasztottam a fürdőszoba ajtajára. Mindig szól nálam a zene: CD-ről, streamről vagy csak egyszerűen belül, legbelül, ahol a legüresebb.

Hangnemek és hangjegyek. Most jöttem vissza Svédországból. Zene. Az életem része kora gyerekkoromtól fogva. Amikor kislány voltam, felismertem a rádióban a különböző zeneszerzőket. Aztán zeneiskolába jártam. Zongorázni tanultam. Legjobban Beethovent, Chopint, Bartókot szerettem játszani.

Most egészen szélsőséges képet mutat, hogy mikor milyen zenét hallgatok: lágy szving és punk-rock, Eric Clapton és népzene, jazz (különösen a fúzió) és Eminem, Ravel, Debussy, Liszt, Wagner és szerb rezesbandák. De mindenekelőtt David Bowie-t szeretem. Svédország óta Lisa Ekdalt és a Bo Kaspers Orkestert is... meg Lisa Ekdalt és a Bo Kaspers Orkestert... és Lisa Ekdalt és... Svédország óta sok minden más lett.

A Jonas Gardell-könyv elveszett. De az is lehet, hogy elajándékoztam. Mert közben megtanultam svédül. Egy pillanatra láttuk egymást. Én, aki megpróbáltam hasonlítani rá; ő, aki hasonlított rám.

Jimmy Henrix vagy Lenny Kravitz.

Eredeti vagy másolat, mit számít az?

Ekkor határoztam el magam, hogy írok egy új könyvet.

Gösta Berling történeteinek fogják hívni. – Zárul a könyv egy Selma Lagerlöf-utalással. A Gösta Berling (1891) volt Lagerlöf első regénye. Az életünk egy napja pedig Jonas Gardell 1998-ban megjelent műve, ami éppen a kezembe akadt a stockholmi buszpályaudvaron. A szöveggel úgy játszottam el, hogy összeírtam a forrásszöveget a hozzá kapcsolódó asszociációkkal. A fordítások korai időszakában igen sokszor alkalmazták az adaptációt a szöveghű átültetéssel szemben. Felvetődik a kérdés, hogy mennyire képes a fordító visszaadni az eredeti szöveget a célnyelven. A Torzítás pont azt hívatott képviselni, hogy ez pontossággal lehetetlen. Lost in Translation. A hozzávetőlegességnek persze vannak fokozatai. A mai felfogáshoz a szöveghűség áll a legközelebb. A fordító személye háttérbe szorul, felszívódik az eredeti szövegben. De valójában mit számít az?