A 2003. október 10-i bemutató óta sokan írtak az előadásról, kritikát, tanulmányt, a társulat pedig megjárta Berlint és Budapestet, fesztiválokat nyert – csak éppen otthon játszották alig. Alig, írom talán igazságtalanul, hiszen szívem szerint kötelező színházi élménnyé tettem volna az előadást. Alig, vagy legalábbis rövidebb ideig, mintsem hogy 2003 októbere és 2005 májusa közötti két teljes évadban rögzíteni lehessen (az m1 ugyanis három éve anyagi okból lemondta a tévéfelvételt). Márpedig a Csak egy szög. Előítélet két bitangul zajos részben több a „mohácsizmus" jelenségének iskolapéldájánál: színháztörténeti esemény. Fordulópont, írhatnám – de félő, hogy sem színházi világunkat, sem civil életünket nem radikalizálta. Ennek oka azonban nem az előadásban, hanem épp a benne karikírozott általános magatartásban, bennünk magunkban keresendő.

Mohácsi egész korábbi életműve mintha ehhez az előadáshoz készített előtanulmány lett volna: rendezéseit mindig is a kaotikusan hamis, másokat kirekesztő és magunkat rendre felmentő beszédmód bemutatása jellemezte. Csakhogy míg a korábbi rendezéseiben a múltba repített és egy történelmi korszakot járt körül (a Csárdáskirálynőben az első világháború kitörése előtt időszakot, a Krétakörben a kolhozidőket, A tévedésekben a szocialista közelmúltat, az Ivánban a sztálinista rémuralmat stb.), a Csak egy szögben kíméletlenül a mát, a bennünk élő mindennapi rasszizmus abszurd logikáját mutatta be. Hiszen mindenki toleráns a cigányokkal – de ugye nem költöznek a szomszédunkba?

Mohácsi átható iróniáját jobban értjük, ha a cigány szót behelyettesítjük magyarra. Aki látta, bizonyára nem felejti el az 1998-as Merlin-előadás, a Kamondi Zoltán vezette Bolygó Kultusz Motel Társulata által előadott Síparadicsom című egyszeri színházi kísérlet visszatérő verbális poénját: a kisebbség neve helyett rendre a többségé szerepelt az egyébként rég motiválatlanná vált, állandósult szókapcsolatokban. A szülőszobán az újszülöttet magasba emelő és lemondóan leengedő nőgyógyász gesztusa („Megint egy magyar!") otthon poén, külföldön hasonlót átélve fájó atrocitás. (Különösen, ha magát felvilágosult, toleráns embernek tartó ismerőseinkről derül ki, hogy ódzkodnak a sötét hajúaktól, a temperamentumosabbaktól, vagy egyszerűen csak – a másoktól.) Hazalátogatva a Csak egy szög abszurditása mélyen átérezhető, és új értelmet nyernek a reformkori szólamok: Magyar embernek magyar bíróságot!

Az előadás ugyanis a cigányság történetét beszéli el, hátborzongató epizódokban. A notórius átíró Mohácsi János öccsével, Mohácsi Istvánnal, valamint Kovács Mártonnal ugyanis ezúttal nem átírt, hanem megírta, ha tetszik, kiírta magából az ember javíthatatlanságába vetett hitét, anti-panglossi életfilozófiáját. Ez a világ biztosan nem a létező világok legjobbika, mi pedig nem teszünk semmit a jobbá tételéért. Mohácsiék példázatai ugyanis azt mutatják, hogy mindegy, a felvilágosodás koráról van-e szó, vagy az európai integrációról, vagy a bibliai időkről: az előítéletek maradnak.

Az előadás két síkon játszódik: a Jóistennel kávézgató-kokettáló Kolompár Károly (Kovács Zsolt) mesél a cigányság életéről, szokásairól. Hogyne mesélne, hiszen a cigányság Isten kiválasztott népe. Ez a névcserés poén nemcsak a szokásos mohácsis stíluselem, nyelvi játék, hanem egyúttal dramaturgiai előkészítése az első felvonást záró és címadó epizódnak, Jézus megfeszítésének (itt eltűnik ugyanis egy szög) és a második felvonás vészkorszak-jelenetének. Karcsi bácsi történetei rendre megelevenednek, és egyszerre mutatják be a sztereotípiákat (a cigányok nem fürdenek, a cigányok büdösek, a cigányoknak büdös a munka, a cigányok óbégatnak, a cigányok lopnak), és leplezik is le a többségi társadalom képmutatását, rejtett rasszizmusát.

Zajos életképek és abszurd tanmesék sorából áll össze a történet. Az első a tragikus véget érő lakodalom, ahonnét a szomszédok exkuzálják magukat (fiúk csatlakozott az India a svájciaké mozgalom népi szekciójához – itt is, a nyilvánvaló földrajzi abszurditásba szabadon behelyettesíthetők más népek). A következő az 1769-es szlovák nyúzóvölgyi tárgyalás, amelyben az a legdöbbenetesebb, hogy valódi történelmi eseményekről van szó. Ezt követi Jézus (és a két cigány lator) megfeszítése, amely ebben a formában nyilvánvalóan soha nem történt meg. Viszont a darab végén felhangzó, „Nem loptunk mi csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből" refrénű cigány ballada sorsüldözöttség-metaforájának a kibontása. A kép azonban, ahogy a két lator a keresztrúdra szigszalagozva próbál egy-kettő-háromra meghalni, erős színpadi képbe sűríti az előadás mondanivalóját: a rasszizmus örök, az ember nem változik, jöjjön bármilyen rendszer vagy korszak.

Mohácsi a vak cigányasszonyt (Lázár Kati) porig alázó álomrendőrség (sic!) nagyon is valószerű magánakciója révén egyetlen rövid jelenetbe foglalja bele azt a tényt, hogy a szocializmusban soha nem történt meg a nácizmussal való szembenézés (Entnazifizierung), és mint az utolsó jelenet mutatja, máig sem: ismét egy megtörtént eset feldolgozása. (A 21. században Somogy megyében volt olyan falu, amely közösen megvett házakat bontott el, nehogy roma családok költözzenek be.) Keserű, mai történet, mely, bár nagyon humoros, korántsem vidám lezárás.

E kettő által közbezárt jelenet a vészkorszakot viszi színre. Itt ér tetőpontra az előadás eleje óta idézgetett szólam (a cigányok nem fürdenek): ha holokauszt, akkor gázkamra, ha gázkamra, akkor zuhany – Mohácsi három órán át, az esküvőre készülő Karcsi piszkos nyakától idáig készíti elő a jelenetet. A vonakodva meztelenre vetkőző, és pucéran egy képzeletbeli vagonba-barakkba zsúfolodó tömeg a romák névtelenül elgázosított százezreinek allegóriája lesz. Ha valahol, a színpadi meztelenség itt több mint jogos: kötelező.

A zárlat az eltáncolt-elénekelt könyörgés ellenére szándékoltan többértelmű. Mohácsi bemutatja, milyen az, ha előbb a cigányok, aztán mégis inkább a magyarok hagyják el sietve az országot, hogy a végén kiderüljön: ezentúl is együtt kell élnünk. Ebben a kontextusban még jobban rezonál a ballada fohásza, amelyet a közönség együtt énekel a szereplőkkel:

Egész világ ellenségünk,
űzött tolvajokként élünk.
Nem loptunk mi csak egy szöget
Jézus vérző tenyeréből.

Isten, könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk.
Megátkoztál, meg is vertél,
örök csavargóvá tettél.

Mohácsi tizenöt évnyi nyelvújító-színháznyelvteremtő kísérletei a Csak egy szögben értek tetőpontra. Hiányozni fognak a nyelvi és teátralitásra reflektáló poénok: az ajándékdobozból elővarázsolt banda (innen van a cigányok zenéje), Schönberg Opus 25 mint kínvallató eszköz, a Jézus keresztfájára vésett INRI rövidítés feloldása (Itt Nem lehet rendetlenkedNI), az innovatív jelmezek, a fekete-fehér-szürke változataiból tarka színorgiát teremtő Szűcs Edit-világ, az óriás hordódongákra emlékeztető Khell Zsolt-díszlet, és a kellékek, mint a kukoricadaráló-iratmegsemmisítő. Hiányozni fog a Kovács Márton-féle zene, igaz, a fórumozó rajongóknak már régóta megvan CD-n, és egyszer talán a nem-rajongók is megnézhetik, felvehetik a három év szünet után újra eljátszott előadást a televízióból.

Aki még nem látta, nem tudja, ha valahol becsúszott egy hiba (ezért is dühítő, hogy annak idején nem készült el a felvétel), de mindenképp sajnálhatja, hogy nem volt ott, legalább az utolsó utáni előadáson: a több mint nagyszerű szereposztás ugyanis a régi. Május utolsó szombatján Kaposváron – lelkesedésből, szomorúságból, protestálásból – a közönség tíz percig felállva tapsolt. Standing ovation! Szóljon, aki látott magyarországi színházban hasonlót!

Kaposvár, 2008. május 31.
 
Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János:
CSAK EGY SZÖG
Előítélet két zajos részben

Szereplők:
Antal Márta
Balla Eszter
Fekete Katalin
Felhőfi Kiss László
Gothár Márton
Hornung Gábor
Horváth Eszter
Hunyadkürti György
Kalmár Tamás
Kántor Anita
Karácsony Tamás
Kaszás Ágnes
Kecskés Krisztina
Kelemen József
Kocsis Pál
Kolompár Margit
Kovács Márton
Kovács Zsolt
Kovács Zsuzsanna
Kőrösi András
Lázár Kati
Lecső Péter
Lugosi György
Mester Szilvia
Némedi Árpád
Német Mónika
Rusznyák Gábor
Sarkadi Kiss János
Sebesi Tamás
Serf Egyed
Szentgyörgyi István
Szvath Tamás
Tóth Béla
Tóth Eleonóra
Tóth Géza
Tóth Ildikó
Varga Zsuzsa
Váradi Szabolcs

- a kreativitásában külön megalázott zenekar, név szerint -
Barabás Edit, Bárány Tamás, Bodor "Teskó" Tibor, Csíkvár Gábor, Ekkert Miklós, Karácsony Tamás, Kovács Márton, Némedi Árpád, Nagy Zoltán, Sebesi Tamás, Zságer-Varga Ákos
Vendéghangok -
Lugosi György, Rusznyák Gábor, Serf Egyed

Dramaturg - Eörsi István
Díszlet - Khell Zsolt
Koreográfus - Tóth Richárd
Jelmez - Szűcs Edit
Fény - Bányai Tamás mv.

Rendező - Mohácsi János

Bemutató: 2003. október 10., Csiky Gergely Színház

Az előadás honlapja:
www.csakegyszog.net

Az előadás a POSZT-on:
http://poszt.com/main.php?lang=HUN&disp=produkcio&ID=5

Az előadás lapja a Port.hu-n:
http://www.port.hu/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=7688&i_city_id=-1&i_county_id=-1