A regény ugyanis gördülékeny, friss és vidám, a hang pedig a tinédzsereké, ahogyan a szokásos problémák, élethelyzetek is az övék, miközben az elbeszélés a jóleső „aha”-élményt nyújthatja azoknak is, akik már nem éppen a gimis időket élik. Hiszen ki ne érezte volna minden alkalommal „cikinek” magát, amikor valamit nem pontosan úgy csinált, mint a többiek, kinek ne lettek volna „égő” szülei vagy nagyszülei, akik tipikusan az iskolai rendezvényen hozták a csúcsformájukat, kinek ne lett volna egy „legjobb barátnője”, aki az összes ilyen „kínos” mozzanatot eltemette és titkot tartott, s persze: kinek ne lett volna egy nagy Ő-je, akit évekig csak kerülgetett, míg végül felcsillant a remény a boldogságra… Balássy regénye felvonultatja ezeket a jól ismert szereplőket, akik az egyébként névtelen, E/1-ben megszólaló főhőst segítik vagy hátráltatják. Ez a főhős persze szintén „jól ismert”, hiszen távolról sem ő az osztály legkülönlegesebb, azaz legszebb, legizgalmasabb, legokosabb vagy leglazább karaktere, tehát tökéletes ahhoz, hogy tökéletlenségében a lehető legtöbben magukra ismerjenek benne. „Megfigyeléseim alapján mindenki kiemelkedő valamiben. […] Csak én nem értek semmihez, pedig számtalan területen próbálkoztam” (122. o.), kesereg a lány, hogy végül mégis kiderüljön, valamiben mégiscsak különleges (hogy miben, azt nem áruljuk el), miáltal máris belophatja magát a hasonló cipőben járó olvasó szívébe.

Nosztalgikus érzés a forradalmi gondolatoktól megrészegült, ám meg nem értett, elvont tinédzser szerepében látni magunkat, s részben talán ennek köszönhető, hogy a könyv a tiniken kívül az idősebb korosztály számára is érdekes lehet. Hozzájárul ehhez a kvázi vallomásos narrátori hang is, valamint a humor: előfordul olykor, hogy a leírások mindenáron nevettetni akarnak, de összességében üde és szórakoztató hangvétellel találkozunk, építve főként a tinédzserek botladozásaiból fakadó helyzetkomikumra és az elbeszélő alapvető és mindent átható (ön)ironikus előadásmódjára. Ilyeneket olvasunk, amikor a főhős éppen kényszerdiétán van: „Az órákon ételekről fantáziáltam, töltött káposztáról, túrós csuszáról, hurkáról, Nagy-Magyarország alakú és kiterjedésű rántott húsról meg sült krumpliról”. Vagy: „A legmélyebb pont minden kétséget kizáróan az volt, amikor kémiaórán a tanárnő rajtakapott, amint sajtos-tejfölös lángost rajzolok a füzetembe” (86–87. o.). Nehéz egyébként kiemelni egy-egy mondatot, hiszen a stílus mindvégig hasonló, szinte mindenütt átitatja a szöveget az abszurd, s főként az egymáshoz nem illő elemek kontrasztjából fakadó komikum. A leginkább talán a nagymama első internetes próbálkozásairól szóló résznél – hol máshol? – lehengerlő a szöveg: „Mama […] arról érdeklődött, hogyan tud rákeresni a gógléra, vagy mi a teendő, ha nem akar csatlakozni a gép az internethez, pedig direkt az ablakot is becsukta, nehogy kimenjen rajta a wifi” (92. o.); vagy: „kémiaórán például azért vette el a tanárnő Marci telefonját, mert mamával csetelt, aki arról próbálta meggyőzni, igyon sok kisvirágú füziketeát, mert jót tesz a prosztatának” (98. o.); de jellemző a következő kép is: „Mama az étkezőasztalon tartotta a gépet. Amikor kikapcsolta, leterítette egy horgolt abrosszal, hogy ne porolódjon” (94. o.). Sokszor rejlik humor a profanizálásban is: a kicsit is magasztosabb témákat tüstént lerángatja a földre a narráció, például amikor a nagy Ő-ről való álmodozás közben arcul csapja főhősünket a valóság: „Pár centi választja el az arcunkat, finoman végigsepri a kulcscsontomat a lehelete, az üvöltés erősödik, és épp, amikor az ajkunk összeérne, bumm. […] Hangos csattanással csapódik arcomba a labda” (36. o.). Nevethetünk aztán az iskolai családi napon, a kegyetlen tesiórán, a drogériában való csetlés-botláson, az üvegezésen vagy az osztálykiránduláson – az elbeszélést a beavatódás különböző állomásai szervezik, legyen az az első mozizás egyedül, az első tapasztalatok az elmúlásról, az első menstruáció, az első házibuli vagy az első bál, mindez persze az „első szerelem” főtémába beágyazva.

A Hol is kezdjem – egyébként nem túl sokatmondó – címre jól rímelnek a „Kezdem ott…” indítású fejezetek, s ez az anekdotikus és informális felütés nemcsak lendületet ad az adott sztorinak, de bizalmas hangulatot is teremt, mintha az elbeszélő közeli barátnőnk lenne, az ismétlődés állandóságot, „biztonságérzetet” nyújt. Az ismétlés mint technika, mely sokszor mintegy ráolvasásszerűen működik, egyébként is jellemző eleme a kötetnek. Tipikus példáját láthatjuk a házibulit leíró jelenetekben („Ha Ibi nem beszél lyukat a hasamba, ez az este talán másképp alakul […] Ha Ibi nem beszél lyukat a hasamba, és Bori nem sújtja a nyolcadik csapással a házat, ez az este talán másképp alakul […] Ha Ibi nem beszél lyukat a hasamba, és Bori nem sújtja a nyolcadik csapással a házat, és Kristóf meg Bálint nem szerveznek be a kísérletbe, ez az este talán másképp alakul” stb. 102–106. o.). De ugyanitt említhető a keretes szerkezet is, hiszen a könyv stílszerűen évzáróval nyit és évzáróval zár, az igazgatói szónoklat egyik alkalommal sem akar véget érni. A karakterek, csakúgy mint az igazgatók, a végletekig skiccszerűek és karikaturisztikusak, kezdve Borival, aki mint hű csatlós, kizárólag a főhős támogatása révén nyer nem túl bonyolult személyiséget, aztán ott van az elvált és két lábbal a földön álló anyuka, aki egyébként „jófej”, és temérdek munkája ellenére is elviszi a lányát nagyestélyit választani, vagy éppen a nagy Ő, akiről annyit tudunk meg, hogy „földöntúlian” szép („a szeme zöldbe játszó mogyoróbarna, és bosszantóan gyönyörű”), illetve imád olvasni.

Lélektani mélyelemzést nem érdemes várni, persze a műfaj ezt nem is igen teszi lehetővé, hiszen itt nem lehet egy-egy ponton leragadni – egy kalandokra épülő tiniregényben lényeges a tempó, és a szerző el is kapja a fonalat ritmus tekintetében: pörgősen építkezik, azaz tömören fogalmaz és nagy ellipszisekkel dolgozik, így marad tér a fantáziánknak is. A kihagyások folytán néha azért marad hiányérzetünk: előfordul, hogy egy-egy érdekfeszítő részt furcsán elharap a narráció a fejezetek végén – persze, talán csak hogy legyen kedvünk lapozni, de olykor hiába lapozunk, csalatkoznunk kell, hiszen a fonalat teljesen máshol veszi fel a következő szövegegység. Ilyen éles vágás, amikor például főhősünk összefut a buszon a nagy Ő-vel az epizód végén („Azt kérdezi, leülhet-e mellém”, 57. o.), majd a következő fejezet már a morcos védőnővel józanít ki, amint szexuális felvilágosítást tart az osztálynak. Elképzelhető, hogy mindez tudatos technika, bár a szerzőről lehet tudni, hogy inkább a rövidebb műfajokban, főleg a novellák világában mozog otthonosan, így akár ez is nehezítheti a „nagy történet” zökkenőmentes elbeszélését.

A „nagy történetek” miliőjét aztán be is kell persze rendezni, meg kell alkotni azt a „kis világot”, amelyben konzisztensek az összetevők, hogy a végeredmény hihető, eladható, magával ragadó legyen, melyben otthon érezheti magát az olvasó. A gimis légkör egyértelműen megvan, még ha téren és időn némileg „felül is emelkedünk” néhány fehér folt vagy nehezen összeférhető elem révén. A tér mindenképp „lebeg” – nem tudjuk meg, „hol is kezdi” narrátorunk a történetet, csak azt, hogy kisvárosi gimnáziumban vagyunk, ahonnan olykor ki lehet tekerni a „városerdőre”, vagy ahol kiszámolt apróval kell felszállni a „a pláza” elől induló buszra. Az idő tekintetében is vannak homályos pontok, itt főleg az elbeszélő hivatkozási hálója alapján tudunk orientálódni: tiszta sor, hogyha szóba kerül az Insta, a Snapchat, a Facebook vagy épp Billie Eilish, akkor egy ízig-vérig kortárs sztoriról van szó, de ha hősünk bolondulásig rajong a Beatlesért, a Backstreet Boysért, vagy épp  A muzsika hangjaiért, mérvadó számára a Sztárom a párom fiatal Hugh Grantje vagy a Szívek szállodája, miközben alapvetően klasszikus irányban tájékozódva Jane Austent olvas, és A hetedik pecsétet vagy a Sztalkert nézi, felmerülhet a kérdés: hány éves a kapitány, azaz, hány éves is tulajdonképpen ez a tinédzser főszereplő – és vele együtt az olvasók? A „krimihangulatot” az elbeszélő személyazonosságának bizonytalansága is fokozhatja, hiszen nem kap nevet, ami persze szépen rímelhet a nagy Ő-vel is mint „komplementer” karakterrel, akiről szintén csak annyit tudhatunk meg, hogy ő a nagy Ő. Ugyanakkor ezt az időtlenséget és személytelenséget akár ügyes elbeszélői trükknek is tekinthetjük, hiszen így a könyv elvileg bárkihez, bármikor szólhat, mindenki lehet a hős helyében és mindenkinek lehet egy nagy Ő-je (ahogy egyébként a könyv szerzői ajánlásában is olvashatjuk). Az elbeszélés az ismert művekre való utalásokkal emellett hozzátesz a már sokat említett „otthonosság” megteremtéséhez, a fiatalabbak és az idősebbek is találhatnak maguknak fogódzkodókat, ami pedig már önmagában is jóleső érzés lehet, felkeltheti a befogadói rokonszenvet. Ami meg is maradhat, ha Balássy továbbra is ilyen lendületes hangon fog írni – várjuk a következőt, akár komolyabb regiszterekben is.