Mivel McGuckian − s főként recepciója − a magyar közönség előtt talán kevéssé ismert, mielőtt rátérnék a könyv koncepciójára, metodológiájára és fontosabb állításaira, egy vázlatos recepciótörténeti összefoglaló keretében megpróbálom felrajzolni a kritika fontosabb szakaszait, hogy aztán ezen belül tudjuk elhelyezni Fadem munkáját.

A korai kritikák − mára már hírhedt módon − legjellemzőbb vonása az volt, hogy részint a hermetikusság, részint a szövegek házakat, szobákat, kerteket és virágokat középpontba helyező képi világa miatt afféle női és kizárólagosan privát érdekeltségű költészetként tekintettek a McGuckian-versekre. S bár nem sokkal később megjelentek a szövegek feminista politikájának és esztétikájának teoretizáltabb feltérképezési kísérletei is, a komolyabb és máig zajló fordulatot az a fejlemény hozta meg, hogy a kilencvenes években megindult a − feminista vonatkozásokhoz szövegszinten, többek között a nő mint anyaföld trópuson keresztül rendkívül szorosan kapcsolódó − transznacionalista, posztnacionalista és posztkoloniális vonatkozások feltárása is. E fordulat irányadó munkái közé tartozik többek között Clair Wills 1993-as Improprieties című könyve, ami már a legkorábbi McGuckian-versekben is megképződő privát, illetve publikus-politikai szférák elválaszthatatlanságát egy új poétikai és politikai klíma lehetőségfeltételeként érti, és Shane Alcobia-Murphy 1998-as Writing in the Shit: The Northern Irish Poet and Authority című tanulmánya, illetve ennek könyvfejezetté bővített változata, ami például a magyarul is olvasható Az örökösnő című vers olyan, főként intertextuális és metatextuális összefüggéseken alapuló értelmezését adja, mely azt a Dirty Protesthez köti.

A kétezres években szintén sok fontos munka jelent meg, központi jelentőségű ezek közül a Richard Kirkland és Shane Alcobia-Murphy által szerkesztett The Interior of Words című 2010-es kötet, ami az első olyan válogatás, mely kizárólag a McGuckian költészetével foglalkozik, és számos olyan tanulmányt közöl, amelyek − más-más módon ugyan, de − a fenti tendencia kibontakozását jelzik. Ugyancsak fontosnak tekinthető, ahogy ezt Fadem is megjegyzi, Faragó Borbála 2014-es, Medbh McGuckian című monográfiája, mely − bár az egyes kötetek változó tematikai fókuszaira koncentrál, s így a politikai esztétika középpontba kerülését az ötödik, Captain Lavender című kötethez köti − szintén regisztrálja a korai művek politikusságát, és Murphy 2012-es Signs of the Still Recent War című tanulmánya, mely a The Poetics of Exemplarity című monográfiájában is megjelent.

A kritikai recepció e fordulatához köthető szövegek jelenléte tehát, amint az a fenti tallózásból is kivehető, egyre erősebbé vált az utóbbi években, Fadem tavaly megjelent monográfiája szerepét és vállalkozását tekintve mégis hiánypótlónak tekinthető, hiszen − csatlakozva e fordulat perspektívaváltásához − könyvterjedelmű munkaként először kísérel meg két szempontból is holisztikus választ adni erre a költészetre. Vizsgálódásai ugyanis egyfelől a teljes életműre kiterjednek, másfelől pedig olyan integrált módszertant alkalmaznak, mely lehetővé teszi a trauma-, és nyelvelméletek, a partition studies − a partíció-kutatások azt vizsgálják, hogy milyen politikai, társadalmi és kulturális következményei vannak egy olyan államhatár létrehozásának, mely minimum egy olyan területet átvág, amit adott közösség a hazája részének tekint −, a költészetelméletek, a posztstrukturalista filozófiák és a posztkoloniális, illetve új materialista elméletek együttes, egymást kiegészítő és megtermékenyítő alkalmazását. Tehát bár a Fadem gondolatmenetének vázát képező állítás, miszerint McGuckian lírája a csend költészete, önmagában nem tekinthető újdonságnak, a tárgy fenti, kétszeresen is holisztikus elaborációja már annál inkább. A monográfia számba veszi − csak hogy néhány aspektust említsünk a sok közül − a nemzeti-politikai, a posztkoloniális, a posztmodern, az ekphrasztikus, az intertextuális, az intermediális, a feminista, illetve a trauma és a blanchot-i katasztrófa nyelvét beszélő McGuckiant egyaránt, ráadásul az életműnek a nemzetközi irodalmi színtéren való pozicionálásakor a bevett párhuzamok mellett − Dickinson, Mallarmé, Rilke, Ashbery, Muldoon − Fadem Therese Hak Kyung Cha-n és Toni Morrisonon kívül Celant is a figyelmünkbe ajánlja. (A Celannal való poétikai rokonságnak külön fejezetrészt is szentel a szerző.)

Hozzáteendő ugyanakkor ehhez, hogy − amint azt az előszóban is olvashatjuk − a mcguckiani költészet fenti aspektusainak körüljárásakor a hangsúlyok azokra a pontokra, témákra helyeződnek, amelyek Fadem szerint jelenleg a leginkább hasznára válhatnak a költőről folyó diskurzusnak. Így, tekintettel a recepció azon korai, ám sok szempontból máig is jelenlévő affinitására, hogy McGuckian korai munkáit − ahogy Faragó és Michaela Schrage-Früh fogalmaznak −, mint „kizárólagosan női kérdésekben érdekelt” költészetet értelmezze, a könyv szerzője a (nem interszekcionális) gender szempontú megközelítés stratégiai visszaszorítása, illetve a posztkoloniális szempont kidomborítása mellett döntött. (Fadem egyébként, akinek a partition studies szakterülete is, már első, Spectral Borderlands című könyvében is foglalkozott McGuckian (csend)költészetével, s ennek első fejezete Észak-Írország és a Troubles történetét alaposabban is áttekinti.) Ami a könyv tagolását illeti, az 1., bevezető fejezet egy recepciótörténeti összefoglaló mellett az oeuvre korai szakaszának politikussága mellett érvel, a központi öt fejezet közül pedig három a csendet konstituáló poétikai sajátosságokat − a nyelv dekonstrukciója, az extrém vizuálitás és a burjánzó intertextushasználat − tárgyalja (2., 3., 4. fejezet), amit a produkció (5. fejezet) és a befogadás (6. fejezet) vizsgálata követ a csend helyeként lokalizált, s itt a celani lírával is részletesebben összehasonlított mcguckiani költészet nyelvi-politikai performativitását illetően.

A monográfia sokak számára legtetszetősebb aspektusa egyébként, úgy gondolom, nyitottsága és elméleti sokoldalúsága lesz, így többek között az, a már fentebb is említett interszekcionális és integrált hermeneutika, ami tematikaként és metodikaként is jól felépítetten lép produktív párbeszédbe a McGuckian-recepció legkülönbözőbb ágaival.

Az egyes csendkoncepciók − Rebecca Solnité, Susan Sontagé, George Steineré − néhol kritikai kiegészítésekkel, de szervesen épülnek egymásba, s Fadem felmutatja azt is, hogy ezek miképpen lehetnek kompatibilisek egyfelől a (nemcsak észak-ír vonatkozású) posztkoloniális és partíciós kutatások, illetve a posztstrukturalizmus szférájából érkező gondolkodók − Homi K. Bhabha, Joseph Cleary, Olaf Zenker, Aamir Mufti, Jacques Derrida, Judith Butler, Michel Foucault, Roland Barthes, Maurice Blancot − elméleteivel, másfelől pedig Wills, Murphy, Schrage-Früh, Guinn Batten, Danielle Sered, Robert Brazeau vagy Thomas Docherty McGuckianre vonatkozó észrevételeivel.

Ezek a keresztezések aztán továbbiakkal egészülnek ki, így például a fenti csendkoncepciók a csendhez adott költői univerzumok felől közelítő gondolatmenetekkel is párbeszédbe lépnek, többek között a Vallejo csendjeit tanulmányozó Jean Franco, az észak-ír líra politikailag is meghatározott csendmintázatairól író David Wheatley vagy a Rilke, Mallarmé és Vallejo csendstratégiáira koncentráló Dianna Nieblyski megállapításaival. Hasonlóképpen, a távoli társításokkal operáló, ám annál találóbb komparatív horizontokat felkínáló vizualitás fejezet Veena Das posztkoloniális (irodalom)antropológiája mellett, amit Saadat Hasan Manto dél-ázsiai író India partíciójáról szóló Toba Tek Singh című írása inspirált, felhasználja például Karen Emmerich-nek a Miltos Sachtouris realista, mégis olvashatatlan szintaxisú képiségét vizsgáló írását és Corbet Stewartnak a celani csendstratégia egyik eszközét a képek kompressziójában azonosító tanulmányát is. A sérült szöveg(test) das-i koncepciója pedig nem csupán a nyelviség konceptualitását plasztikus eszközökkel (keret, vonal, színek, geometria), a befogadást megszakító halmozott hasonlatokkal és a belőlük létrejövő „bizarr metaképekkel” aláásó festői tendenciáknak válik értelmező keretévé, de a neologizmusokkal, szokatlan szófajhasználattal és szintaktikai szerkezetekkel operáló nyelvi dekonstrukciónak, illetve a multimodalitást eredményező kölcsönzési gyakorlatoknak is. Ennek megfelelően Fadem McGuckian nyelvi stratégiáit Docherty-vel egyetértésben mint posztmodern stratégiákat értelmezi, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy e posztmodern lírában „a hely logikájával való szakítás” és az „üres fenomenológia” − ahogy Docherty fogalmaz − épphogy egy radikális és politikailag meghatározott lokalizáltságból táplálkozik, aminek szem elől tévesztése ugyanolyan hiányos képhez vezetne, mint a kizárólagosan feminista olvasatok eluralkodása. Az intertextualitás kapcsán Fadem Riffaterre, Kristeva, Barthes és Foucault gondolatai mentén, illetve Joyce, Friel és mások idézési gyakorlatának bemutatásával szintén fontos felülvizsgálati javaslatokat fogalmaz meg a recepció egyes − a mcguckiani cut-up praxisra vonatkozó − meghatározó kritikai válaszait illetően. Egyfelől felhívja a figyelmet arra, hogy Murphy Michael Davidson palimtext fogalmára alapozó koncepcióját − miszerint McGuckian cut-up versei forrásaik nyomait még felismerhető formában őrzik – a túlnyomórészt nem fikciós és kevéssé ismert forrásszövegek felismerhetetlensége bizonyos szinten szabotálja, másfelől pedig − több kritikushoz csatlakozva, ugyanakkor, s ez időszerű volt már, náluk látványosabban visszakanyarodva az alapokig – jelzi, hogy a monográfiájában a jelöletlen idézetekről hol mint fertőzésekről, hol mint lopásokról beszélő Leontia Flynn plágiumvádat sugalló eszmefuttatásai mélyen és több szempontból problematikusak.

E teoretikusan is gondosan megalapozott kritikai észrevételek, amelyek a recepcióban egyoldalúságot vagy (nemcsak) elméleti hiányosságokat eredményező vakfoltokat meggyőzően képesek felmutatni, illetve az előzmény nélküli, ám megvilágító erejű komparatív javaslatok − különösen a Celannal húzott párhuzam –, melyek részint egy széles skálát lefedő posztkoloniális és partíció-kutatási területről merítkeznek e monográfiát egész biztosan nélkülözhetetlen sarokkővé fogják avatni a McGuckian-kutatás számára.

Az pedig, hogy Fadem a költő (feminista) életművét nem csupán nyelvi megformáltságának és (poszt)koloniális státuszának jellegzetességei mentén tárgyalja, hanem e két konstitutív szempontot összefogva egy olyan, hutcheoni és derridai értelemben politikailag releváns posztmodern oeuvre-ként, mely csendstratégiája által − Sontag és Fredric Jameson gondolatai mentén − mint a kései kapitalizmus fogyasztói rendszerét fogyaszthatatlansága által gerilla módon, belülről felforgató termék is értelmezhetővé válik, egy olyan, ténylegesen integrált és interszekcionális hermeneutika megvalósítását jelzi, melynek holisztikus látásmódja az (észak-)ír érdekeltségű kutatások mellett számos, ezen a területen kívül eső vizsgálódás számára is inspirációul szolgálhat.