Az ünnepek előtt logikusnak tűnt, hogy két húgommal csak akkor látogatjuk meg a vidéki ősöket, ha biztos nem fertőzzük meg őket. Először jött a hír, hogy egy belvárosi gyógyszertárban lehet gyorstesztet kapni, darabja 2800, nosza, vettem hatot. Kiléptem a patikából, és egyből kaptam az információt: lehet menni a Városház térre profikhoz, ingyen. Kapva kaptunk hát az alkalmon, azonnal regisztráltunk és nagyjából egy időpontra bejelentkezve vártuk apánkat, hogy hazavigye azt a gyerekét, aki negatív tesztet produkál. Háromból három negatív, így négyen sétálunk az autó felé, de se puszi, se pacsi.

Még a kocsiban sem vesszük le a maszkot, két órával később a lakásban sem. Kezet mosunk. Apám leül a kanapéra, míg én olvasom a teszt használati utasítását. A fejet hetven fokban hátra, ez kellemetlen lesz, és ezt a szót szorozd meg tízzel, előre elnézést, válassz orrlyukat, jó, most maradj így, kaparászni fogok, könnyezni fog a szemed, ez az, tehát jól csinálom. Azt meséltem, hogy a gyógyszerész csak úgy adta ki, hogy becsszó orvos végzi majd el? Emlékszem, kétértelmű szófordulattal nyugtattam meg, magamat is. Akkor most folyadék a kémcsőbe, mártogatás, csepp a tesztlapra. Maszkot vissza. Tizenöt perc várakozás után lépek apámhoz, és ki tudja, hány hét távollét után szorítom meg a kezét, gratulálok, negatív. Anyám felé fordulok, kérem a következőt.