Egy páratlan jelenség nem mindennapi beszédmóddal és atmoszférával. Talán pont ez a helyzet hozza magával az életmű olvasásának és befogadásának nehézségét, ami a kortárs közbeszéd, a jelenlegi, fiatal olvasógenerációk bizonyos rétegének kritikája az alkotások felé. Az ő hibájuk a rossz olvasási mechanizmus, vagy a kritika mellényúlása, a „túlsztárolás”? Hol helyezzük el Esterházyt a kortárs irodalmi gondolkodásban és mi lehet a megfelelő megközelítési pont az életmű jó élményű befogadásához? Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ L. Varga Péterrel (irodalom- és kultúratudós, a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat főszerkesztője, az ELTE oktatója) és Péczely Dórával (irodalmi szerkesztő, Esterházy Péter könyveinek 2007 és 2014 között volt a szerkesztője).

PRAE.HU: Mik lehetnek az alapvető okai szerintetek annak, hogy a jelen fiatalsága számára Esterházy megítélése nehézkes, megosztó? 

L. Varga Péter: Azt nem tudom, mennyire megosztó az Esterházy-próza a fiatalabb olvasók közt, de azt magam is érzékelem, hogy ennek a fajta poétikának – amit gyakran szövegirodalomnak neveznek, újabban némiképp pejoratív felhanggal – az időszerűsége bizonyos perspektívából nézve kérdésessé vált. Esterházy elbeszélőművészete egy irodalmi felfogás, egy korszak egyik elindítója és kiteljesítője. Az életmű rendkívül egyedi és sajátos, ám talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy társtalan. Ugyanakkor számos okból és szempontból olyan csúcsteljesítmény, amely széles olvasóközönség számára vált viszonyítási ponttá. Korai művei úgy beszélték a korszak nyelvét, hogy tulajdonképpen maguk állították elő azt. E korszaknak azonban vége, és a szóban forgó nyelv a fiatalabb generációk számára már idegenül csenghet. Talán abban is keresendő ennek oka, hogy Esterházy nyelvművészete nem megfeleltetések révén kapcsolódik a világhoz, ily módon nem is lehet „visszaforgatni” azt valamely ideológiába. Másfelől az Esterházy-életmű archívumszerű felépítménye, melyben szinte a teljes magyar literatúra és számtalan világirodalmi klasszikus megfordul, olyan textuális munkát kíván, ami komplexitásánál fogva nem a könyv kinyitásával kezdődik, és nem is ér véget a becsukásával.

Péczely Dóra: A mi fiatalságunk alapélménye a szabadság teljes hiánya volt. Lehetőségeink minden téren minden szállal a rendszerhez kötődtek, és kötelek voltak ezek, nem is szálak. Tényleg felfoghatatlan a fiatalabb generációk számára például a kommunikációs terek szűkössége, amelyben akkor éltünk. Sokáig azt hittem, olyan távol nem kerülhetnek a gyerekeim tőlem a világ változásával, mint én a szüleimtől, pláne a nagyszüleimtől, akik a két világháború közt születtek, aztán csak futok utánuk, az esélytelenek nyugalmával. Nekünk a művészet volt az egyetlen olyan terep, ahol megélhettük a szellemi szabadságot. Esterházyt olvasni akkoriban a szabad levegőt jelentette, és teljesen természetes volt, hogy a sorok közt kell olvasni, illetve minden mondatnak és szövegnek mögé kell menni. Nem volt kérdés, hogy olvasni kell ezeket a szövegeket, hogy értelmezni kell ezeket a mondatokat, hogy fel kell nőni hozzájuk. Meg egyébként is.

PRAE.HU: Sokszor hallom a 30 alatti korosztálytól az előző kérdésemre, hogy a mai korban nem tud aktuális lenni. Ha bizonyítani kellene Esterházy időtlenségét, mit mondanátok?

P. D.: Bár fentebb én is a történelmi aspektust emeltem ki, ez távolról sem jelenti azt, hogy ez volna az egyedüli út. Életkori sajátosság is, hogy a fiataloknak csak egy részét érdekli a történelmi beágyazottsága vagy a családtörténete, hiszen rengeteg más feladatot kell megoldania ezekben az években. Én nem vagyok ebben szigorú, mert látva ezt a „kapunyitó” generációt, szerintem nem könnyű az életük. És bár lehetőséget szeretek adni arra, hogy valaki bekapcsolja ezt a szálat az életébe, mert nagyon fontosnak tartom, erőltetni nem látom értelmét. A fiatalabb korosztályoknak kulcsot kell találnia EP műveihez, ha nem felelnek meg nekik az eddigiek, ez amúgy is a „bevett gyakorlat”. Illetve az is kérdés, miért olvasunk. Ha azért, hogy minél mélyebbre jussunk a világ és önmagunk megismerésében, akkor azt Esterházy írásaival biztosan megtehetjük, mert minden szövege a nyelv általi gondolkodás művészete.

L. V. P.: A „nyitott mű” fentebb említett, Esterházy-féle változata az irodalmi tradícióhoz való reflexív viszonyával nem feltétlenül jelent felszámolhatatlan idegenséget – noha szembesít vele –, abban az értelemben, hogy ne tenné érzékletessé annak mindig aktuális tapasztalatát, hogy nyelvvel bíró lények vagyunk, és a nyelv „keletkezteti” létmegértésünket. Ez nem puszta filozófiai frázis, ha figyelembe vesszük, mi mindent és mennyiszer értünk jól vagy értünk félre, amikor beszélgetünk, esetleg miként manipulálják – például a politika – a gondolkodásunkat nyelvi szinten. Esterházy ez utóbbira különösen érzékeny volt, ami ma is megvilágító erejű. Hasonló figyelmet fordított a nyelvi szólam érzéki felületére, a szóhangzásra, a mondatritmusra, a szöveg belső logikájára, akárcsak A pestisben Camus egyik szereplője, aki regényírásra adja a fejét a vesztegzár alá vett városban, és pedánsan csiszolgatja mondatait. A példa nem véletlen: az Esterházy által A szív segédigéiben és más műveiben innen kölcsönzött passzus a nyelvi-szövegi képződés eme bonyolult, de felemelő tapasztalatára is felhívja a figyelmet, épp az Esterházy-mű nyújtotta új összefüggés révén. Azt mondja róla: „Emlékszem, hogy Camus-nál van egy éjszaka – és nem érdekel engem akkor egzisztencializmus, se előre, se hátra, se barátság… nekem az a szélseperte, szélcsiszolta égbolt kell, és… akkor van is aztán ez az égbolt.”

Az, hogy lesz egy „szélseperte, szélcsiszolta égbolt”, ami már nem ugyanaz EP-nél, mint Camus-nél, a nyelvi képződés kisajátíthatatlanságára, de a szólam összetettségére és variálhatóságára is rávilágít. Beszél továbbá arról, hogy az irodalom nyelve függetlenedik az esztétikai vagy más ideológiáktól, sőt leválasztja a szöveghelyet az eredeti kontextusáról („nem érdekel engem akkor egzisztencializmus, se előre, se hátra”), miközben a nyelv „igazsága”, hogy megalkotja és közvetíti azt, amiről beszél, különös nyomatékot kap. Ennek addig lesz „aktualitása”, amíg emberek írnak és olvasnak irodalmi műveket.

L. Varga Péter (forrás: dunszt.sk)

PRAE.HU: „Nem több, mint bohóckodás a nyelvvel" – Az egyik legintenzívebb tapasztalatom, hogy nem is azzal van gond, hogy olvassák, és úgy nem tetszik nekik, hanem egyenesen kézbe sem veszik. Ez talán egy rossz szájízű közbeszéd hatása is. Mi lehet az oka annak, hogy ez a megítélés kialakulhatott EP körül? 

P.D.: Esterházyért keményen meg kell dolgozni. Ottlik Iskola a határonja, ami szintén nem tartozik a legegyszerűbb olvasmányok közé, mégiscsak egy regényszerű regény a késő modernitásból, amihez képest EP bármely műve posztmodern, más olvasási stratégiát követel. Nagyon sokat segít például, ha valaki, aki szeretne közelebb kerülni Esterházy könyveihez, olvas mellé kritikát, tanulmányt, interjúkat, ezekből szerencsére bőven talál. Mert főzni is el lehet kezdeni csak úgy, mint olvasni, de ahhoz, hogy igazán jól menjen, sokat kell gyakorolni és tanulni. Esterházyhoz nem érdemes másként közelíteni, mint a fine dining konyhához. Az alapanyag és a stílus meghatározó, de nem lehet igazán élvezni, ha nem vagy tisztában az alapokkal, azzal, hogy mitől jó egy étel, és azzal, hogy mitől jó egy szöveg. A szavak csodálatos életében Esterházy idézi egy pályatársa első ránézésre nem túl hízelgő véleményét, amennyiben EP-nek sok rossz könyve van, de egyetlen rossz mondata sincs. Ez már egy könyv esetében is nagy teljesítmény lenne, de egy ekkora életmű tekintetében kivételes. Az persze más kérdés, hogy miért és mely könyveit tartja „rossznak” a kortárs író vagy bárki más, és milyen érvekkel támasztja alá az állítását.

L.V.P.: A szavak csodálatos életéből című előadásában Esterházy azt is írja, az irodalom „a lét titkait fürkészi. Azon írók könyvei is, akiknek ez a vallomás túl sok, akik le nem írnák ezt a mondatot – én is ilyen vagyok, csak én leírom. Ez a fürkészés komoly dolog, és ebben az értelemben az irodalom komoly. Ám ezer arca van, mert Vörösmarty sötét, nagy költeményei ugyanúgy fürkésznek, mint Weöres egyszavas verse (tojáséj), vagy akár egy laza limerick, ki akkor jó, ha jól megrímelik.” Ebből a perspektívából szemlélve a „bohóckodás a nyelvvel” nem értelmezhető állítás. Más kérdés, és azt már például a nyelvfilozófus Gadamer is kárhoztatta, amikor a szó- vagy nyelvjáték kedvéért kvázi erőszak esik a nyelven. Alighanem erre is hozható példa a tág értelemben vett kortárs irodalomból. Esterházy esetében nincs szó erről, annál jóval komolyabb viszonyt ápolt a nyelvvel.

PRAE.HU: Ha megvan az, hogyan olvassuk, és látjuk azt, mit is kezdhetünk egy EP-szöveggel, akkor is ott van még a kérdés, mivel érdemes kezdeni. Ha ajánlanotok kellene három könyvet, amivel az Esterházy-életművet érdemes lenne indítani egy fiatalnak, melyek lennének azok?

L.V.P.: Az utóbbi években több szemináriumon is végigolvastunk egy-egy Esterházy-művet: az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változatot, a Fuharosokat, a Hahn-Hahn grófnő pillantását, a Hrabal könyvét vagy a Tizenhét hattyúkat. Sőt, EP közéleti írásaiból is szemezgettünk (ezek meglepő sikert arattak). A Márk-változat elég jól működött, a Fuharosokat rövid terjedelme és sejtelmes világa miatt szinte mondatról mondatra végig lehetett venni (akár egy költeményt), és a lokális / közép-európai léthelyzet felől nézve sem voltak tanulság nélküliek az említett művek. Valószínűleg teljesen más a helyzet mondjuk a Termelési-regénnyel vagy a Bevezetés a szépirodalomba teljes kötetével, de akár a Harmonia cælestisszel, már csak a terjedelmüknél fogva is.

P.D.: Általánosságban nehéz erre a kérdésre válaszolni, ezt onnan tudom, hogy sokszor tették föl nekem. Ha ismerem azt az embert mint olvasót, aki kérdezi, akkor könnyebb dolgom van. Az ízlésén túl az is kérdés, miért olvas. Leggyakrabban az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat című könyvét szoktam javasolni, ahogyan régebben az Egy nőt. De a Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk is szóba jöhet, például ha valaki szereti a klasszikus irodalmat. És ott van a Javított kiadás, amit én sem tudtam „profi” olvasóként olvasni, annyira bevitt az élet sűrűjébe.

Péczely Dóra (forrás: Kortárs Online)

PRAE.HU: Szerintetek milyen megközelítésben kellene az oktatásnak foglalkoznia Esterházyval? Nem lehet, hogy pont az a gond, ha túl fiatalon kerül egy EP-kötet az ember kezébe és ilyenkor adódik a negatív élmény, amit később követ egy olyan előítélet, ami megnehezíti az olvasatot? 

P.D.: Az érettségi évében már a legtöbben megértek egy kis „bevezetésre” Esterházyba. De annak, hogy értelme legyen bármely szövegével foglalkozni, két előfeltétele van. Az egyik, hogy a tanár kulcsot tudjon hozzá adni. Nem lehet szempont, hogy a teljes Esterházy-életmű terítékre kerüljön, azt lehet elérni, hogy megragadja a kamaszokat az, ahogyan megközelítik – és itt a másik fontos szempont – a kiválasztott szöveget. Ha a Nyugat kapcsán Kosztolányihoz sikerült közel vinni olvasóként a középiskolásokat, miért ne mutatnánk meg az Estit nekik első körben? Lehet, hogy nem is érdemes megvárni az utolsó évet, hanem a Kosztolányiról tanultak lezárásaképp érdemes kezdeni valamit az Estivel. De több más utat is el tudok képzelni, ám mindegyiknek az a lényege, hogy egy élő irodalmi és/vagy nyelvi élményhez legyenek köthetőek az Esterházy-szövegek.

L.V.P.: A középiskolai olvasmányok közé már azok mennyisége miatt is bajosan férne bele Esterházy valamely műve, az viszont nem biztos, hogy eredményre vezet, ha kiragadott részletekkel és behatóbb olvasás híján ismerkednek meg a gimnazisták EP prózájával. A valóban radikálisan megváltozott olvasáskultúra miatt a „lassú” vagy „közeli” olvasás szinte kiveszett a világból. Épp ezért először „lassan olvasni” kellene ismét megtanulni, az élményt kellene újból meglelni, amit az írott szó olvasása jelent. És azt hiszem, hagyni kellene, hogy a fiatal olvasók ráérezzenek az ízére, a zamatára, a lüktetésére, és engedni, hogy fölfedezzék például Esterházy esetében is mindama réteget, ami ott van benne. De ahogy a zamatok esetében, úgy itt sem mindenki érzi majd ugyanazt, ugyanúgy. Ami nem baj. Tapasztalatom szerint először teret kell adni a benyomásoknak és gondolatoknak, aztán tovább lehet menni a megnyílt ösvényeken, és az általuk feltártakon kívül fölvillantani a tanulóknak/hallgatóknak azt, ami még ott rejtezik. Illetve rejtezhet: miként EP fogalmazott, „az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk”. Ahogy Dóra említette, a tanár szerepe ebben a folyamatban igen fontos.

PRAE.HU: Van esély arra, hogy a közeljövőben ez a nehézkes kép feloldódjon Esterházyról? Mit gondoltok, milyen törekvésekre lenne szükség ehhez? 

L.V.P.: Ahogy említettem, ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egy szöveghez, közel kell mennünk hozzá. Meggyőződésem, hogy Esterházy prózája eleven és friss tud lenni bárki számára, aki lassít egy picit. Talán nem egy „jó sztorit”, de a nyelv ajándékát adja, és annak rengeteg jó történet lapul a mélyén. Margócsy István legutóbb úgy fogalmazott remek esszéjében: „Mert persze a kánonok formális és informális intézményessége mellett minden olvasónak, minden kis közösségnek megvan a saját kánona: azt tekintem jó írónak, azt tekintem fontos irodalmi szereplőnek, aki olyan műveket, mondatokat ír, amelyekről azt feltételezem, hogy nekem szólnak, s valamilyen értelemben rólam beszélnek. (…) Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni.” Ami az Esterházyról alkotott képet illeti, az számos lehet, és némelyek egymástól radikálisan eltérők. Kezdjük el olvasni, haladjunk lassan, figyeljünk a nyelv lélegzésére, s akkor meghalljuk: ez a mi nyelvünk.

P.D.: Messziről futnék neki ennek a válasznak: a bölcsészettudományok, ezen belül az irodalom és az olvasás státuszának megváltozása tudna érdemi változást hozni. Nehezen hihető, de pár évtizeddel ezelőtt az ELTE magyar szakára bekerülni csak nagyon magas pontszámmal lehetett. Mára ez megváltozott, és sajnos úgy látom, a világon mindenhol leértékelődött a bölcsészettudományok szerepe, annak ellenére, hogy beláthatatlan mennyiségű könyv jelenik meg évről évre. Sokáig azt gondoltam, gyorsan visszacsapnak a cybervilág hátrányai, és „mindenki” elkezd olvasni. Nagyon kíváncsi vagyok, Izlandon hogyan ment végbe az a folyamat, hogy rengeteg könyvet vásárolnak és olvasnak, és ennek komoly értéke lett a társadalomban. Ehhez első körben az kéne, hogy rájöjjünk, mennyire nehezen tesszük le a telefont vagy szakadunk el a sorozatoktól az olvasás javára, és hogy ez nagy veszteség, és itt most nem csak a fiatalokra gondolok. Egy másik irányból: sokan nem tudják, de az olyan nyelvterületeken, mint az angol, német vagy francia, gimnáziumban csak a saját irodalmukat tanítják. Nem mondom, hogy én ezt szeretném, sőt, de ne csodálkozzunk, hogy nem marad idő a kortárs magyar irodalomra, ha négy év alatt végig akarjuk venni az eddigi világ- és magyar irodalmat teljes egészében. Ez így nem fog menni, muszáj volna újragondolni, de úgy, hogy a cél az legyen, hogy szeressenek olvasni a gyerekek, fiatalok, és értsék, amit olvasnak, és amiről nincs szó, azt majd maguktól akarják elolvasni. Biztos vagyok benne, hogy a kortárs irodalom lenne az egyik kulcs az irodalom megszerettetéséhez. Ahhoz viszont nagyon magas szintre kell eljutni a nyelvben, hogy a Harmonia Cælestist érdemben élvezni lehessen, hiába az a magyar irodalom egyik legnagyobb műve. Az ilyen könyvekhez csak lépésről lépésre vezet egy küzdelmes, de gyönyörű út.

Kép: Erdőháti Áron