Az alapsztori műfaját tekintve egyrészt huszadik századi Bildungsroman, azaz fejlődésregény, másrészt ún. coming-of-age sztoriként is értelmezhető. Előbbi zsánernek, ahogy az már nevéből is sejthető, komoly irodalmi hagyományai vannak, de a tehetségük által kiemelkedő és feltörekvő hősök kedvelt toposzai rendezőknek és forgatókönyvíróknak is – gondolhatunk itt olyan filmekre, mint az Egy csodálatos elme, a Kódjátszma, Az ember, aki ismerte a végtelent, A mindenség elmélete vagy a klasszikus Good Will Hunting. A vezércsel mozgóképi változata ugyanakkor a sportfilm és a melodráma jegyeit is magán viseli a coming-of-age filmek és karriertörténetek műfaji sajátosságain túl.

A vezércsel újítása a fenti precedensekhez képest nem csak a kimondottan kompetens női főhős beemelése a diskurzusba, hanem az is, hogy a fent említett műfajokat ötvözi a zsenikről szóló biografikus alkotások sajátosságaival is. Noha a központi karakter és a köré szövődő történet fikciós, mégis annyira autentikus és aprólékos módon dolgozták ki a mű hátterét, hogy a néző percepciójában összecsúszik képzelet és valóság.

Mind a '60-as éveket hűen idéző képi és zenei világ (csupán elvétve bukkanunk anakronizmusra), mind az érzelmes és realisztikus pszichológiai, társadalmi és kulturális sajátosságok bemutatása képesek olyannyira megtéveszteni a közönséget, hogy azt gondolhatja, szinte a teljes cselekmény egy az egyben megtörténhetett volna.

Ráadásul a férfiakat megszégyenítő sakkozónő mítosza a magyar közönségnek már csak Polgár Judit miatt is ismerős lehet, így néha joggal az a benyomása a nézőnek, hogy talán nem is áll a sorozat túlságosan távol a valóságtól.

Néhol felbukkannak ugyan afféle költői túlzások és szürreális elemek az epizódok szövetében, sőt szép számmal akadhatunk azért klisékre is, viszont ezek az eszközök olyan ügyesen újragondolva jelennek meg, hogy inkább válnak a sorozat javára, mint kárára. Kulcsszerepük van abban is, hogy igazán kidomborítsák és kontrasztba helyezzék az emberre nehezedő tehetség, az „ajándék” súlyát, hogy az áldás és átok jól ismert dichotómiáját és logikáját mélyebben megérthesse a néző. A vezércsel kifejezetten intelligens feminista narratívát alkalmaz, nem idegenszerű, mesterkélt, természetellenes vagy politikával túlfűtött, mint néha ez más produkciók esetében lenni szokott.

A feminista felállás pedig már az expozícióban megjelenik, hiszen a főhős egyedüli nőként áll szemben a férfiakkal egy olyan korszakban és olyan szakterületen, amelyet az utóbbiak dominálnak. A fiatal sakkfenomén, Elisabeth Harmon (Anya Taylor-Joy) mégis egyenrangú, sőt olykor a férfiak fölé kerekedő félként mutatkozik be. Ez a kontextus és a fő cselekményszál kölcsönöz Beth történetének némi Dávid és Góliát-felhangot is, amint kibontakozik, ahogy a kentuckyi Lexingtonból származó, árvaházban nevelkedett, traumatizált kislány hogyan tör egyre magasabbra ambícióinak, szenvedélyének és végtelen akaraterejének köszönhetően.

Beth figurája egyszerre ösztönös tehetség és a sikerért kitartóan megdolgozó, meg nem alkuvó, a küzdelmet szinte soha fel nem adó lángész, akit ezúttal egyáltalán nem sarkított módon, a zsenikhez kapcsolódó szokásos skatulyákból előhúzva ábrázolnak.

Ugyan rendelkezik zárkózott, introvertált, neurotikus, olykor antiszociális vagy autisztikus jegyekkel, ezek a vonások mégis szervesen épülnek bele a karakterébe, és funkcionálisan vannak jelen. Eközben azonban mindenre elszánt, életrevaló, tettre kész, önálló és esetenként makacs, harcias személyiségként ismerhetjük meg, aki mer kérdezni, nagyszabású döntéseket meghozni, konfrontálódni, és elindulni az ismeretlenbe, álmai megvalósítása felé.

Életútját követve szembesülhetünk a hírnév, a traumatizáltság vagy éppen a tehetség árnyoldalaival: többek között az emberi kapcsolatokban kiütköző nehézségekkel, a külső és belső elvárásokkal, a függőséggel és a mániával, a siker és a kudarc feldolgozásának nehézségeivel, valamint az áldozathozatallal és újrakezdéssel.

Ugyancsak jelentős erénye a műsornak a tehetséget övező dilemmák felsorakoztatása. Elérheti-e a boldogságot valaki, aki egy specifikus területen annyira kiemelkedő, hogy az tölti ki a teljes életét? Tényleg azt akarja-e az ember, amiért mindent egy lapra tett fel? A kitűzött célok elérése után emellett óhatatlanul megjelenik a kínzó hogyan tovább? kérdése, valamint az is, hogy hol van a határ a mechanikus, lelketlen törtetés, a verseny és a valódi önmegvalósítás között.

Eközben néhány hatásos filmes technika is közelebb hozza a közönséghez a zsenialitás dinamikáját: ilyen például az a visszatérő motívum, ahogyan Beth maga elé képzeli a mennyezeten mozgó sakkbábukat, illetve az is, amikor a játék közben az elméjét átjáró flow-t és eksztázist energikus, feszültséget keltő és magával sodró zenei aláfestések kísérik. A nagyítások és parányi részletek, az apró, finom mozdulatok, az impressziók és projekciók, a gyorsítások és a lassítások által megteremtett egyedi íz és atmoszféra ugyancsak a sorozat repertoárjának lényeges elemei közé tartozik.

Az óhatatlanul előre, a végső összecsapás felé mutató sztorin azonban csavar egyet az in medias res metódus alkalmazása és a narratív szerkezetnek az a keretes jellege, amely a vissza-visszatérő személyes, családi rejtélyhez és annak feltárásához kapcsolódik. Érdekes tulajdonsága A vezércselnek az idősíkokkal való játszadozás, amely gyakran az elbeszélésbe ágyazott elbeszéléseket eredményez, és különösen a bajnokságok és játszmák ábrázolásakor segít elkerülni a sablonos perspektívákat.

Ahhoz, hogy a néző a realitás összeszedett, kiforrott és gondosan megtervezett illúzióját kapja, hozzájárulnak az olyan kulturális adalékok is, mint a történelmi kontextus és a hidegháborús gondolkodás, az élet minden területén manifesztálódó szovjet-amerikai rivalizálás megjelenítése, valamint a beat- és a kibontakozóban lévő hippikorszak felelevenítése.

A hitelesség egyik fontos szempontja, a középpontban lévő sakk precíz, szakmai, mégis az érdeklődést fenntartó bemutatása szintén megvalósul: a releváns szakkifejezések, a szakirodalom és a különböző technikák, a versenyek szabályzata, procedúrája és etikettje, egyszóval a teljes sakkvilág valósághűen tárul a publikum elé az esetek döntő többségében, ez külön is elismerendő.

Nem lehetne azonban megragadó, megható és szerethető is a sorozat minden pontossága ellenére, ha nem dolgozna érdekes és kompetens mellékszereplőkkel. Néhányuknak ugyan csak azokat a tulajdonságait ismeri meg a néző, amelyek valamilyen szempontból lényegesek, vagy kimondottan mérföldkőnek számítanak Beth fejlődési pályáján, de a színészi játék a legtöbb esetben szuggesztív és meggyőző, hiszen még az egyoldalúbb karakterek is húsvér és lélegző emberekként mutatkoznak be előttünk, a szereplők nagy részéről pedig elmondható, hogy az a közönség benyomása, egyenesen rájuk szabták az általuk játszott szerepeket.

Egyaránt egyszerű, mégis emlékezetes figurákat alkotnak meg az olyan színészek, mint a sakknagymestereket, a fenegyerek Bennyt és a visszafogott Harryt alakító Thomas Brodie-Sangster és Harry Melling, a sármos újságírót, Townes-t megformáló Jacob Fortune-Lloyd, de az anyaszereppel birkózó Mrs. Wheatley (Marielle Heller) és az árvaházi barátnő, Jolene (Moses Ingram) is jelentős funkciókkal rendelkeznek, miközben valahol típuskarakterei is a kornak, amelyben élnek.

Az öreg gondnok és mentor, Mr. Shaibel (Bill Camp), illetve az első számú nemezis, Vaszilij Borgov (Marcin Dorociński) jellemvonásai ugyan felületesebben jelennek meg, de mindkettejük funkcionálisan foglal el fontos helyet a cselekményben Beth sakkhoz fűződő kapcsolatát árnyalandó, és jelenlétük éppen csak a kellő mértékben válik hangsúlyossá.

A vezércsel epizódjait nézve az az ember érzése, hogy egy olykor kiszámítható, meglepő fordulatoktól nem igazán hemzsegő darabbal találkozik, amely különleges, váratlan, soha nem látott formulákat nem igazán tartalmaz.

Mégis, már-már tökéletesen működik, és hatásosan megkomponált alkotás; fikció, álom és valóság találó egyvelege, emellett pedig egy szimpátiánk, kíváncsiságunk és érzelmeink húrján játszó zsenisztori és küzdelmes tanmese egyben. Népszerű történettípust jár körül félig-meddig megreformált módon, de a meglévő hagyományokra is támaszkodva, profin kivitelezve.

Ami viszont kiemeli a sorozatot a sorból, az a pátosz humánumra és emberi esendőségre való cseréje, a nézők bevonása a felmerülő morális döntések megítélésébe, illetve a nyitott kérdések megfelelő időzítése. Emellett A vezércselnek egyszerre létezik – a sakkhoz és a hidegháborúhoz mérten stílusos módon – egy fekete-fehér dimenziója, és egy komplexebb relációs rendszere is, miközben a konklúziók megállapítását részben a nézőre bízza. Ettől válik igazán mindenképpen megnézendő, szórakoztató és kissé megrendítő alkotássá.

A képek forrása: Netflix/IMDb

Bélyegkép: Phil Bray