A szerző ismét újabb vizekre evezett. Első regénye, az életrajzi ihletettségű Inkognitó az identitáskonstrukció határaival operál. A 2014-ben napvilágot látott Aludnod kellene című mű egy mélyszegénységben élő telepi közeget mutat be; a legújabb szöveg a második regényben ábrázolt kiszolgáltatottságot, a lelki-érzelmi sérüléseket általánosabb, átfogóbb tapasztalattá emeli. A három regényt egyvalami feltétlenül összeköti: az érzékelés megannyi formájának ábrázolása mindegyik szövegben hangsúlyos. A környezeti hatások, zajok, hangok, zörejek mind-mind különböző módon alakítják a művek hangulatát.

Az Inkognitó zárt perspektívával dolgozik, ez a vallomásos próza énelbeszélés kereteibe zárva mutatja be az identitáskonstrukció határainak átlépését. Központi szerepet kap benne a börtöntapasztalat ábrázolása, az elbeszélő különböző narratív technikák segítségével festi le a test korlátozó hatalmát. Kiss debütregénye egy nézőpontra fókuszál, az elbeszélt nézőpontból nincs kitekintési lehetőség, ezáltal a befogadó egy sajátos világképbe záródik. Az olvasó nem kap alternatívákat, más nézőpontokat. Hasonló narratív eljárással találkozunk a Beláthatatlan táj című regényben. Bár ez esetben négy narrátor beszél, közöttük nincs párbeszéd, s ők is inkább egymásra koncentrálnak, így egy összefonódó történethalmaz tárul elénk. Ily módon az Inkognitó zárt elbeszélésmódja áthagyományozódik az új regénybe. Az elején emiatt nehéz összerakni és karakterhez társítani az adott szólamokat, mert nincs kommunikáció közöttük, és a váltások is hirtelen történnek, hasonlóan az Inkognitóban megjelenő időbeli ugrásokhoz. Az olvasási folyamatot megnehezítheti, hogy lapról lapra tudatosítani kell, éppen kinek a szavait olvassuk.

A Beláthatatlan tájban két újabb narrációs technika is megfigyelhető. Bravúros a kómában fekvő nő, Dorka gondolatainak megszólaltatása. Először ép, kerek mondatokat olvasunk, majd szép lassan megszűnik a központozás, s végül már csak gondolatfoszlányok jelzik azt, hogy a baleset miatt kómába kerülő nő egyre közelít a halál felé.

Emellett újszerűek a minden lap alján feltűnő mondatok, gondolatok, melyek számos értelmezéslehetőség felé nyitják meg az utat. Elsőként hangulatteremtő, az adott kontextust különböző hatásokkal kiegészítő szavaknak tűntek, majd az is eszembe jutott, hogy talán Dorka további gondolatainak a manifesztációi lehetnek. Felmerülhet az a lehetőség is, hogy a lapaljai gondolatok fejezetenként összeolvasva bontakoztatják ki a bennük rejlő értelemlehetőségeket. Ez az újszerű megoldás szaggatottá teszi az olvasási folyamatot, mégis gazdagítja a regény jelentéshálóját.

A Beláthatatlan táj már címében beszédes, önmagában is többféle értelmezési lehetőséget nyit. Utalhat önreflexíven az olvasás nehézségére, jelentheti a szereplők korlátozott perspektíváit. Utalhat a szereplők életvitelére is, mert ezek a karakterek valóban beláthatatlanul élik mindennapjaikat. Ebből kifolyólag vonatkozhat a drogozó testvér tudatvesztésére; és természetesen Dorka állapotára is. Számomra leginkább a regény egyik fontos szervezőelemére utal: az összefonódottságra. Az olvasó sokszor érezheti úgy, hogy egy krimi szálait próbálja megfejteni, a rádöbbenések nagy hatással bírnak, és szépen lassan kiderül, hogy mennyire összefonódott e négy narrátor élete. Mindannyiuk sorsa tragédiákkal átszőtt, ráadásul egy közösen átélt tragikus esemény az, ami összeköti ezeket a sorsokat. Amellett, hogy élettörténeteik összefonódnak, a regény különösen nagy hangsúlyt helyez a fénykép-tematikára. A szereplők előszeretettel fényképeznek, a mű a legtöbb eseményt szemléletes képek sorozatában mutatja be, a Beláthatatlan táj akár lehetne egy fotósorozat is. Végül azt is meg kell említenem, hogy a számos, nominális stílusban elbeszélt képleírás néhol már céljavesztettnek tűnt, az egyébként jól megformált szöveg ezek hatására bizonyos helyeken nehezen követhetővé válik. Ez viszont nem feltétlenül gond, hiszen ez a regény olyan, mint egy pókháló, amely folyton szövődik, csupán a fonalak néhány helyen kevésbé feszesek; meglehet, ez is a beláthatatlanságot erősíti.

Portréfotó: Komjáthy Zsuzsanna