PRAE.HU: Két lemezed is megjelent az utóbbi időben. Az egyik Grencsó Istvánnal (Red Carpet, Prepost Records 2020), a másik pedig Peter Brötzmannal (At Mu, Adyton Records 2020). Mindkettő dob-szaxofon felállás és koncertfelvétel, mégis nagyon más jellegűek.

Igen, nagyon megtisztelő, hogy ilyen kiváló művészekkel játszhatok együtt, és hogy még lemezek is jelennek meg, az több, mint amit kívánni tudnék a jelenlegi helyzetben. Valóban két azonos felállásról van szó, és némiképpen testvérlemezekként tekintek rájuk, mégis, a különbség jelentős közöttük. Mindkét esetben kortárs improvizatív zenéről van szó, de míg a Red Carpet líraibb, az At Mu keményebb hangvételű. Különbség még, hogy Grencsóval tíz éves párbeszéd van mögöttünk, Brötzmannal viszont semmilyen előtörténetünk nem volt. Belecsaptunk és hagytuk, hogy történjenek a dolgok.

PRAE.HU: Hogy találkoztál Grencsó István zenéjével?

Az első találkozás Grencsó zenéjével Csányi Zoli barátomnak köszönhető. Körülbelül húsz éve kaptam tőle egy Szabados György felvételt kazettán, és ott ismerkedtem meg ezekkel a nevekkel: Grencsó István, Dresch Mihály, Benkő Róbert, Geröly Tamás, Baló István stb. Mindez Szerbiában, Muzslyán történt, és mondanom sem kell, álmodni sem mertem, hogy ezeket a kiváló zenészeket később a barátaimnak tudhatom. 2006-ban költöztem Budapestre, ahol először egy évig a Kőbányai Zenei Stúdióban, majd ezt követően a Jazz tanszakon folytattam tanulmányaimat. Istvánt először Nesztor Iván zenekarában hallottam játszani. Ezen a koncerten volt még egy szaxofonos, és a koncert végén Iván fordítva mutatta be őket. Emiatt sokáig, ha Grencsóról volt szó, akkor előttem a másik szaxofonos képe lebegett. A tanszakon óriási szerencsém volt, mert olyan zenésztársakra leltem, akikkel hasonló zenei elképzeléseink voltak, és akikkel még ma is gyakran zenélhetek együtt. Megboldogult Regős Isván tanárunknak is sokat köszönhetünk, hogy bírta az agymenéseinket. Gyakran jártunk a Jelen nevű klubba, amit drága Hans Van Vliet barátom vezetett (ekkor még nem ismertem). Szerdánként a Grencsó Kollektíva játszott, és ezek a koncertek nagy hatással voltak rám. Alig lehetett beférni, és elképesztő volt látni milyen energiával játszottak. A zenekarban ekkor Grencsó István és Benkő Róbert mellett ott volt még Hans van Vliet, Hock Ernő, Sárvári Kovács Zsolt és G. Szabó Hunor.

PRAE.HU: Milyen előzményei vannak a Grencsóval készített lemeznek?

Mint említettem, Istvánnal tíz éve van zenei párbeszéd közöttünk. Az ő zenekarával számos lemezt készítettünk, de évekkel ezelőtt elkezdtünk duóban is játszani. Ez lett a GreMi, ahol kizárólag improvizatív zenéket játszunk. Pap Dávid barátunk az elejétől fogva bábáskodott a formáció fölött, számos koncertet szervezet és rögzített. A most megjelent felvétel a Lumenben készült, és bár volt róla szó, hogy stúdióba menjünk, örülök, hogy végül ez az anyag került a lemezre. Ez egy jól sikerült koncert, ahol az elejétől a végéig nagyon érdekes zenék születtek. Egyébként is azt gondolom, jobban kedvez ennek a zenének az élő felvétel.

PRAE.HU: Miért jobb az élő zenét rögzíteni ebben a műfajban?

A koncerthelyzet merőben eltér a stúdióban rögzített felvételtől. A koncert körülbelül egy órát tart, tehát van egy meghatározott keret, egy vissza nem térő alkalom, amin belül fokozottan kell koncentrálni, kreatívnak és spontánnak lenni. A stúdióba viszont az ember több napra megy, a felvételeket meg lehet ismételni, az energiáit másképpen osztja be, nem beszélve arról, hogy a közönség hiánya is érezhető. Így egészen más a dolgok tétje.

PRAE.HU: Miért szereted a duóhelyzeteket?

Ebben a helyzetben a figyelem kétfelé oszlik, van elég tér, amiben a zene meg tud jelenni, ezért talán ez a legintimebb szituáció. A legbensőbb érzelmek tudnak így felszínre kerülni. Persze ez a fajta bensőségesség más felállásban is előfordulhat, de ebben a helyzetben minden rezdülésnek jelentősége van. Ez olyan, mint egy jó beszélgetés a legjobb barátoddal. Itt nem érvényes a megszokott konvenció, ami szerint vannak szóló hangszerek, és van, aki a kísérő szerepébe kényszerül. Egyenrangúság van, és amikor egy ilyen folyamat elindul, maga a megszólaló hang a meghatározója a zenei folyamatnak. Ehhez rendkívüli érzékenység, arányérzet és gyors döntések kellenek.

PRAE.HU: Kinek köszönhetően jött létre az At MU?

A koncert Varga Andreának köszönhetően jött létre, aki az egyetlen jelentős magyar jazz fesztivált szervezi (Újbuda Jazz Fesztivál – a szerk). A felvételért Riesz Ferencnek tartozom köszönettel, aki a közönség soraiból rögzítette ezt a koncertet. Ha ezt nem teszi, akkor ma nem is beszélhetünk erről a lemezről. Ezek mellett köszönettel tartozom még a feleségemnek, Erdős Zsófinak, ő a megoldója minden grafikai és vizuális kérdésnek. Egyébként, miután eldöntöttük, hogy formát adunk ennek a felvételnek, több mint két év telt el a megjelenéséig. Rengeteg buktató volt, amit meg kellett oldani, ezért Markus Krispel barátomnak külön köszönettel tartozom, mert tartotta bennem a lelket a nehéz pillanatokban.

PRAE.HU: Mondtad, hogy nagyon más egy olyan koncert, ahol csupán azt megelőzően találkoztok. Brötzmannal hogyan töltöttétek az időt a fellépés előtt?

A koncertet megelőző nap a Ludwig Múzeumban megnéztünk egy kiállítást, ahol albán kortárs képzőművészek voltak felvonultatva. Egyébként is sokat beszéltünk képzőművészetről. Nagy rajongója vagyok Joseph Beuysnak, és Brötzmann – ő is képzőművész lévén – ismerte őt. Érdekes volt, ahogy a kettejük kapcsolatáról mesélt. Brötzmann a II. világháború alatt született, és fiatal felnőttként nem kevés gondot okozott számára szembenézni Németország helyzetével. Ebben található a kulcs az ő radikalizmusához. Egyébként nagyon érdekes körülmények között zajlott a koncert. Brötzmann a koncertet megelőzően Brazíliában játszott, ahol a magasságkülönbségek miatt lélegeztetőgépen volt, én pedig antibiotikumot szedtem, amiről kiderült, hogy allergiás vagyok rá. A koncert előtt én mentem Brötzmann szállására, a harminc éves Ford Fiestammal. Beültünk az autóba és nem tudtam beindítani. Előtte ilyen soha nem fordult elő, nagyon kellemetlen volt. Peter csak annyit mondott: „Good old times back again!” Kicsit megfáradtan mutatkoztunk be egymásnak.

PRAE.HU: Grencsó és Brötzmann politikailag igen nehéz helyzetben kezdett el avantgárd zenét játszani, és ez a környezet valahogy serkentően hatott rájuk. Van szerinted bármilyen különbség abban, hogy milyen körülmények között alkot az ember?

Ez egy örök kérdés. Az én gyermekkorom a háborúval sújtott Jugoszlávia lassú szétesése közepette zajlott. Hogy ez hatással volt-e rám? Minden bizonnyal! Ha megnézzük, a művészetek nagyon nagy része valamilyen nyomás alatt született. A jazzre ez fokozottan érvényes, ha csak a műfaj kialakulásának körülményeire gondolunk. Ezért számomra ez nem könnyűzenei műfaj, bár ma már sajnos jazznek nevezik azt a zenét is, ami a liftben szól.

Szerintem fontos, és azt gondolom, hogy bőven akad még tennivaló ezen a téren. Ha megnézzük a környező országokat, ez a zene nem számít annyira meghökkentő és szokatlan dolognak, mint itthon. Nagyon komoly fesztiválok vannak, ahol az improvizatív zenének kiemelkedő képviselői játszanak, akiket itthon csak ritkán lehet hallani. Nálunk nincsenek kellőképpen elismerve azok a nagy zenei múlttal rendelkező zenészek, akik egész életükben bátrak voltak saját úton járni. Ezt látva a fiatalok nem igen mernek vállalni egy ilyen kiszámíthatatlan életutat, és ha a jazz mellett döntenek is, kompromisszumokat kötnek, nem mernek innovatívak lenni. Holott nem kellene ennek így lennie.

PRAE.HU: Mennyire lehet zenészként szervezéssel is foglalkozni?

Szerintem rendben van, ha egy művésznek vannak ambíciói, de ezen a téren kell, hogy legyen egy határ, ami megszabja ezt a mozgásteret. „…Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem” (Nagy László: Adjon az Isten). Sok kellemetlen példát tudunk, amikor valaki szervezőként a saját karrierjét egyengeti, de azt is világosan kell látni, hogy nem ülhet az ember összetett kezekkel. Ebben a műfajban a legnagyobb iskola a színpad. A leghatékonyabban úgy lehet fejlődni, ha a zenész éles helyzetekbe kerül, és így szerez tapasztalatokat. Az embernek, ha a helyén van, akkor ahelyett, hogy az elismerések után sóvárog, van egy víziója, ami meghatározza az útját és azon rendíthetetlenül jár. Szilágyi Ákosnak van egy számomra fontos mondata: „Haladjunk a saját el nem ismert utunkon”.

PRAE:HU: Van szerinted magyar jazz?

Ezzel a kifejezéssel pénzeket lehet nyerni pályázatokon. Van olyan, hogy magyar afrikai zene? Az rendben van, hogy az afro-amerikai eredetű jazz egy nemzetközi műfajjá nőtte ki magát, de ennek szerintem van egy határa. Soha nem úgy hallgatok zenét, hogy eszembe jutna, teszem azt: „de hallgatnék egy kis bolgár jazzt!” Vannak magyar jazz zenészek, és vannak, akik hitelesen merítenek a magyar népzenéből. De azt is tapasztalhatjuk manapság, mekkora divatja van a Bartók zenéjét feldolgozó jazz lemezeknek. A jazz szerintem akkor jó, ha a művelője él a lehetőséggel, hogy alkotva saját világot építsen fel, benne saját hangot keressen, amin megszólalhat. Ha egy magyar ember teszi ezt, akkor kódolva lesz benne a magyar zenei környezet, de ezt nem lehet akaratból csinálni.

PRAE.HU: Hogy látod a magyar kreatív zene jövőjét?

Geröly Tamás barátom egyszer azt mondta, merjek nagyot álmodni. A viccet félretéve, én bizakodó vagyok. A zenélés a legjobb dolog a világon. A kreativitás egy mélyen kódolt, univerzális jelenség. Ezt bárki megfigyelheti, ha gyerekekkel van dolga, sajnos a felnőttek világában ez már nem alapvetés. Mindig lesznek egyének, akik megtalálják azt a keskeny ösvényt, amin még senki nem járt, és így a zene mindig megújul. Szélesebb társadalmi felelősség viszont, hogy ennek mekkora teret engedünk. A tanítás is fontos része az életemnek, nagyon érdekes tapasztalataim vannak ezen a téren. Azt gondolom, hogy a kortárs zenékre való nyitottságot nagyon korán meg kell alapozni, mert felnőtteknél már szinte lehetetlen. Remélem, hogy ráébredünk, hogy a koncerten nem az a lényeg, hogy ezer wattokban mérjük a teljesítményt.   

PRAE.HU: Az itt tárgyalt két lemezen kívül, milyen projektekben veszel még részt, illetve mik a jövőbeli terveid?

Ezeken kívül még egy örömhír, hogy a napokban jelent meg egy Ákosh S. trió koncertfelvétel, amelyen Szelevényi Ákos szaxofonokon, Ajtai Péter (jelen interjú készítője – a főszerk.) nagybőgőn, én pedig dobokon játszom. Ez a koncert még tavaly volt Shenzhenben (Kína), egy elképesztő jazz fesztiválon. A felvétel LP-n, CD-n és DVD-n is megjelent, de sajnos Európában még nem kapható. Tervekről jelenleg nagyon nehéz bármit is mondani. Remélem, hogy jövőre újra elkezdhetünk koncertezni. Krasznahorkai Lászlóval tavaly együtt dolgoztam a legújabban megjelent könyvén, amelyhez dobszólókat tartalmazó hangzó anyag is tartozik. A könyv angol fordításának bemutatója jövőre lenne New Yorkban, de sajnos jelenleg minden bizonytalan. Emellett elindítottam egy új formációt, amelyről még részleteket nem mondanék, csak annyit, hogy a zenekarban a saját hangszer mellett mindenki ütőzik is. A dobosoknak a tanulmányaik alatt a zongora kötelező hangszer. Én ma is napi szinten zongorázom, és azt gondolom, hogy más hangszereseknek például a dobolás lenne jó lazítás. Persze semmi nem kötelező!    

https://szilvesztermiklos.bandcamp.com/

© fotó a zenész jóvoltából