Az ukrán gyökerekkel is rendelkező, német származású rendező, George Mendeluk olyan terepre merészkedett, amelyen néhány kivételtől eltekintve (Famine-33, The Guide, The Undefeated, Lady and Bread) nemigen járt előtte filmkészítő, még kevésbé a nyugati féltekén – az egyetlen jelentős kivétel a film megjelenése óta a 2019-es Mr. Jones a lengyel Agnieszka Holland rendezésében, amely Berlinalén elért sikerével végre igazán kiteljesítette azt a célt és szándékot, amelyet a felsorolt filmek is maguk elé tűztek.

Ellentétben a világháborúkhoz, a holokauszthoz vagy a hidegháborúhoz kapcsolódó filmek sorával, az ukrán parasztság szovjetek általi, előre megtervezett és tömeges kiéheztetése, valamint átmeneti függetlenségük felszámolása nem rendelkezik tehát erős filmes hagyománnyal. Ez kreatív megoldások terén talán nagyobb szabadságot adott a rendezőnek és a forgatókönyvírónak, ugyanakkor az említett ukrán alkotásokon kívül nem igazán volt olyan támpont, amire építkezhetett volna az alkotógárda. 

A témaválasztás mindenképpen elismerendő. A mű jól beleilleszthető abba a kortárs vonulatba, amelyben helyet kapnak a kevésbé dokumentált, illetve kevésbé reprezentált genocídiumokról szóló történetek, melyeknek pedig a jól ismert katasztrófákhoz mérhető a súlya (pl. ilyen az örmény népirtáshoz kapcsolódó 2016-os Az ígéret című alkotás). Az eredmény azonban – részben talán a kísérletezés iránti kellő bátorság hiánya, részben a közepes színvonalú biztonsági játék miatt – ezúttal felemásra sikeredett, és a film törekvései nem valósulnak meg maradéktalanul.

Ugyanis minden képkockán érezni lehet, hogy ezt a történetet sokkal jobban és sokkal érdekesebben is el lehetett volna mondani. Mégis érdemes foglalkozni egy kicsit a Keserű aratással, egyszerű és szerethető bája, valamint az elemi embertelenséget és a romantikus idealizmust egyedien ötvöző és váltogató látásmódja miatt, tökéletlenségei dacára is.

Mivel népirtásról van szó, amelynek központi alanya nem egy konkrét személy, hanem egy kollektíva, a tényszerű ábrázolás és a realizmus mellett szükség volt egy olyan csapásvonalra, amelyet a közönség nyomon tud követni, valamint egy olyan személyes aspektusra, amely megteremti az érzelmi kötődés lehetőségét. Ezt biztosítja a fiktív szál: a festői ambíciókkal megáldott, paraszti származású Jurij Kacsanyuk (Max Irons) története, akinek sorsán keresztül válik átélhetővé és megtapasztalhatóvá a megváltozó politikai-társadalmi légkör, majd a rabság és éhínség brutális világa.

A film első fél órája sajnos bővelkedik klisékben, mint például a Natalkához (Samantha Barks) fűződő és bimbózó gyerekkori szerelem, a szigorú értékrendű, unokáját önmagáért el nem fogadó Iván nagyapa (Terence Stamp), vagy néhány családtag drámai, ám kissé kiszámítható elvesztése.

A Keserű aratás úgy mutatja be előbb az ukrán vidéket és falusi világot, majd az iparosodó, urbánus Kijevet, ahogyan azt valószínűleg a tengerentúlon elképzelik: az emberek viselkedésének ábrázolása és a képi világ sztereotípiákban gazdag, és egy olyan Kelet-Európa-kép rajzolódik ki a néző előtt, amely talán túlságosan is elrugaszkodik a valóságtól.

Mégis van valami megragadó a film képi eszközeiben, ami igyekszik mindezt kompenzálni és feledtetni a nézővel, ami főként talán a kellő tempónak és vágói munkának köszönhető. Mindenre időt hagy a film, semmi sem szükségtelenül hosszú, így még a kevésbé lényeges momentumokat sem érezzük megterhelőnek vagy soknak,  és ily módon gördülékenyen és lineárisan halad előre a sztori láncolata, fölösleges közbeiktatások és bukfencek nélkül. 

Az idealizálás és a néha meseszerűen sablonos megjelenítés ellenére a film magába szippantja a szemlélőt, ami talán nem is a cselekménynek köszönhető, hanem a választékos, aprólékos kidolgozottságnak. Meglehet, hogy a valóság nem egészen úgy festett, mint a vásznon, de ha ezt művészi szimbolikaként, nem alkotói hiányosságként értelmezzük, akkor megállja a helyét, ráadásul a precíz kameramunka és az olykor kifejezetten gyönyörű, néma állóképek szintén hozzájárulnak a mű dinamikájához, valamint a hangulatteremtéshez.

Ez utóbbit tovább fokozza még a zeneiség is, ugyanis Benjamin Wallfisch megható, monumentális szerzeményei és a dalokban visszaköszönő népies motívumok autentikusan adják vissza azt a hol feszültséggel teli, hol letargikus miliőt, ami a vizualitásban néhol mesterkéltre sikeredett. 

Ugyanígy talán a szovjet katonák és politikusok bemutatása is kissé felszínes, primitív és mechanikus, például a helyi kiskirály, Szergej komisszár (Tamer Hassan) személyében nem kell nagyon bonyolult karakterre számítunk, ahogy a film többi hatalmi relációjában sem. Sokszor az okok és motivációk feltárását mellőzve jelennek meg ezek a zsarnoki alakok velejükig romlott, eredendő gonoszként; az események mélyebb összefüggéseire, a kulákellenesség és a terror igazán releváns részleteinek megértésére azonban csak halvány utalások történnek.

Tekintve viszont, hogy elsősorban a katasztrófa ábrázolása, illetve a brutalitás, az elnyomás megragadása volt a cél, mentségére szóljon a filmnek, hogy gyakorlatilag sem lehetősége, sem ideje nem volt jobban kidolgozni ezeket a figurákat. Talán nem is volt szüksége erre, mert azt a funkciót tökéletesen ellátják, hogy megszemélyesítsék a harmónia és a hagyományok ellenpólusaként markánsan jelen levő államhatalmat.

Van azonban néhány karakter, akinek a sorsát jobban ki lehetett volna bontani – főleg Jurij barátja, Mikola (Aneurin Barnard) tartozik ebbe a kategóriába, akinek egyik személyes tragédiája, hogy szintén szerelmet érez Natalka iránt. Fontosabb azonban, hogy ő az archetípusa az alacsony sorból származó, álmokkal és ambíciókkal teli értelmiséginek, akit magával ragad a haladás és a kommunizmus szelleme, és aki hisz benne, hogy ez összeegyeztethető a hazafisággal. Majd amikor rádöbben, hogy manipulálták, bukása szükségszerűvé válik. Története egyben Ukrajna allegóriája is, amely számára felcsillan a függetlenség reménye, azonban a rendszer hol erőszakkal, hol fondorlattal igyekszik megtörni az ellenállást.

Hasonlóan metaforikus értelmezése lehet Jurij rövid életű festői pályafutásának: eleinte a valóságot próbálja megörökíteni, majd mestere tanácsára a kor divatja, a szürrealizmus felé fordul, ami talán azt igyekszik sugallni, hogy a valóság annyira sivár, durva és kegyetlen, hogy az ábrándok szférája jelentheti belőle az egyetlen kiutat a művész számára.

Amikor viszont megjelenik a szocreál propaganda a festészetben, akkor a főhős is szembesül vele, hogy ha eltávolodunk a fizikai valóságtól, az sem mindig lehet a művészi kiteljesedés felé vezető út, hiszen azzal ugyanúgy vissza lehet élni. A legkézzelfoghatóbb tényeket is meg lehet tagadni vagy át lehet értelmezni, éppen úgy, ahogyan egy úr jegyzi meg Jurijnak a vonaton Kijev felé menet: hivatalosan nem létezik éhínség, csak „kiterjedt alultápláltság”. 

A fordulat a főszereplő fejlődéstörténetében nyilvánvalóan a fogság, amely rádöbbenti, milyen farkastörvények uralkodnak, ha a túlélésről van szó. Emiatt személyes meggyőződése, elvei, traumái és a jogos vendetta jegyében, illetve a szabadulás érdekében ő maga is majdnem a szovjetekhez hasonló szörnyeteggé válik.

Mindössze egy hajszál választja el az összeomlástól és az emberség teljes feladásától, miközben egy-egy gyilkosság alkalmával akaratlanul is eszünkbe juthat Sztálin szállóigéje: „egy ember halála tragédia, millióké statisztika” – és éppen ez az, ami jól működik alapvetően a filmben, hiszen egy kollektív gyilkosságot visz le az egyén szintjére, és teszi ezáltal megrázóvá annak meztelen brutalitását. 

Jurij jónási módon próbált megmenekülni végzete elől, amely azonban utoléri, ezért be kell látnia, hogy értékrendjénél fogva előbb-utóbb nem maradhat pacifista és semleges szemlélő, hanem a lázadók oldalán kell kikötnie, így sorstársaihoz hasonlóan magával sodorja őt is a szabadságharc és a vérfürdő világa.

A kisemberek heroizmusa, ravaszsága, akaratereje és kitartása, noha nem hoz meglepő újdonságokat, a mű korlátaihoz mérten szimpatikussá és érzelmessé formálja előttünk a hétköznapi parasztok drámáját és veszteségeit, miközben a keretes szerkezet, illetve a film félig nyitott, de sejthető végkimenetele okozhat azért valamiféle katarzist az empatikusabb nézőkben. 

A fő szépséghibája sajnos a Keserű aratásnak az, hogy javarészt fekete-fehér módon mutatja be a történteket, és csak egy rövid pillanatig emlékszik meg arról, hogy a szovjet közkatonák közül milyen sokan kényszerültek a parancs teljesítésére, vagy arról, hogy milyen erkölcsi dilemmákkal szembesült a kiszolgáltatott helyzetű ukránság.

Ha viszont figyelembe vesszük, hogy az alkotás a probléma fontosságára kívánja felhívni a figyelmet, valamint a filmes diskurzusba szignifikánsabban bevinni a témát (sőt, valamelyest talán elégtételt szeretne szolgáltatni és gyógyítani a sebeket), akkor érthetőbbé válik a sematikus ábrázolás, bár maximálisan persze akkor sem elfogadható.

A film inkább tekinthető puszta mementónak, illetve tiszteletadásnak a holodomor áldozatai felé, mint az események árnyalt és komplex feltárásának: természetesen közel sem annyira mélyrehatóan foglalkozik a központi katasztrófával, mint tette azt a holokauszttal a Schindler listája, viszont nem is annyira elnagyoltan és görcsösen dolgozza fel egy nép tragédiáját, mint A vér és méz földjén esetében történt az a délszláv háború kapcsán.

Valóban, a mozi lehetett volna intelligensebb, eredetibb, néhol akár naturalistább vagy gondosabban felépített is, mégis leköti a figyelmet, elgondolkodtatja és kicsit sokkolja az embert, amíg azt üzeni: ez ugyan csak egy fiktív tanmese, de ott van mellette az a több millió másik, amely mind hozzá hasonló, és amely viszont valóban megtörtént.

A képek forrása: HBO Pressroom