A virtuális térbe költözött bemutató rendkívül dinamikus, felszabadult, tartalmas esemény volt, hiszen a meghívott szakértők izgalmas kísérletet tettek az illusztráció, az illusztrátor-grafikus helyzetének pozicionálására a művészettörténeti elbeszélésben. Szekeres Nikoletta kérésére a szerző, könyve címe kapcsán kifejtette, hogy nagyon sok könyvillusztráció napjainkra mentendő örökséggé vált, mert a lomtalanítás során sokan olyan könyvtárgyakat selejteznek le, mint például a 60-as, 70-es években megjelent Helikon-kötetek. Művészettörténészként úgy érzi, hogy ez a terület perifériára került, holott egyre nagyobb szükség lenne rá, hogy beszéljünk róla, diskurzusba kerüljön a méltatása.

Révész Emese kötete lehetőséget adott a meghívottaknak, hogy olyan témákat érinthessenek, mint a protestáns kultúra hatása a képre, a műfaj kitettsége az anyagi problémáknak, a politikának, valamint arra is kitértek, hogy mennyire illékony, mulandó ez a terület napjainkban. A történelmi áttekintés során E. Csorba Csilla kifejtette, hogy a 70-es évektől a 2000-es évekig bizony ellaposodtak az irodalmi pályázatok, maguk az alkotók se láttak sok fantáziát bennük, sokak számára abszurdnak hat a kép megjelenése a posztmodern irodalomban. Ezzel szemben Révész Emese úgy látja, hogy az ezredforduló után egyre trendibbé vált a könyvillusztrálás, a fiatalok már nem zárkóznak el annyira ettől a műfajtól.

A szerző felhívta a nézők figyelmét arra, hogy mennyire fontos komolyan venni a könyvillusztrálást mint műfajt, hiszen a magyar képzőművészet szerves részét képezi. Kiemelte, hogy a gyerekkönyv-illusztrációk is fontos szerepet kell hogy kapjanak. A szerkesztési folyamat során ugyanis felmerült az a lehetőség, hogy külön kötetben jelenjenek meg az erről szóló szövegek, azonban a szerző lényegesnek tartotta, hogy a már amúgy is perifériára szorult műfajon belül ne legyen újabb elkülönítés, hiszen az összeolvasás, az inspiratív eljárások lehetőséget teremtenek a mélyebb megértéshez.

Hangsúlyozta, hogy a gyerekek számára azok a könyvek jelentik a találkozást, a belépőt a vizualitásba, amelyeket a szülők a kezükbe adnak, ezért nélkülözhetetlen, hogy szakszerűen beszéljen a szakma az gyerek- és ifjúsági kötetekben található illusztrációkról.

Dániel András a könyv stílusával kapcsolatban kiemelte, hogy a szövegek hiánypótlóak, a szerző nyelvileg is nagy érzékenységgel fordul a műfajhoz, az írások láttatóak, érthetőek, és képesek lelkesedéssel átadni az üzenetet. Mi sem igazolja az író-illusztrátor kijelentését jobban, mit a szerző előszavából vett idézet:

„Egészen kicsi rajz volt a lap alján, egy dróton üldögélő fecskéről és egy felé integető, rakott szoknyás, copfos kislányról. Hogy a fecske színe lila volt, azt Nemes Nagy Ágnes verséből tudhattam, mert a rajz fekete-fehér volt. És miközben apu újra és újra felolvasta a verset, az elnagyolt vonásokban számomra testet öltött a madárka szívszorító magánya. A rajzhoz kötődő érzéseket ilyen hosszú idő távlatából is fel tudom idézni, és nemcsak azt az aprócska kis szomorúságot, hanem a jóleső érzést, hogy versolvasás közben apám mellé bújhatok.”

A beszélgetésről készült felvétel visszanézhető a könyvet kiadó Tempevölgy Youtube- csatornáján.