Látványosan építkező univerzumában egy vékony szeletet tár csak fel előttünk az író: az utalások, idézetek, sőt, a kötet végére kiteljesedő történet fordulatai is azt jelzik számunkra, hogy egy teljesebb történet pár lapját olvashatjuk csupán – és akkor is csak pár lapját fogjuk ismerni, ha a folytatást is elolvassuk. És bár a regény magán viseli minden épített világ ingatagságát és a nagy elődök iránti tisztelet időnként túlcsorduló megnyilvánulásait, a Mesteralvók hajnala érdekes szöveg, aminek a világában jó elmerülni.

Az egyik főszereplő, Miló, azaz Milán egyszerű, tizenhét éves srác Budapestről, aki képtelen aludni. Barátjával, a Koffer becenévre hallgató osztálytárssal délutáni lazulásképp a somlyóbányai völgyhídra mennek, egy titokzatos GPS-kódot követve. Ott a sűrű ködben, egymástól elszakadva, egyszerűen átsétálnak a történet valódi helyszínére, a mágikus-misztikus, varázslattal átitatott középkor világába.

Másik két főhősünk egyazon helyről indul útnak: a kezdetben csupán számot (224. nővér), majd Admira nevet viselő fiatal apácanövendék (aki szintén képtelen az alvásra) és Vulgarus Pokk, a cellárius, azaz a város kincstárnoka, éléskamráinak őre Dekorleon városából valók. A városok (e világ rendje szerint) egy-egy hajdani szent, úgynevezett mesteralvó ereklyéit, néhol egész csontvázát őrzik. Egykor ugyanis senki nem aludt, csupán a mesteralvók, akik a világ összes alvását teljesítették, így azokban a boldog időkben a többi embernek nem volt szüksége alvásra, állandóan ébren lehettek fáradság nélkül. A lassacskán összeálló történet szerint ez valamikor, még jóval hőseink generációi előtt megváltozott: az emberek azóta már alszanak, ám a hajdani mesteralvók csontjait rendházak őrzik, és ahonnan a csontok eltűnnek, az a város komoly veszélybe kerül.

A szent csontokat egy csipkekészítő és gyógyítással foglalkozó (ún. csontcsipkéző) rend őrzi, ennek egyike Admira, aki a maga nemében tökéletes hősnő. Kívülálló mindenhol – hiszen árvaként került a rendhez, talán nem is a város szülötte, befogadott lány, akinek nincs előtörténete, nincsenek ismert szülei (spoiler: egy ideig) a többi csontcsipkéző apácanövendékkel ellentétben – ám kényszerű kilöketésével odakint sem lelhet otthonra, hiszen életét a zárda falai és szabályai közt töltötte. A kényszerű távozás a csont eltűnésével bekövetkező káosz velejárója: a lányt, aki egyedüliként tud a lopásról, a mesteralvó földi maradványainak titokzatos hiányáról, segítségért küldi a rendfőnök, társául pedig egy, a várost leigázni érkező katonát rendel, akit a lány betegségében ápolt, s aki így hálával tartozik neki – s akiről később kiderül, hogy ő maga sem csak egy jóképű, egy apácát pirulásra késztető „akárki”. Az árva lány ködös múltja felvértezi némi nyilvánvaló jövővel is: titkos jelek és beazonosítatlan tudásanyag hordozójaként Admira ügyesen megtalált szereplő, aki számára a történet megélése az önfelismerés útja is lesz, amellett, hogy kiválasztottsága és Milóhoz való kötődése az alvás hiányában előre jóslódik.

A harmadik szereplő, az iszákos, verekedős, kissé véletlenszerű döntéseket hozó, bumfordi Vulgarus Pokk, aki végigcsörtet a cselekményen, annak világias, felnőtt oldalát képviselve. Ő is a város megmentését tűzi ki célul, a csontok eltűnése után, de még Dekorleon eleste előtt egy kereskedővárosba szökik, hogy ott egy ereklyét értékesítsen, és a városban jelentkező pánikot egy ezen vásárolt hadsereggel tartsa féken. Mindeközben pedig érkezik a budapesti srác is a történetbe a hídon át, hogy aztán fejezetről fejezetre, külön szálakon figyelhessük, hogyan sodródnak, menekülnek és sietnek egymás felé hőseink.

A történetvezetés tehát egyszerű és könnyed megoldást ígér, a figyelmet nem foglalja le egy szál sem hosszabb ideig, ám a dramaturgia folyamatos váltásai mozgalmasságot kölcsönöznek a cselekménynek. A történet bevezető fejezetei lendületüket vesztik pár oldal után, ám a regény végére a szálak (viszonylagos) összeérésekor sűrűvé, tapinthatóan koncentráltabbá válik a mesélés, és a kiszámíthatónak tűnő csattanóba is vegyül jócskán újdonság, meglepetés.

A szerző két, egymástól igen idegen, mesterséges nyelvet használ, a többnyire kamu-latin, vagy latinos hangzású mondatokkal és régieskedő fázisokkal telített középkori nyelvet – és Miló nyelvét, aki egyfajta tinédzser-argót beszél. A két nyelvi világ közül azonban a hozzánk időben közelebb eső szöveg nem tűnik reálisnak. A Miló főszereplésével jelzett fejezetekben a kontrasztok vágyában talán kissé túlhordott mondatok nem minden esetben állják ki a valószínűség próbáját. Nincs ember (és nincs tizenéves se) aki az életének kockáztatása közben azon aggódik, hogy az anyja, vagy a haverja mit fog szólni, nem nevezi hominak (homeless) nagy vicceskedve azokat a vadembereket, akik megpróbálták szétmarcangolni, sőt, megharapták, és nincs olyan tinédzser, aki egy valóban éles szituációban nem felejtené el, hogy mindent idézőjelbe tegyen. Igen, van, hogy egy fiatal is megkomolyodik egy pár percre. Például, ha zombikutyák üldözik.

És bár egyszerű nyelvi és dramaturgiai megoldások (nyelvi kontrasztok, nyilvánvaló hasonlóságok a főszereplők közt, váltott elbeszélő, hirtelen a szituációhoz idomuló motivációk) alkotják a regényt, mindez nem árt neki, mert kiszámíthatóságában mégis kiszámíthatatlan, csak saját világában működő idézeteivel és mondataival tartogat annyi titkot és meglepetést, amivel bármikor beránthatja az olvasót egy újabb kötet olvasásába.