PRAE.HU: Melyek azok az élményeid, amelyeket fordulópontoknak tekintesz a pályádon?

Meghatározó volt, hogy kilencévesen elkezdtem fúvószenekarban játszani. Itt megtanultam azt a részét a zenélésnek, hogy hogyan lehet rendesen dolgozni. Ez egy ifjúsági fúvószenekar volt, de olyan komoly tempóban toltuk, hogy folyamatosan nyertünk díjakat minden kategóriában, könnyűzenében és komolyzenében is. Játszottunk Andrew Lloyd Webber egyvelegtől az Aidán át bármit, indulókat is. Már az is nyilván jó kiindulópont volt, hogy kiderült, tulajdonképpen mennyi minden megfér egymás mellett; hogy játszhatunk akár menetzenét is, és akkor ott rohangálunk Pestszentlőrincen, de játszhatunk mellette akár komplexebb dolgokat is, vagy akár ragtime-ot, ami ilyen módon az első találkozásom volt a jazzel. A szólampróbák is tanulságosak voltak: valamikor nem azért kell próbálni, mert neked nem megy, hanem mert a másiknak nem megy. Ez jó tapasztalat, ami érzékenyít a másik problémái felé, mert az ember gyerekkorában úgy van ezzel, hogy „fasznak ütöm azt a nagydobot két órán keresztül, amikor én tudom.” A fúvószenekarban egyébként én voltam a legfiatalabb; nem volt általános, hogy valaki kilencévesen bekerüljön. Ott kaptam először kazettákat az idősebbektől, így már nagyon korán Panterát, Cannibal Corpse-t, Sepulturát és hasonlókat hallgattam.

Meghatározó élmény volt még az első dobtanárom, Pusztai Ferenc, aki hetvennyolc éves volt, amikor elvállalt, később egyébként még találkoztam vele százéves korában. Olyan sztorijai voltak, hogy negyvenkét fokos lázban a MÁV Szimfonikusokkal verte a cintányért és hasonlók. Emellett még ott van a nagypapám, aki hadifogságban volt, amit konkrétan a zene segítségével élt túl. Volt nála egy szájharmonika, zenélt az őröknek, azok adtak neki cigit, amit ő meg elcserélt a rabokkal kenyérre. Négy évet lehúzott így. Ezek az idős emberek nagyon jó példák voltak az életemben, és jól megágyaztak annak a hozzáállásnak, hogy az ember ne vesszen el a körülményekben, hogy mindenképpen keresztülvigye azt, amit akar, hogy meglegyenek a prioritásai, és tudatosítsa magában, hogy elsődlegesen a zenéért van ott, ahol van, és nem az számít, hogy milyen az öltöző és ehhez hasonlók. Bármit el tudok képzelni egy turnén, de soha nem lesznek sehol olyan rossz körülmények, mint amiben ők zenéltek, és ez sokat segít.

PRAE.HU: Mikor kezdtél el koncerteket szervezni?    

Körülbelül tizenhét évesen. Akkor még nem is volt fix zenekarom, illetve pont akkoriban alakult. A mai napig az egyik legjobb barátom, Jakab Zoli szervezett punk és hardcore koncerteket. Hamar összebarátkoztunk, és elkezdtem segíteni neki szervezni. Engem az motivált – mivel nem igazán hallgattam mainstream zenéket –, hogy azoknak a zenekaroknak, akiket hallgatok, tudok segíteni azzal, hogy szervezek nekik egy koncertet, és így hozzáteszek egy apró részt ahhoz, hogy ők létezni tudjanak. Valahogy nem éreztem elégnek azt, hogy megveszek egy lemezt. A szervezéssel tudok visszaadni annyit, amennyit én kapok egy zenétől. Sok esetben az is közrejátszott, hogy más nem foglakozott volna ezekkel a zenekarokkal, és nem jutottak volna el egyáltalán ide. Tizennyolc éves lehettem, amikor a Creation is Crucifixon jött Magyarországra (ez egy hackerekből álló death metal zenekar), akkoriban őket hallgattam éjjel-nappal. Ez körülbelül olyan volt nekem, mint egy közértes nőnek, ha leszervezné a Queent. Lassan húsz éve, hogy szervezek, bár ma már inkább csak elvétve fordul elő. Legutóbb például a Neurosist hoztam az Akváriumba. Mára azért a punk-hard core közeg is megváltozott, már náluk sem jellemző, hogy egy tál bablevesért eljönnének. Annak idején, amikor még nem volt EU, mindig ment a rimánkodás, hogy a határon szétszedik őket, ráadásul német márkával kellett fizetni nekik. Hábel Gábor barátomnál a Gidófalvy utcában volt a rendszeres szállás, ahol még buszt is loptak el zenekartól. Mindig én főztem nekik, és akkor vödör kajákkal rohangáltam ki Budaörsre az Agip-kútra. De evidens volt, hogy eljön egy zenekar turnéra, hálózsákokkal vagy anélkül, és valakinél a földön alszanak. Most már bármilyen kis zenekar jön, hostelbe vagy airbnb-be mennek.

PRAE.HU: Tehát először szerveztél, és aztán indult a zenei pályád. Melyik volt az első olyan együttműködésed, ami beindította a karrieredet?

Egyértelműen az, amikor Venetian Snaresszel játszottam 2007-ben. Amikor egy rövid időre ideköltözött, írtam neki – annak idején sok breakcore-t és széttört electro bulit szerveztem –, hogy ha már itt van, csináljunk neki egy koncertet. Volt hozzá kedve, és mivel hallotta, hogy dobolok, megkért, vegyünk fel valamit, amit majd mintázhat (sampling, hangminta- vételezés – a szerk.). Ez egy-két évvel azután volt, hogy megjelent a magyar lemeze, a Rossz Csillag Alatt Született (2005, Planet Mu Records). Itt élt Európában karnyújtásnyira minden nagyobb fesztiváltól, és pont, amikor a csúcson volt, megjelent a Pink + Green EP (2007, Sublight Records). Sokat szokott mintázni, de soha nem írja ki, hogy mit használt, erre a lemezre viszont odaírta, hogy „featuring the exellent drumming of Balázs Pándi”. Ezután egyik pillanatról a másikra elkezdtek keresni, olyanok is írtak, mint Flying Lotus, és akkor vetődött fel Jamie Safttel is, hogy csináljunk együtt valamit.

Merzbow-t (Akita Masami) már régóta el akartam hozni Magyarországra, és az, hogy mi együtt zenélünk, igazából egy félreértésnek köszönhető. Tudta, hogy dobolok, ismerte már a Venetian Snaresszel közös számot, és amikor írtam neki, nem értette, hogy én duóra vagy szólóra hívtam őt. Arra gondoltam, mit lehet ezzel elbaszni, azt, ha meg sem próbálom. Később persze olvastam vele egy interjút, ahol arról beszélt, hogy már régóta tervezett egy olyan hangképet, amiben akusztikus dobot használ; egyébként ő is dobos eredetileg, és saját magát is mintázta, többek között a híres, japán madarakról szóló lemezein. Tehát nem egy előzmény nélküli dolog volt, de én ezt nem kezdeményeztem. Ebből lett az első turné, és azóta, tíz éve zenélünk. Vannak újabb terveink, például a Kyoto Experiment fesztiválos meghívásunk, ami a vírus miatt átkerült 2021-re. Már több, mint tíz lemezünk van, így ez a lehető legjobb félreértés volt. Miután Merzbow-al elkezdtem játszani, már elkezdtek jegyezni szélesebb körben.

PRAE.HU: Mats Gustafssont is Merzbow-tól ismered?

Nem, Matsot már ismertem korábban szegről-végről. Volt az a Sonic Youth lemez, az Other Sides of Sonic Youth (2008, SYR), amikor a Roskilde Fesztiválon a nagykoncert másnapján egy egyel kisebb színpadon játszottak egy imprószettet Mats-al és Merzbow-al. Legendás koncert volt, ahol folyamatosan mentek le a zenészek a színpadról, és a végén csak Merzbow maradt, és lehet hallani a lemezen, hogy közben elkezdte a koncertet a Black Sabbath a nagyszínpadon. Merzbow-val már túl voltunk jó pár turnén és lemezen. Elkezdtünk azon agyalni, hogy hívhatnánk még embereket, Mats kézenfekvő volt. Thurston is tervben volt (Thurston Moore a Sonic Youth-ból – a szerk.), de aztán lemondta, így megcsináltuk a triót, ami szintén pörög azóta a lehetőségekhez képest.

PRAE.HU: Amikor koncertet szervezel, tudják általában, hogy te egyébként mivel foglalkozol?

Ha valakivel a koncertje előtt eltöltesz huszonnégy órát, nyilván beszélgettek, persze nem úgy megyek oda, mint a legendás „hello my name is Tibor diskjockey”, ahogy a Dévényi valami korcsolyáshoz. Ha kéri az illető, mutatok neki dolgokat, de ezt nem szoktam magamtól forszírozni. Egy időben jól esett, hogy sok emberrel dolgozom, és jó barátságok is szövődtek, de egy idő után rájöttem, hogy jobb, ha az ember fókuszáltabban dolgozik. Persze nagyon vállalhatatlan dolog soha nem sült ki, de az kezdett el érdekelni, hogy olyan dolgokba fektessek időt és energiát, ami halad valahova. Én nem tudok koncepciók mentén haladni, például úgy, hogy a csodaszarvasról írjunk egy lemezt. Kísérletezni kell, az egyik ötletből jön a másik, de ez inkább gyakorlati dolog, és nem úgy megy, hogy leülünk és kitaláljuk, mit akarunk. Így volt Matsékkal is az új lemezünkön.

Mi mindig hangosabb, noise-osabb dolgot csináltunk, és teljesen véletlenül alakult úgy Tokióban, hogy ott volt négy rekesz hangcucc, elkezdtünk velük kísérletezni, végül csináltunk egy nagyon szép lemezt, amelynek hatalmas terei vannak. Azzal, hogy radikálisan visszavettünk a dinamikából, kinyílt a világ, és rájöttünk, hogy tényleg millió dolgot tudunk csinálni, akár egy halk noise lemezt is. De ehhez az kellett, hogy játszunk rengeteg koncertet nagy dinamikával. Volt ráadásul egy napunk, hogy ott legyünk a stúdióban reggeltől estig, ami azért jó, mert ma bárki csinálhat jó felvételt a szobájában, de az nagyon ritka, hogy bemész a stúdióba, kikapcsolod a telefonod, és nem gondolkozol azon, mi mindent kell még csinálnod, és csak a hangokra koncentrálsz.

PRAE.HU: A Jim Jarmusch-sal készített lemez hogy jött létre?

Régi kattanásom a Dillinger Escape Plan, akiknek a basszusgitárosa az egyik legközelebbi barátom lett az évek során, és adódott egy lehetőség, hogy kimenjek az utolsó koncertjükre New Yorkba. Amikor megvettem a jegyet és posztoltam erről, rám írt Marc Urselli, hogy ő már régóta akar velem zenélni, s mit szólnék, ha Jim Jarmusch-sal vagy Lee Ranaldóval játszanánk. Ő John Zornnak már körülbelül tíz éve a hangmérnöke, dolgozott évekig Lou Reddel, én Mike Pattonon keresztül ismerem őt – Tomahawk és Faith No More hangosító volt, Lee Ranaldóval is dolgozott sokat –, de igazából nem kezeltem túl komolyan a dolgot, mert miért érne rá Jim Jarmusch. Már nem is gondoltam erre, amikor felhívott szilveszterkor Marc, hogy most jelzett vissza Jarmusch, és mehet a dolog. Nekem megvolt már a jegyem hazafelé, esti hírügyeletes lettem volna az Indexben január harmadikán. Nyilván ment a szervezkedés, és végül összejött, de nem úgy kell elképzelni, hogy nekem van egy zenekarom vele, hanem mint egy baráti zenélést mindenféle tét nélkül. Nagyon jó este volt, játszottunk háromnegyed órát, aztán boroztunk, dumáltunk egyet, majd este hattól még hajnali háromig-négyig játszottunk így.

PRAE.HU: Szerinted melyik ország csinálja jól az avantgárd vagy a kísérleti zene marketingjét? Hol működik jól a nem-mainstream zene iparága?

Ezt a kérdést inkább nagyvárosok szintjén érdemes boncolgatni. Bár a nagyobb városokban tagoltabb a közönség, de mivel Berlinben vagy Londonban ennyire sokan élnek, és arányaiban több a kísérleti zenékre fogékony közönség, nyilván ezekkel a városok maradnak a világítótornyok ezeken a színtereken. Ráadásul ez azért tipikusan egy urbánus műfaj, aminek lételemei a klubok, vagy akár lemezboltok, kicsit úgy működik, mint a savanyítás, hogy a megfelelő körülmények között burjánzanak a megfelelő elemek. Persze, ami érdekes, és egy specifikusabb dolog itthon, az az állami pénzek kérdése, hogy jelenleg egy olyan kormány regnál, akitől az ember nem szívesen fogad el semmit, és nem akarja a munkájával legitimizálni azt. Egy normális országban nincs abban semmi kivetnivaló, hogy akár egy konzervatív kormánytól az ember pénzt fogadjon el, főleg, hogy az nem zsebpénz, amit valamelyik politikus csak úgy odaad szotyira, hanem az általunk is befizetett adó része, amit deklaráltan arra kellene fordítani, hogy a világon sehol máshol egyébként piaci alapon nem működő kortárs kultúra virágozzék. Itthon meg az embernek egy komplexusos félnácival kell paroláznia, meg Trianonról kell rockoperát írnia, ha éppen elkaszálta az élet minden koncertjét, vagy olyan intézménynél kell pályáznia, ahol lelóg a márványtábláról Orbán Viktor neve, miközben mindenki másé épphogy látszik. Agyrém.

PRAE.HU: Szerinted honnan jönnek az izgalmasabb zenék, hogy lehet velük találkozni? Magyarország mennyire előremutató?

Nálam fontos része a zenélésnek a lemezgyűjtés. Kell, hogy ezerféle zenét hallgassak, újakat ismerjek meg, és ennek még mindig ez a legjobb módja. Kell egy iránytű, ami lehet egy kiadó, egy lemezbolt vagy egy lemezboltos. Nagyon jó, hogy van a Kalóz, mert oda bekerülnek olyan lemezek; jazz, világzene, indiai zene, amelyekhez eddig nem volt olyan könnyű hozzájutni börzéken kívül. Rengeteg lemez került hozzám az évek során, aminek jó részét meghallgattam egyszer-kétszer, aztán cseréltem sokat. A mostani helyzet azért jó, mert végig tudok menni a gyűjteményemen, és van idő a mélyebb hallgatásra. Ezek feltöltenek. Itthon, amennyire követem, szuper dolgok vannak, de nem annyira az improvizatív műfajokban. Vannak például kurva jó punkzenekarok, akik izgalmasak, van saját karakterük, ami régen is jellemezte ezt a műfajt, hiszen a nyolcvanas évek ponkzenéjében is benne volt a Tarr Béla filmek latyakos monokrómiája, és keserűsége, ami nagyon sajátja ennek a régiónak.

PRAE.HU: Meg kellene szüntetni a függést, hogy zenéből kelljen megélni?

Igen. A koronavírus alatt nekem nagy lecke volt, hogy a tavaszi-nyári turnék, amiket sokáig építgettem – és amiből egy évig, ha nem is túl fényűző módon, de el lehetett volna lenni – egyszer csak lesöprődtek az asztalról. Jó esetben minden eltolódik egy évvel, bár ezt senki sem tudja biztosan, mindenesetre akkor eléggé áldottam a sorsot, hogy volt munkám az Indexnél. Visszagondolva most, miután felmondtam, ha februárban azt mondtam volna, hogy váljunk el, és kaptam volna közös megegyezéssel egy végkielégítést, az jó lett volna, de én reménykedtem, hogy Vaszily Miklós ide, vagy oda, azért van ebben még egy év. Hát nem volt, és így nem kaptam semmit, konkrétan egy fillér nélkül eleresztettek, hiszen én mondtam fel. De legalább addig is, amíg minden turné törlődött, volt hírügyelet, amiből lett valamennyi pénz. A vírus nagy tanulsága, hogy nem szabad egy lábon élni, ráadásul én két dologra támaszkodtam, és mindkettő megszűnt pár hónap különbséggel. Teljesen lenullázódott a zene is, és a lap is megszűnt abban a formájában, ahogy vállalható volt ott dolgozni. Azóta csatlakoztam a Telexhez, ami hatalmas élmény, jó megint azzal a csapattal dolgozni. Az, hogy elmondhassam magamról, hogy én zenészként megélek, nekem nem számít. Úgy tűnik, sokan önigazolást látnak abban, hogyha megkérdezik, hogy te mivel foglalkozol, azt mondhatja, hogy „zenész vagyok”, és ebből megél. Én ezt leszarom. Újságíróként jó volt, mert akkor is úgy dolgoztam az észszerűség határain belül, ahogy én alakítottam, és zenészként sem kellett mindent elvállalnom, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Szerintem nem feltétlenül jó, ha valaki csak ebből él. Pont az a jó, ha az ember úgy tud dolgozni, hogy maga állíthatja az arányokat, mert nem mindig esik jól a zenélés. Ha nincs inspiráció, töltődni kell egy kicsit, és akkor megint bele lehet menni a dolgokba. Nem tudnék hetente többször játszani, illetve csak akkor, ha érezném, hogy van valami tétje a zenélésnek. De úgy zenélni, ahogy a sajtburgereket pakolják össze a McDonald’sban, elég káros tud lenni. Az újságírói munka azért is volt jó, mert minden nap tanultam valamit a világról. Az ember végig csinál egy nyolcórás hírügyeletet, és döntő többségben más emberként távozik, akár egy jó koncertnél, ahol gellert kap. Ugyanúgy visz magával haza valamit, amin gondolkodik, ami alakítja.

PRAE.HU: Magyarországon mennyire foglalkozik a média kísérleti zenékkel? Lenne szerinted nagyobb igény erre? Például amikor megírtad az Indexre, hogy játszik a Vittulában Riyosuke Kiyasu, teltház volt, sokan nem fértünk be.

A zenei újságírás azért csalóka, mert mi, akik zenélünk, nyilván beszélünk ezekről, de más nem igazán. Egy zenei cikk olvasottsága semmit nem jelent. Párszáz ember... Egy olvasottabb online lapnak százezerben mérik a napi olvasottságát, ehhez képest nagyon kevés az a párszáz vagy egy-két ezer ember, akit a zenei rész érdekel. Marginális terület, amivel egyszerűen nem éri meg foglalkoznia senkinek. Egy olyan koncertet, amire eljönnek százan, és örülsz, ha minden költség lefaragásával nem bukod el a gatyádat is, nem tudsz hirdetni mainstream portáloknál. Ellenpéldaként mondjuk csináltam interjút többek közt Wayne Shorterrel, Jack DeJohnette-el és Charles Lloyddal, ezeket jellemzően nagyon sokan olvasták és szerették, de ezek üdítő kivételek voltak inkább. Máshol sem túl rózsás a helyzet. Láttam, hogy amikor a RareNoise kiadó elkezdett foglalkozni a zenéimmel, minden második zeneblogon írtak ilyen-olyan kritikákat, de száz cikkből hetvenötben elírták a nevemet, és nem gyengén. Ilyenkor felmerül, hogy ezek az emberek miért írnak egyáltalán egy lemezről, ha annyi igény sincs bennük, hogy átnézzék a cikket, hogy legalább a nevek stimmeljenek. Én kurva jól megvagyok az ilyen cikkek és blogbejegyzések nélkül, amik hülyeséget írnak, és arról szólnak, hogy az adott kritikus mennyire felszínes. Olyanokat írnak, hogy maszkulin medvebírkózásra írt noise zene meg ilyenek, én meg állok itt, hogy én lennék az alfa hím, mert hangos a zene? Inkább írjon csak pár ember, olvassuk és vitatkozzunk róluk, de hogy még negyven ember fel akar iratkozni a listára, miközben hülyeségeket írogatnak, arra nincsen szükség.

PRAE.HU: Mit csinálsz most, milyen koncertek, projektek vannak kilátásban?

Az én esetem azért specifikus, mert az elmúlt pár hónapomat száz százalékig lekötötték az Indexszel történt dolgok, amiket együtt átéltünk. Egyszerűen nem tudtam nem azzal foglalkozni. Meg kellett élnem a közös felállást, ennek a jó részét, meg ennek a gyász részét; hogy „nézd, Tibi atya van szemlézve!”, és akkor borzongunk a többiekkel. Nekem erről szólt ez a pár hónap, illetve hogy kitaláljam, mit fogok csinálni, ami nem zene, és nem újságírás. Az eredmény, hogy szakács lettem a Központban, ami nagyon izgalmas, de az újabb bezárás ezt is elkaszálta, így most az újranyitásban reménykedve kísérletezek egy új menün, finomhangolom a régi ételeket, illetve a házhozszállítást próbáljuk értelmes keretek között megoldani. Ebbe is rengeteg energiát öltem és ugyanúgy szívvel-lélekkel csináltam egész életemben, és szuper, hogy ezzel most főállásban tudok foglalkozni, e mellett pedig a Telexnél is dolgozom. Egyébként Szurcsik Józsiékkal járunk össze zenélni, Román Péterrel, Andriska Tiborral és Hadházi Lászlóval.  Nagyon működik, és sokat segít abban, hogy azért ne bolonduljak meg teljesen. Négy-öt órákat átzenélünk teljesen szabadon. Zeneileg ez a fő, leginkább aktív dolog most. Csihar Attilával (Mayhem) pedig van egy duónk, a Hiedelem, azt próbáljuk majd pörgetni. Mivel neki minden elmarad idén, az a terv, hogy a lemezt megcsináljuk még ebben az évben. Bábáskodom félúton lévő lemezek fölött is, amelyek már fel vannak véve, de még nem jöttek ki, ha minden igaz, tavasszal jön a Jim Jarmusch-sal végig zenélt éjszakából egy újabb lemez.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Pándi Balázs tapasztalata, miszerint ha nincs inspiráció, töltődni kell egy kicsit – nem tudna hetente többször játszani, illetve csak akkor, ha érezné, hogy van valami tétje a zenélésnek.