A 17. Verzió Filmfesztivál nemcsak abban a tekintetben volt újszerű idén, hogy a koronavírus körülményei miatt kénytelen volt online térbe költözni – ezzel egy modern, remekül használható, rengeteg online eseménnyel, kerekasztal-beszélgetéssel, interaktív lehetőségekkel gazdagított felületet létrehozva –, hanem a magyar versenyprogram vonatkozásában is. Eddig is kiváló magyar filmek versenyezhettek a fesztiválon, azonban ezek számára nem volt külön díj, hanem a nemzetközi filmekkel együtt indultak. Idén viszont először versenyeztek „önállóan” magyar filmek, s ennek mentén kíváncsiak lehetünk, vajon milyen összehasonlítási szempontok merülnek fel az alkotások között. Úgy tűnik, az idén versenyző nyolc rövid, illetve egész estés dokumentumfilmet mind valamilyen módon a „szembenézés” tematikája érdekelte, hol az elkerülhetetlennel, mint a halál, az elmúlás, hol ki nem beszélt történetekkel és traumákkal kapcsolatban.

Kezdjük rögtön a fesztivál végén! A magyar versenyprogramot Gaal Ilona és Wizner Balázs Végstádium című rövidfilmje nyerte. Talán nem is véletlenül, ez az alkotás ugyanis megdöbbentő egyenességgel ábrázolja a minden emberre leselkedő, ám a nyugati kultúrában mégis tabusított szembenézést a halállal, a haldokló és a gyászolók nézőpontjából. Ereje a visszafogottságában rejlik, nem vállalja túl magát, de ez egyáltalán nem hiba, hanem egyfajta határozottságot, eltökéltséget sugall.

Végstádium

A Végstádiumnak akadt egy párja, amely hasonlóképpen az elmúlással való szembenézést tűzte ki témájául, de más irányból közelítve: a Hűség (Szekeres Csaba) az Alzheimer-kórról szól, s egy negyvenöt éve házas idős pár, Antal és Anna kapcsolatán keresztül mutatja be, milyenné váltak a hétköznapok, miután az asszony életében megjelent a betegség. Mindkét film erősen lélektani ihletésű, arra kíváncsiak, hogyan próbálnak elviselni és feldolgozni visszafordíthatatlan csapásokat az érintettek, s mindkét film univerzális történetet mutat be, amelyek bárhol játszódhatnának a világon. Amíg azonban a Végstádium formáját tekintve egy kiforrott és tudatos film, addig a Hűség sokszor bizonytalanul keresi a fókuszt, csapong az elbeszélésben, nem mindig egyértelműen követhető a szerkezete, ezért az elképesztően jó témaválasztás ellenére kevésbé hatásos filmélményt nyújt.

Hűség

A Védelem alatt (Schwechtje Mihály) volt a fesztivál egyik legjobb filmje. Az utóbbi évek egyik legeredetibb magyar játékfilmjének (Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)) rendezője kiváló és nagyon fontos témákat bemutató dokumentumfilmet készített magyar prostituáltakról, számos pszichológiai részkérdést körüljárva. A film Toszecky Renáta szociális munkásnak a médiában már korábban is figyelmet kapott munkáját követi, rajta keresztül jutunk el olyan mélyszegénységből származó (többnyire fiatalkorú) lányok világába, akik az életük során a prostitúcióra kényszerültek. A rendező egyszer sem használ interjúhelyzeteket, hanem a szereplők hétköznapi életébe belépést nyerve, mégis távolságban maradva követi az eseményeket, a beszélgetéseket. Nagyon elgondolkodtató beszámolóknak leszünk szem- és fültanúi, megismerjük a kapcsolati erőszak, az „áldozattípus ember”, az alá- és fölérendeltségi kapcsolatok, a szegénység miatti kiszolgáltatottság szerepét is a prostitúcióban. A film egyetlen hiányossága a képi világában rejlik: egyszerűen hiányzik belőle az erőteljes mozifilmes stílus, ami a nemzetközi program filmjeit jellemezte; egy vizuálisan szembetűnő formanyelv helyett kissé szegényes képi világot kapott csupán.

Védelem alatt. A film két fontos szereplőjével: Renáta és Marcsi

Figyelemre méltó az idei év legtöbbet emlegetett magyar dokumentumfilmje, a Visszatérés Epipóba (Oláh Judit). A 2014-ben a 444.hu-n napvilágra került ügy az Epipó nevű, nyolcvanas évekbeli gyerektáborban történt visszaélésekkel kapcsolatos botránysorozatot mutatja be. Sipos Pál, a karizmatikus és népszerű táborvezető tömegesen élt vissza a táboroztatott gyerekek helyzetével. Egy szigorú, megalázásra, elnyomásra, megfélemlítésre és kemény büntetésekre épülő rendszert épített ki a szabadság fellegvárának hitt, a szocialista posványban nyitott szellemiségűként hirdetett, főleg értelmiségi családokat vonzó táborban. A film erőssége, hogy nemcsak összefoglalja számos interjúalany bevonásával a legfontosabb tudnivalókat az ügyről, hanem mindezt a rendező, Oláh Judit személyes érintettsége kapcsán bontja ki. A nő ugyanis gyerekkorában maga is négy alkalommal megfordult a táborban. Már a jelenben vagyunk, itt indul a film: a családanyává vált Judit nem tudja elengedni saját lányát egy ifjúsági közösségi táborba, s ez indítja meg benne azt a munkafolyamatot, amely a filmkészítés, s ezzel együtt a saját traumáival való szembenézés apropóját adja. A filmben rengeteg ehhez hasonló nagyon jó ötlet van, ilyenek a pszichodráma jellegű újrajátszások a kamera előtt vagy a képi világ ízléses váltása az archív felvételek és a jelen között. Még így is maradt néhány kimaradt lehetőség. Sikertelen például abban az alkotó, hogy magát Sipos Pált megszólaltassa kamerák előtt. Fontos részletekre nem derül fény azokkal a személyekkel kapcsolatban sem, akik a mai napig kiállnak a szadista, perverz táborvezető mellett. Ezen vonatkozások feldolgozása további filmek és oknyomozó újságcikkek feladata, de Oláh elmondása szerint befejezettnek tekinti a történet őt érintő részét. A film az HBO-n már korábban debütált (ezért részletes kritikánk itt olvasható), de mindenképp szerencsés, hogy a fesztiválon is vetítették, mert így még nagyobb közönséghez tudott eljutni ez a napvilágra kívánkozó téma.

Visszatérés Epipóba

Megközelítésmódjukat tekintve filmpárost alkot a Kövek (Dobray Péter) és a Tanulmányok a migrációról (Surányi András) is: mindkét film külföldi diákok személyes tapasztalatait követi Magyarországon egy fontos aktuális vagy múltbeli helyzetet érintve. A Kövek egy magyarországi zsidó temetők felújítására összeállt csapat munkáját figyeli meg, a Tanulmányok… pedig egy amerikai csoportot visz el a magyar-szerb határon fekvő röszkei menekülttáborba, hogy ott meginterjúvolják a gyakran hosszú hónapokig várakozó, kilátástalan helyzetű menekülteket. Mindkét film lényege, hogy a fiatalok olyan szituációkban találják magukat a kamera előtt, amelyekben nemegyszer a saját életükre vonatkozó belső megéléseik kerülnek elő, vagy lelki sebeik fakadnak fel. Ez a módszer nagyon izgalmas, ám végső soron mégis kihasználatlan marad, mert sajnos ezen filmek esetében nem igazán születnek belőle újszerű helyzetek.

Tanulmányok a migrációról

A változatos felhozatalt egyik érdekes színét a Kosztya Proletárszkij (Takács István Gábor) hozta, amely archív hanganyagok köré álmodva készített expresszív rajzfilmet az oroszországi droghelyzetről. Érdekes történelmi tablót állított fel a Barta Tamás – Siess haza, vár a mama! (Hajdú Eszter) című alkotás, amely Barta Tamás, az LGT zenekar egyik alapító tagjának különös életét, amerikai kiköltözését, rejtélyes halálát járja körül megannyi nézőpontból. Az igényes rockdokumentumfilmhez egy legalább annyira érdekes online beszélgetés tartozott, amelyen Báron György filmkritikus, egyetemi tanár beszélgetett többek között Presser Gáborral. Ez az esemény jó példája annak is, hogy mennyire előnyösen tudta használni a fesztivál az online tér nyújtotta új adottságokat: megszínesítette, gazdagabbá tette a filmeket a megannyi plusz lehetőség.

Barta Tamás – Siess haza, vár a mama!

Az online tér kiváló alkalmazása mindenképp hozzáadott ahhoz, hogy ezekhez a filmekhez eleven és színes „moziélmény” párosuljon. Majdnem mindegyik magyar filmhez kapcsolódott valamilyen online beszélgetés vagy interjú, amelyet, ha valaki élőben nem tudott megtekinteni, utólag a fesztivál honlapján is visszanézhetett. Nemcsak a fesztivált nyújtották két hét hosszúságúra a tavalyi egy helyett, de az online találkozóknak hála a programok lehetősége is megnövekedett, hiszen értelemszerűen könnyebb például videóinterjút készíteni egy külföldi rendezővel a saját otthonában, mint elhívni az országba. Lássuk be, amíg élőben az ember kétszer is meggondolja, hogy elmenjen egy esti beszélgetésre, addig az interneten kényelmesen és egyszerűen belehallgathat mindenbe, ami bármennyire is felkelti az érdeklődését. Ennek köszönhetően idén egyszerűen sokkal több művelődésre volt lehetőség, mint ami egyébként egy fesztivállátogató idejébe beleférne. A fesztivál statisztikái azt tükrözik, hogy élőben szerényebb nézőszámokat produkáltak ezek az események, utólag viszont komoly megtekintéseket produkáltak. Mi több, egy-egy film profilja alatt a nézőknek lehetőségük volt közönségkérdéseket feltenni, a hazai alkotók pedig többnyire minden alkalommal válaszoltak – ez szintén egy olyan megoldás, ami élőben kevésbé jöhetne létre. Az innováció szempontjából is dicséretet érdemel tehát a fesztivál. Segített az is, hogy míg a nemzetközi versenyprogram filmjeit 900 forint/filmért lehetett kikölcsönözni, addig a magyar filmeket teljesen ingyenessé tették. A végső adatok is arról tanúskodnak, hogy a fesztivál közönségét vonzották a magyar filmek, ugyanis a Végstádium és a Védelem alatt eredményezték a legnagyobb nézőszámokat (a két nemzetközi film, a 76 nap és az Üdvözöljük Csecsenföldön mellett).

Visszatérés Epipóba

Átrágva magunkat az adatokon, már csak az a kérdés maradt, hogy vajon mennyire erős összességében a 2020-as magyar filmes lista? Idén is erős volt a felhozatal, de abban már lehetne vitatkozni, hogy vajon pont idén, a magyar filmes díj bevezetésének évében jött-e össze a legerősebb magyar filmes program. Összehasonlítva 2020-at például a 2018-as Verzióval, ahol a Könnyű leckék, az Egy nő fogságban és a Nagyi projekt hármasa nagyon erős benyomást keltett, vagy akár a 2019-essel, amikor a Létezés eufóriája és a Gettó Balboa volt két komoly cím, az olyan filmek, mint a Végstádium, a Védelem alatt és a Visszatérés Epipóba más jellegű, nem olyan gyorsan ható darabok. Míg az imént említésre került filmek már most is az elmúlt évtized legjobb magyar dokumentumfilmjei közé tartoznak, abban nem lehetünk biztosak, hogy ez a három idei film mennyire fog tartós benyomást kelteni. Legnagyobb eséllyel a tartós köztudatban maradásra a Visszatérés Epipóba bír, mert a Sipos Pál-ügy és a tömérdek megszólaló miatt ezt a téma most is dolgozik a közbeszédben. Végtére ezeknél a filmeknél szerencsére nem a korábbiakkal való összehasonlítás, hanem az a fontos, hogy a témájukat minél hitelesebben és empatikus módon mutassák be, s közben izgalmas filmélményt is nyújtsanak – ez pedig sikerült.

A Verzió pedig idén is kiváló platformot kínált arra, hogy rengeteg olyan, korunkban zajló eseménybe betekinthessük, amelyek hangjai a hétköznapjaink forgatagában nem érnének el hozzánk. Reméljük, jövőre ismét élőben találkozunk, vagy élőben is!