„Az inga e két végpont közt oszcillál: a Szenvedés – mely ablakot nyit a világra, és amely a művészi élmény elsődleges állapota – és (...) az Unalom között, melyet a lehető legelviselhetőbbnek kell tekinteni, mivel minden emberi baj közül a legtartósabb.”[1]

                                                                                                      Samuel Beckett

Vajon mi volt a célja annak a meghívónak, amelyben funkciót töltött be a csönd és az unalom? Már a tárgyilagosnak ható cím is magában hordozta a kritikai szándékot, és direkt módon egy feloldhatatlannak látszó, korántsem hétköznapi ellentmondás megfejtésére buzdított. Lehetséges tudatosan gyakorolni az unalmat, illetve lehet-e mindezt egy eseménnyé alakítani? Azt, hogy manapság mit jelent unatkozni és mit értünk az unalom fogalma és gyakorlata alatt, súlyosan befolyásolja a digitális fordulat útvesztőiben rekedt XXI. század információfüggő társadalmainak valóságérzékelése. Többek között ezzel foglalkozott a Koreában született német filozófus, Byung-Chul Han, aki A kiégés társadalma című, 2019-ben magyar fordításban megjelent kötetében azt állítja, hogy a teljesítményhez fűződő viszonyulásunk oly módon változott meg, hogy a kívülről érkező elvárásokat a belső kényszer váltotta fel. Tehát a korlátlan és kimeríthetetlen lehetőségek megragadása miatt saját magunkat hajszoljuk depresszióba és kiégésbe[2] úgy, hogy mindeközben a személyes szabadságunkat önkezűleg csorbítjuk.[3] Han szerint a megoldás, ahelyett, hogy állandóan hasznosak akarunk lenni, a szellemi feloldódás csúcspontjának[4] megélésében, vagyis az unalomban keresendő.

Ezzel a következtetéssel mutat hasonlóságot Agg Lili munkáinak szellemisége is. Voltaképpen egyértelmű artikulációja annak a jelenkori nyugtalanságnak, ami mögött a ránk nehezedő digitális korszak követelményeinek haladéktalan teljesítése húzódik. Az online felhasználóvá válás felelősségének súlya, a közösségi médiumok túlzott használatára visszavezethető frusztráció, az instant információfogyasztás vágya, valamint a kívülről, mesterségesen generált igényteremtés stratégiája mind új, a társadalmat kollektíven érintő változásokat idéznek elő. Agg mindezek problematikus voltára kíván rámutatni, s ezzel egy időben a jövőnket érintő összefüggések megelevenítésére tesz kísérletet.

 Nagyházi Contemporary: Agg Lili – Invitation to Practice Boredom, Túl fáradt eldönteni / Too Tired to Decide, vegyes technika, 2020. (technika: Márton Péter)

A tárlatot övező kezdeti definíciós zavar után az egyes geometrikus „szoborfestményekhez” készült segédanyag kínált fogódzót a kétrészes kiállítótérben, ahol az öt, egymáshoz szorosan kapcsolódó műtárgy, szobor, festmény, installáció vegyes technikával készült kombinációját elhelyezték. A sorban első, Too Tired to Decide vizuálisan igazán meghökkentő darab. A falra erősített, sokszögű, rideg, geometrikus alakzat közepéből egy fémhuzal ereszkedik alá, amelynek végéhez egy élethű, fekete színű megdermedt női kéz kapcsolódik. A fémhuzal egy rejtett motor segítségével – mint az inga – szabálytalan jobb-bal irányú, automatikusan ismétlődő lengő mozgásba kezd, miközben a hozzátartozó kéz tehetetlenségében a padlón vergődik. Mintha egy magát tévedhetetlennek hívő futurisztikus gépezettel szembesülnénk, ahol annak látszólagos játékszabályai állnak szemben az ember alkalmazkodóképességével, helytállásának és megfelelésének csődjével. Ahogy az Internet fokozatosan a globális tudatipar eszközévé vált, úgy az onnan érkező impulzusok egyre hatékonyabban kezdték befolyásolni az emberi pszichét. Az ezzel szembeni védtelenségre is asszociálhatunk a magát irányítani képtelen fekete kéz láttán. A műalkotás vontatott működését analizálva, pillanatok alatt a technológiai fejlődés által indukált virtuális függőség terepén találhatjuk magunkat, ahol az egyetlen gyógyírt a kiszakadás és a lassú, monoton élet modellje jelentheti.

 Nagyházi Contemporary: Agg Lili – Invitation to Practice Boredom, Nyomasztás / Under Pressure, vegyes technika, 2020.

Az Under Pressure címet viselő alkotás esetében már kissé háttérbe szorul a bonyolult geometria. A sima falfelületből előtörő zsinórok rögzítik a hússzínű, emberi szövetekre emlékeztető vászonszerű felületet – ami vizuálisan némi hangsúlyeltolódást okoz –, utalva ezzel a poszthumanizmus szellemiségére és annak útkeresésére. A hozzá kapcsolódó sokszögű, keretként is értelmezhető faszerkezet kellően szemlélteti, hogyan képes egy letisztult forma pillanatok alatt elveszíteni a sterilitását, és frusztráló, valamiféle szerves anyag biológiai bomlásához hasonlító, a tekintetet irritáló tárggyá változni. A szorongást kiváltó jellegéből fakadóan azt is előrevetíti, hogy az emberiség a spirális válságok következtében hamarosan elveszíti a bolygón betöltött stabil vezető szerepét, a felborult status quo folytán az ember, mint olyan, már nem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy túlélheti-e az emberiség az általa teremtett önjáró globális információs hálózatot, illetve annak használatából adódó, mentális egészségre káros következményeit, amelyeket a saját bőrünkön is megtapasztalhatunk a mindennapokban.  A műtárgy kompozíciója azt sugallja, hogy minderre a jelenlegi civilizációnak nem, vagy csak korlátozott lehetősége lesz. 

 Nagyházi Contemporary: Agg Lili – Invitation to Practice Boredom, Kísérteties ismétlődések / Uncanny Repetitions, vegyes technika, 2020. (technika Márton Péter)

A meghökkentő Uncanny Repetitions egyszerre egy festmény és installáció, melynek megalkotásához a művész akrilt, pasztellkrétát és zománcfestéket használt. A redőnymagasságból leereszkedő vászont több rétegben festette meg, első rétegben a kék különböző árnyalatait, majd az ezt fedő második réteg teljesen fekete alapozását vitte fel a vászonra. Az installáció felső részét egy fémlap borítja, amelyből egy – a kiállítás egészét végigkísérő – láncon függő fekete női kéz lóg lefelé. Az elindítását követően a vászon futószalagként viselkedik, a kéz érintkezik a vászonnal, a súrlódás következtében pedig folyamatosan koptatja a festéket, felfedve újabb és újabb rétegeket. A sziszifuszi aktust prezentáló műalkotást szemlélve a monotonitás és a destabilizáció örvényébe kerülhetünk. E mögött azok a társadalmi kényszerek húzódnak meg, amiket az információhiány, ennek mentén a tudás- és tőkefelhalmozás iránti olthatatlan vágy, avagy a neoliberális kapitalista gazdasági paradigma logikája idézett elő. Befogadóként érthetjük meg igazán, hogy a művész – azzal, hogy az általa szabályozott cirkuláris rendszer értelmezésére hív – önmagunk jelentéktelen szerepével szembesít. Rávilágít, hogy mindannyian idegenek vagyunk a kiállított rideg, automatizált műtárgyak társaságában, mivel egy olyan globális intézményrendszert testesítenek meg, ami egyre szűkülő hozzáférést biztosít az interneten kívüli valósághoz, és ami felett már egyáltalán nincs hatalmunk.

Agg Lilit a belső emberi működést felülíró szükségletek és azok virtuális valósággal való viszonya foglalkoztatja, illetve az ezek között kialakult disszonancia, ami szinkronban erősíti fel és oltja ki, segíti, ugyanakkor gátolja a kényelmesebb életet és az univerzális, mindenre kiterjedő, fejlődést ígérő folyamatokat. A konceptuális művészet eszköztárát használva saját formabontó műalkotásain keresztül keresi a posztmodern utáni kor lelki és szellemi válságának menekülőútjait. Világosan közli, hogy az átmenet korát éljük, ahol sem a XXI. század tárgykultúrája, sem pedig annak értelmezési keretei/tartományai nem érvényesek többé. A szakralitás újra szervezésére, az emberiség önmagához való visszatalálására csakis akkor nyílik esély, ha elrugaszkodunk a felépített virtualitás világképétől és a pszeudo-térhez tartozó pszeudo-szabadság helyett – már megtisztulva –, egy egészen más nézőpontból kezdjük el vizsgálni a saját létezésünket.

Fotók: Hasznos Zoltán, Újvári Csaba

Kép a főoldalon és a Facebookon: Nagyházi Contemporary: Agg Lili – Invitation to Practice Boredom, Védekező mechanizmus / Defence Mechanism, vegyes technika, 2020.

[2]Byung-Chul Han: A ​kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 2019., 31. o.

[3]i. m. 145. o.

[4]i. m. 39. o