PRAE.HU: Sokoldalú egyéniség vagy, egyszerre ismerünk egy népszerű rockbanda frontembereként és külföldön is elismert pszichológus szakemberként. Hogyan és minek a hatására vált a zene, illetve a tudomány az életed meghatározó részévé?

Nos szerintem mind a kettő szorosan kötődik az apám személyéhez, aki igen nagy hatással volt rám. Olyan 6-7 évesek lehettünk a bátyámmal, amikor apu előszedte a régi szalagos magnóját, aminek szalagjai tele volt Rolling Stones, Beatles, Hendrix, Kinks, Animals, Yardbirds számokkal. Ezeket akkor rögzítette, amikor Budapesten egyetemista volt a 60-as évek második felében. Mi beleszerettünk ezekbe a zenekarokba, és ez a szerelem a mai napig tart. Már ekkoriban is tanultunk angolul, és azt játszottuk, hogy mi vagyunk a Beatles tagjai, és pár mondatos angol interjúkat készítettünk egymással apu újságírói riporterkedéshez használt magnójára. Ebből nőt ki a zenészi identitásunk, így az enyém is.

A másik érdeklődési területem a zoológia és az ornitológia volt, majd az általános iskola vége felé az orvostudomány kezdett érdekelni, főleg annak története, például a járványok. Ekkor adta kezembe apu Camus A pestis című regényét, amelynek hatására az irodalom és a filozófia felé fordultam, ami nem véletlen, hiszen apu is író volt, a lakásunk tele volt jobbnál jobb könyvekkel. Így kerültem magyar szakra a szegedi egyetemen, ahol megismerkedtem a pszichoanalízissel, így lettem végül pszichológus, mert nagyon megragadott.

PRAE.HU: Hogyan kötöd össze a két énedet egymással? Mennyire alapvető eleme a rockzenész, és mennyire a kutató a személyiségednek?

Az elméleti pszichoanalízis programban doktoráltam a pécsi egyetemen, és a témám a  művészi kreativitás vizsgálata pszichoanalitikus nézőpontból, a pszichobiográfiai módszerrel. Szerintem a témához való hiteles hozzáállás része, hogy valamennyire „belülről” is ismerem a kreativitást, zenészként és író emberként is. Szóval ez a téma egy fontos összekötő kapocs a zenész és a tudós énem között. Egyébként az egzisztenciális megközelítés, ami hosszú ideje jelen van a gondolkodásomban, de pár éve dominánssá vált, nem tesz lényegi különbséget a művészi, a filozófiai és a tudományos megfogalmazások között, mind a hármat az emberi tapasztalatok releváns megértésének és közlésének eszközeként tekinti.

Akiket én a legnagyobbra tartok, Kierkegaard, Nietzsche, Freud, Otto Rank, Heinz Kohut vagy Rollo May, más és más formában mind a pszichológia, a filozófia és az irodalom határterületein mozogtak, Kierkegaard, Nietzsche és Kohut esetében pedig a zenei ihletettség is egyértelmű. Amikor én magam írok dalszövegeket, bár ebben nem vagyok túl jó szerintem, akkor néha használom én is ihletként az intellektuális tapasztalataimat, bár a rockzene esetében az éneksáv zeneiségét sokkal fontosabbnak tartom, mint a szöveg jelentését.

PRAE.HU: Egyik kiemelt kutatási területed a kreativitás és a zsenik vizsgálata, gyakran foglalkozol többek között Dalí és Csáth munkásságával. Mitől függ, hogy kik lesznek valaki számára meghatározó inspirációk?

A pszichológia nem használja a „zseni” kifejezést, ez a romantikus művészetelmélet és filozófia fogalma, a kezdeti évtizedekben még utaltak arra, de ma már inkább „kiemelkedő kreativitásnak”, „Nagy C”-nek (C=creativity) nevezik. Kreatív potenciál mindenkiben van, noha nem egyenlő mértékben. A mindennapi kreativitás legjobb példája az álom, amelyben bámulatos érzékenységgel és ábrázolási eszközökkel tudja az ember elméje színre vinni a benne zajló lelki konfliktusokat. A pácienseimnek mindig azt szoktam mondani, hogy az álom egy olyan személyes, belső film, aminek mi vagyunk a forgatókönyvírói, az operatőrei, a rendezői, mi csináljuk a castingot és az összes szerepet is mi magunk játsszuk el.

A pszichobiográfiai kutatásban a témaválasztás rendkívül személyes, mélyről fakadó, és nagy önismereti forrás utána járni, hogy mit jelent az adott kutatott ember számunkra aktuálisan és hosszabb távon. Ezt nem lehet hűvös objektivitással művelni, mint ahogy mást sem, ahogyan az „érdeklődés” szó is mutatja, valamely érdekem fűződik a kiválasztott területhez, ami sosem mellékes és sosem véletlenszerű. Mint ahogy az álomban kiválasztott figurák sem azok.

PRAE.HU: Zenéteknek a The Trousers-szel főként a vintage- és a garage rock az ihletforrásai olyan példaképekkel, mint a The Hellacopters, a Thin Lizzy vagy az AC/DC. Miért pont ez a vonal gyakorolt rátok nagy hatást, miben lehetne összegezni a műfaj szellemiségét?

Az AC/DC-t az egész zenekar nagyon szereti, szerintem az ő jelentőségüket nem lehet eléggé hangsúlyozni a rock történetében. Milyen elképesztő jó lemezzel jöttek ki most idén, amikor már 46 éves a banda! (Egyébként én is.) Amikor 13 éves koromban megnéztem a „Let there be rock” koncertfilmet a moziban, más ember jött ki onnan, mint aki bement. Megbabonázott, és az a mai napig tart. Lenyűgöző karrier az övék: a kis, 155 cm-es ausztrál proligyerekek alakítanak egy olyan zenekart, amiben minden kőegyszerű, de az összhatás mégis olyan, mint a dinamit. Mintha megszólítanák bennünk a természeti embert. Elindulnak, és 6 év múlva már Amerika is a lábaik előtt hever. És ez a sikersorozat több mint 40 éve tart.

A másik két zenekar, a kései Hellacopters és a Lizzy más téma: bennük is ott a nyers ősrock, de sokkal szofisztikáltabban; itt az tetszik, hogy hogyan lehet összeboronálni a már már punkos lendületű késő hetvenes évekbeli hard rockot a szintén hetvenes évekre jellemző „hard pop” dalírással, amiben például a Cheap Trick is jeleskedett egy időben a Thin Lizzyvel. Ezeket a hatásokat próbáljuk mi a magunk képére formálni mindenféle mással is megspékelve, a Motown-soultól a Black Sabbath-ig vagy a Queens of The Stone Age-ig.

PRAE.HU: Visszatérő téma, hogy jó páran temetik a hangszeres zenét, különösen az elektronikus trendek, illetve a mesterséges intelligencia térnyerésével, amely ma már kísérteties módon képes például Bach modorában írni komolyzenei darabokat. Mennyire jelenthet ez kihívást a hagyományos emberi alkotások számára?

Ó ez mindenütt jelen van, például a pszicho-tudományokban is mindenhol algoritmizálható technikákról, a jövőben lehetséges MI pszichoterápiáról, az ember–gép interfész technológiákról, appokon elérhető self-help programokról stb. beszélnek. Aztán meg amikor valaki krízisbe kerül – ami nem is olyan ritka, hisz az életünket átszövő normatív krízisek rendszeréről kell beszélnünk, amihez mindig járulnak véletlenszerűek is – akkor meg alig várja, hogy igazi emberi támaszra leljen, hogy legyen egy másik valaki, aki érti miről van szó, aki valódi, őszinte emberi reakciót ad a fájdalmára. Mert az igazi gyógyító tényező az nem a technika, hanem a kapcsolat.

Ezt már 100 éve elkezdte hangsúlyozni Ferenczi Sándor és Otto Rank, aztán kutatásokkal bizonyította Carl Rogers, de a mi technika és árucikk-hangsúlyos világunkban sajnos ezt az igazságot nem lehet olyan jól eladni, mint azt hogy „új stresszkezelő technikát dolgoztak ki, aminek a lépései a következők...” Én az igazi, humán, hús-vér dolgokban hiszek, akár terápiáról, akár zenéről van szó. A rockzene számomra ugyanazt az autentikus, emberi, hús-vér verziót jelenti a zenében, mint az egzisztencializmus vagy a pszichoanalízis a pszichológiában. Igaz, hogy ezeket nem lehet a „legújabb eredményként” vagy „aktuális slágerként” eladni, mert minden, ami ez idő vagy a történelem egy adott pontján keletkezik, annak ez a sorsa: múlttá válik, de a hatása eleven maradhat, ha nem feledjük el az értékeit. Mindez a mi választásunkon múlik.

PRAE.HU: Hol van egy mai művész szerepe a globális közegben? Egyre inkább látható, hogy az intenzív információáramlás révén több eszköz áll a rendelkezésünkre, nem megy-e azonban a minőség rovására az alkotók számának ugrásszerű megnövekedése?

De biztosan. Azonban jó észben tartani, hogy a technika csak egy eszköz, egy felület, és a technikai fejlődése nem azonos a tartalom vagy a formák fejlődésével, ha egyáltalán lehet még manapság ilyenekről beszélni. A tömeges információáramlás ellensúlyozói mi magunk lehetünk: ha van rá igényünk, időnk és energiánk, kifejleszthetjük a saját ízlésünknek megfelelő szűrőrendszert, és meg fognak minket találni.

PRAE.HU: Ehhez kapcsolódik, hogy a tömegkommunikáció egyre több tartalmat zúdít az egyénre. Hogyan találhatjuk meg identitásunkat és azokat a kulturális javakat, amelyek értéket jelenthetnek számunkra ebben az áttekinthetetlen halmazban?

Az identitás kialakulása nem egy passzív folyamat, hanem kölcsönhatás eredménye. Már egész korán létezhet bennem valami, ami alapján kiválasztok hozzám passzoló dolgokat, és ezek a beépített tartalmak és viszonyulás-módok tovább erősítik az azonosság-érzetemet. Engem végtelenül irritálnak azok a világmegfejtő cikkek, miszerint „mindenki olyan zenét hallgat amilyet serdülőkorában megszeretett”, mert ezt követően „az agy már nem olyan nyitott az újfajta hatásokra”, és hogy minél idősebbek vagyunk, ezért annál kevésbé hallgatunk „új” zenét.

Ez alatt a kortárs mainstream popot szokták érteni ezek a cikkírók, és a végén levonják a megfelelő konzekvenciát, hogy nem a mai könnyűzene a rossz, hanem az azt megítélőkkel történtek ezek a sajnálatos idegfejlődési folyamatok. Ezzel nem értek egyet. Én magam például az elmúlt években rengeteg olyan fajta zenét kezdetem el hallgatni, amit korábban nem, csakhogy ezek nem a mainstream pop kategóriájába tartoznak. Tehát nem a nyitottság múlik el, hanem az ember válik ellenállóbbá a gagyival szemben.

PRAE.HU: Mit tanácsolsz a pályakezdő, feltörekvő művészeknek? Mennyire foglal el központi szerepet a siker, és hogyan érvényesülhetnek egy olyan közegben, amiben a tehetség mellett a marketing és a kapcsolati tőke szerepe is felértékelődött?

Ahhoz, hogy valaki hosszú távon jelen legyen, mindenképp meg kell találnia önmagát, és ahhoz nagyjából hűnek is kell maradnia. A 80-as években például majdhogynem kötelező elvárás volt, hogy egy előadó szinte maradéktalanul igazodjon a korszellemhez, például a hangzás vagy a megjelenés területén is. Ez például a Whitesnake-nek nagyon bejött, de a korábban keményvonalasabb metal-bandáknak, mint pl. a Saxon, már kevésbé. Szerencsére ez a fajta kényszer ma már nem létezik ebben a formában, nem kell „korszerűnek” lenni, mert stiláris értelemben ilyesmi szinte nem is létezik.

A sikert nem szabad szerintem görcsösen akarni: ez szerencsés esetben bekövetkezhet, ha jó színvonalú dolgokat rak le valaki az asztalra, de közvetlenül nem lehet sikeressé válni. Az a celebritások világa, nem a művészeké. A kitartás és az elkötelezettség nagyon fontos, és hogy úgy álljunk hozzá, hogy a zenélést önmagáért is szeressük és csináljuk, ne csak azért, mert zajos sikereket akarunk elérni. Így win-win szituációt hozhatunk létre: ha befutunk, az nagyon jó, ha nagyrészt örömzene, amit csinálnunk, akkor is nyertünk, mert zenélni önmagában is jó.

PRAE.HU: Az egzisztencialista pszichológia szintén egy fontos kutatási területed. Mennyiben befolyásolja véleményed szerint a klímaváltozás és az ökokatasztrófa fenyegetése az alkotói inspirációkat, hogyan csapódik le ez a krízis az emberi önkifejezésben?

Huh, ezt közvetlenül nem tudom megítélni, utána kell olvasni. Az biztos, hogy a krízisek ösztönözhetik a kreatív folyamatokat. Krízishelyzetekben mindig felborul a már korábban elért vagy kialakított egyensúly, megnő a szorongás szintje, aktuális vagy eljövendő veszteségek árnyékolhatják be a mindennapokat. A mélylélektan tapasztalatai alapján, ilyenkor először a tudattalanban megjelennek a helyreállító fantáziák, amelyek a szorongás, a gyász, a harag feldolgozási kísérletének tekinthetők. Ebből táplálkoznak az álmok is, amelyek, mint mondtam, a hétköznapi kreativitásunk egyik fő formáját jelentik, általuk próbáljuk az énünk koherenciáját fenntartani. Ha valakiben van affinitás, tehetség, bátorság és kitartás, akkor ezek a fantáziák tudatos alkotássá transzformálódhatnak.

PRAE.HU: A karantén gyökeresen megváltoztatta mind társadalmainkat és szociális viselkedésmintáinkat, mind a zeneipart. Hogyan látod a jelenlegi járvány hatásait az emberi pszichére nézve szakemberként, és hogyan zenészként?

A válság esély és veszély egyszerre. Veszély, mert ha nem találjuk meg az építő jellegű továbblépés lehetőségeit, akkor a válság állapota rögzülhet, kiégés alakulhat ki, aztán szövődményként testi-lelki betegség, elsivárosodás, alkoholizmus, destruktív értelemben vett radikalizálódás. Az biztos, hogy ahhoz az életformához, ami a járvány előtt jellemzett minket, már nem térhetünk vissza maradéktalanul.

Paradigmaváltásra van szükség, ami a források felhasználását, a természethez való viszonyt, a fogyasztást, és még egy csomó más kérdést érint. A válság nyújtotta esély, hogy újragondoljunk egy csomó egzisztenciális kérdést, ami előfeltétele a kilábalásnak és a változásoknak. Zenei téren még szerencsére odáig nem jutottunk, hogy például a koncertezési lehetőségek esetében, ami a zene legfontosabb éltető közege, valamiféle lemondással kelljen szembesülnünk hosszabb távon is.

PRAE.HU: Vannak újabb ambíciók a láthatáron? Dolgozol új könyveken, dalokon, albumon, vagy egyéb projekten jelenleg?

Igen, pont a hatodik nagylemezünk felvételei zajlanak, már a lemez felének az alapjai rögzítve vannak, miközben december elején egy ötszámos, közönség nélkül rögzített koncertvideó megjelenése is várható. Az új nagylemez tavasszal jelenik meg, már címe is van, de még nem árulhatok el részleteket. Szakmai területen: tavasszal megjelent a harmadik önálló kötetem „Homo creativius” címmel. Jelenleg egy egzisztenciális pszichológiai tankönyvön dolgozom, illetve megjelenés előtt áll egy magyar és egy angol nyelvű cikkem is. A jövő félévben megjelenik egy könyvünk egy kollégámmal a pszichodiagnosztika tárgykörében, illetve a nyáron tanítványaimmal lefordítottuk a jeles amerikai egzisztenciális pszichológus, Rollo May könyvét, ez lesz az első kötete, ami magyarul megjelenik.

Októberben beadtam egy pályázatot a Fulbright ösztöndíjra az Egyesült Államokba, ennek a sorsa rövidesen kiderül. Emellett kollegámmal egy kutatási projektet is elkezdtünk, ami arról szól, hogy hogyan hat a pszichobiográfiai kutatás a kutató személyiségére, ami azért fontos, mert ha empirikusan is igazoljuk, ami tapasztalatilag már bizonyos, hogy igen, akkor létjogosulttá válik a pszichobiográfia széles körű oktatása a pszichológusképzésben. Végül pedig a természetvédő énem is megtalálta a maga megfelelő csatornáját: hosszú távú együttműködésbe kezdtünk egy kollegámmal a Greenpeace-szel, hogy a pszichológia tudomány is támogassa a zöld-mozgalom erőfeszítésit.