PRAE.HU: Az antológia alcíme Fiatal erdélyi metamodern líra. A könyvhöz írt előszavatokban jól körülhatároljátok a metamodernizmust, én most arra lennék inkább kíváncsi, hogy mikor és hogyan találkoztatok először ezzel a fogalommal, miért ragadt meg titeket ennyire és mennyire volt egyértelmű a kezdetektől, hogy a metamodernizmus legyen az antológia hívószava.

André Ferenc: Már nem emlékszem pontosan, hol és mikor, de az biztos, hogy Selyem Zsuzsa révén találkoztam a fogalommal. Ő javasolta, hogy nézzek utána a témának, talán államvizsgaírásom idején, 2014-ben. Ugyanakkor körülbelül ebben az időszakban találkoztam az amerikai Steve Roggenbuck lírájával (talán a youtube fortyogó bugyraiban), és amikor rákerestem, akkor az ő neve kapcsán is előkerült a fogalom. És ettől kezdve pedig izgágán tapicskoltam a metamodernizmus mocsarában. 

Rátaláltam olyan további szerzőkre, mint Crispin Best, Mira Gonzalez, Sam Riviére, végigolvastam, amit az eredeti vitaindítóktól (Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen) találtam, időközben felfedeztem olyan szerzőket, mint Hanzi Freinacht, Brent Cooper, stb. De gyakran beszélgettünk a témáról Benjivel – mert ő is valamiért rápörgött a dologra –, Borda Rékával is (ő a metamodernizmusról írta a mesteri disszertációját), meg akivel tudtam. Egyik barátom még egy mémet is készített rólam, miszerint a harmadik sör után biztosan előhozakszom a metamodernizmussal. Szóval tényleg nyakig benne vagyunk, egy percig sem volt kérdés, hogy eköré szervezzük az antológiát is. 

Van den Akker és Vermeulen esszéje rávilágít olyan dolgokra, amiket mind érzékeltünk az elmúlt évtized irodalmával, művészeteivel és társadalmi jelenségeivel kapcsolatosan, csak nem volt hozzá megfelelő nyelvünk. Konkrétan arról van szó, hogy a posztmodern dekonstrukciós logika háttérbe szorulni látszik, helyét valami tudatosság és narratívák iránti igény kezdi átvenni. Persze, ezt nem csak ők figyelték meg, pl. David Foster Wallace E Umnibus Pluram: Television and U.S. Fiction című 1993-as esszéjében már rávilágít arra, hogy ideje újragondolni a posztmodernhez való viszonyunkat.

Horváth Benji: Arra én sem emlékszem pontosan, hogy is kezdődött a dolog. Nagyjából ugyanúgy, mit Ferinél, szerintem én is először Selyem Zsuzsától hallottam a fogalomról. Viszont az biztos, hogy már a kétezres években úgy éreztem, nem tudom kivonni az őszinteségből az iróniát – persze akkor ezt ilyen tisztán nem tudtam volna megfogalmazni. Csak éreztem, hogy ahhoz, amit csinálok vagy csinálni szeretnék, szükség van arra, hogy együtt érvényesüljenek bizonyos ellentétes feszültségek. Esterházy és Parti Nagy nyelvén tanultam írni, mégis, a Cseplini Díva kötetben egy kerek történetet akartam elmesélni, fontos volt a narratíva, fontos volt az általam megalkotott perszóna esetlen romantikája, fontos volt, hogy nem egy teljesen imaginárius alakról van szó, hanem hogy magamról beszélek, és az egész kötetet már az elején egy fejlődésregényként fogtam fel, a formával, az intertextusokkal, a ritmussal is úgy akartam játszani, ahogy magammal, ahogy a dolgok, a történeteim, a környezetem is velem. Más kérdés, hogy milyenre sikerült az az első kötet. Amit kevesen értettek akkor, és nem is tudtam elmagyarázni – talán magamnak sem –, az az, hogy nem naivéből nyúltam olykor közhelyekhez is, de nem is referenciálisan, hanem pontosan azért, hogy nehogy túl komolyan vegyem magam vagy a kérdéseimet – vagyis őszinteségre törekedtem, de nem tudtam őszinte lenni anélkül, hogy ne engedjem kilógni a lólábat. „Versemnek hőse” csak úgy lehetett hős, ha teljes mértékben antihős is. Nem egyik vagy másik, hanem mindkettő.

Horváth Benji

Volt egy projektem még 2011-ben, az volt a munkacíme, hogy Paranoiás dalok a leghátsó szobából, nem lett belőle semmi végül, de olyan verseket akartam írni, amik kicsit a világ dolgaira is reflektálnak, természetesen a saját elmebajaimból kiindulva. Emlékszem, említettem Selyem Zsuzsának egy beszélgetésünk alkalmával a dolgot, ő pedig erre valami olyasmit mondott, hogy talán találóbb volna a paranoiás helyett a skizofrén, mert a korszellem inkább skizofrén, mint paranoiás. A populista politikai retorika erre jó példa. Valóban, azt hiszem, a metamodern állapot bizonyos értelemben egy skizofrén állapot.

Később, van den Akker és Vermeulen esszéjét olvasva úgy éreztem, hogy na végre, most már én is jobban körvonalazni tudom, milyen alkotói energiák működnek bennem. Neki is fogtam lefordítani még 2015-ben, aztán ez abbamaradt, kicsit akkor nagy falat volt, azzal kompenzáltam, hogy lefordítottam a Luke Turner Metamodernista kiáltványát, ami nem annyira komoly, mert ugye, a metamodernizmus nem kiáltvány, de a kiáltvány lehet metamodernista, ez egy jó játék, jó kísérlet egy performansz-művész részéről. Viszont tudtommal Feri is nekiállt Vermeulenéknek, talán a közeljövőben ezt is összerakjuk és megjelenik valahol magyar nyelven.

Szóval igen, jó ideje pörgünk ezen Ferivel, hogy meg kellene beszélni ezt a dolgot magyarul is, mert teljesen érvényesnek látjuk magyar nyelven alkotó szerzőknél is. Az elmúlt öt évben sokat foglalkoztunk a fiatalabbakkal itthon, rengeteget műhelyeztünk és vitáztunk, rengeteget tanultunk is tőlük és egymástól. Jó másfél éve pedig kezdtük azt érezni, hogy eljött az ideje, hogy összeszedjük, és kitoljuk a világ elé, hogy nézzétek, itt vannak ezek a nagyon erős szerzők, valami bűzlik Erdélyben, hátha másoknak is tetszeni fog.

PRAE.HU: „A címtelen föld antológia szerzői elsősorban olyan szerzők, akiknek (irodalmi) szocializációjában nagymértékben játszott szerepet az erdélyi közeg az elmúlt évtizedben” – írjátok az előszóban. Mesélnétek arról, hogy mik a terei ennek az irodalmi szocializációnak, hol, hogyan, miképpen kerülhet be az irodalmi életbe egy fiatal erdélyi szerző?

AF: A 2010-es évek nem szűkölködik irodalmi szocializációs lehetőségekben, a kolozsvári Bretter György (mára Bréda Ferenc) Irodalmi Kör, a Helikon ifjúsági rovata (A Nagy Kilometrik, majd a Pavilon 420) a Láthatatlan Kollégium és Aszem folyóirat, a Korunk folyóirat kreatív írásműhelye, legújabban a Hervay Klub, de akár a különböző slam poetry rendezvények is, Marosvásárhelyen a Látó vonzásköre, főleg a Látó-tábor, de tudtommal Szilágyi Kinga Magdolna is irodalomszervezői tevékenységet folytatott ott, vagy akár az Élő Várad mozgalom, mind szerepet játszottak az irodalmi életben. A korábban vezető szerepet játszó Előretolt Helyőrség hatása viszont 2011-ben, amikor én odakerültem, már kevésbé volt érzékelhető. 

Horváth Benjivel magánszemélyként is folyamatosan próbáltunk nyitni a pályakezdők felé, gyakran személyes beszélgetések, kávézások-sörözések révén, de tartottunk egy éven át szűk körű kreatív írás műhelyt is, aminek szintén szép hatása volt. Szerencsére nem ketten vagyunk az erdélyi irodalom motorja, rengetegen dolgoznak azon, hogy az irodalmi élet folyamatosan pörögjön: például Serestély Zalán és az új lendületet kapó Echinox többnyelvű folyóirat, Bíró Annamária az Erdélyi Múzeum Egyesülettel, Selyem Zsuzsa a bölcsészkaron, Balázs Imre József sem tétlenkedik, de a távolból Antal Balázs is fontos figura. Ő volt a csodálatos Borcsa Imola mentora a Független Mentorhálozatban, de a szintén tevékeny, váradi Kemenes Henriette és Ozsváth Zsuzsa köteteinek szerkesztője is. Gáll Attila pedig az Erdélyi Híradó Kiadónál dolgozik olyan kiváló fiatal szerzők kéziratával, mint Láng Orsolya, Serestély Zalán vagy Varga László Edgár. Karácsonyi Zsolt az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökeként és a Helikon főszerkesztőjeként tesz hozzá az erdélyi irodalmi élethez, de a FISZ is figyel a határon túlra, főleg Korpa Tamás elnöksége alatt rengeteg rendezvény volt itt is.

André Ferenc

És tudom, hogy még mindig rengeteg embert kifelejtettem, de ez a jó: olyan sok ember van és annyi minden történik, hogy lehetetlen átlátni az egészet. Például az idei Gyergyószárhegyi Írótábor témája is az erdélyi fiatal irodalom rendszerváltás utáni helyzete volt. Szóval, ha valaki be akar kerülni itt az irodalmi életbe, akkor van, akit megkeressen: a fontos, hogy valakivel álljon szóba, aki már ezzel foglalkozik. Mert az ember bármivel szeretne foglalkozni, a legbiztosabb módja, hogy először megkeres valakit, aki már benne rotyog a lecsóban és tőle kér tanácsot.

PRAE.HU: Milyen, akár az eltérő szocializációból, irodalmi terekből eredő különbségeket láttok az erdélyi és a többi magyar nyelvű terület fiatal lírája, illetve fiatal irodalmi terei között? Hat-e például a román líra a magyarul alkotó szerzőkre, párbeszédbe lép-e a két nyelv irodalma a fiatal alkotók esetében?

AF: Túlzás volna azt állítani, hogy minden erdélyi szerzőre hat a román irodalom, főleg, mert nem mindenki olvas román irodalmat. Viszont a közeg, a mentalitásbeli különbségek mindenképp érzékelhetők. Más az ember viszonya a nyelvvel, ha nem magától értetődő az, hogy ha valakit pl. leszólítok az utcán, akkor az vajon érteni fogja-e, amit mondok neki. Hogy ha bemegyek a boltba keresni valami random dolgot, s nem találom, meg kell nézzem netes szótárban, hogy mondják románul, mielőtt az eladóhoz fordulnék segítségért.

Valamilyen mértékű párbeszéd van, de ez inkább személyszintű. Vannak románok, akik követik a magyar irodalmat és fordítva is, de ez nem tendenciaszerű. Viszont szerencsére vannak nagyon jó fordítói a magyar irodalomnak, kiváltképp Andrei Dósa és Mihók Tamás munkásságát emelném itt ki.

Az viszont erős gyanúm – azért ezzel nem foglalkoztam tudományos igénnyel, hogy biztosakat állítsak –, hogy a kisebbségi magyar nyelvterületeken felnőtt szerzők lírája sokkal erősebben hagyatkozik a nyelviségre és a képiségre. Erősebben ritmizált és beszédszerű ez a líra, nem a hermetikus tömörségre, hanem a nyelvi burjánzásra játszik rá, legalábbis ez tűnik fel, ha Sánta Miriám, Kali Ágnes, Terék Anna, Csehy Zoltán, Nagy Hajnal Csilla, Gráf Dóra, Mellár Dávid, Kollár Árpád, Németh Zoltán, Kovács András Ferenc, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Markó Béla és mások verseire gondolok. Ezzel szemben egy Krusovszky Dénes, Bende Tamás, Ferencz Mónika, Borda Réka, Deres Kornélia, Borsik Miklós stb. lírájában darabosabb, töredezettebb megszólalásmódot érzékelek. Persze, mondom, ez nem törvényszerűség, csupán a megérzésem, és ez semmit sem mond a versek minőségéről, csupán a milyenségből sejtet valamit. Mindez talán abból a fentebb említett félelemből fakad, hogy nem értik meg, amit mondunk, ezért hajlamosabbak vagyunk túlmagyarázni dolgokat.

A másik, amit viszont lehet, hogy eltanultunk a román lírából, az az asszociativitás dominanciája a logikával szemben. Azaz kevésbé követhető végig egy belső narratív ív a versekben, inkább érzelmi-hangulati tényezők egymás mellé rendelése mentén építkezik ez a líra. Ez pedig gyakrabban engedi meg a könnyedséget és a humort. 

HB: Van egy román kifejezés, a descurcăreț (ejtsd: dészkurkörecc), ami arra vonatkozik, ha valaki könnyen fel tudja találni magát különböző helyzetekben, kihívásokban, problémákban. Erdélyben szoktuk használni a köznyelvben magyarosítva is, hogy valaki „jól deszkurkálódik”. Azt hiszem, hogy kisebbségiként elengedhetetlenül meg kell tanulni deszkurkálódni, abban növünk fel, hogy egy kicsit mindig idegenek vagyunk, mindig számolni kell azzal, hogy nem értenek vagy mi nem értjük a másikat. Ahogy az is elengedhetetlen, hogy meg kell tanulnunk otthonosan mozogni tőlünk idegen vagy kevésbé ismerős közegekben, kultúrákban. Ez ugyanakkor nagyon sok plusz rálátást és érzékenységet is ad. Állandó készenlétben, állandó reflektáltságban él és mozog az ember itt. Mivel az erdélyi egy eléggé számottevő kisebbség, azt látom, hogy az erdélyi románokra is többnyire érvényes ugyanez (az ország egyéb területein élő románsággal szemben). Az erdélyi lírában ez, nekem úgy tűnik, leginkább a sokszínűségében vagy sokféleségében, sokszor kísérletező jellegében, olykor egyénenként is folyton innoválni akaró, változó, önmagát folyton újraalkotó nyelvében ragadható meg.

PRAE.HU: Az antológia a Hervay könyvek első darabja. Miért éppen Hervay?

AF: Az elmúlt években a fiatalabbak újra felfedezték maguknak Hervayt, egyre több szöveg mottójában, hangulatában visszaköszön, a bölcsészkaron is több szakdolgozat született róla. A Helikon, az E-MIL és a FISZ meghívásos versenyt is rendezett Hervay kapcsán. De Sárkány Tímea, György Alida, Kali Ágnes lírájában tagadhatatlanul ott a hatása. Sőt, a Kobak mesék is elég sokunk gyerekkorának meghatározó történetei voltak. Mi is nagyon szeretjük Hervay líráját, én mindenképp rendszeresen visszatérek hozzá erőt gyűjteni. Azok a líranyelvi megoldások, a test-táj-közélet közötti átjárások megépítése, a töredezettség poétikája, az erőteljes személyesség és az expresszív képiség, amelyek rá jellemzők, egyre inkább dominánssá kezdenek válni világszerte. Például én megnéznék egy olyan összehasonlítást, ami mondjuk Saeed Jones, Richard Siken vagy Safia Elhillo lírájában működő metamorfikus energiák és a Hervay-líra közötti kapcsolódási pontokat vizsgálja.

Tehát jelenléte erős a kortárs irodalmi életben, emiatt kapta a nevét a Kolozsváron induló Hervay Klub irodalmi kör, amit tucatnyi ember szervez, de emiatt döntöttünk úgy, hogy az Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ közös kiadásában megjelenő sorozat, amelynek mi leszünk a szerkesztői, a Hervay könyvek néven fusson. Mert talán ő az, akihez a legtöbb kortárs szerzőnek van valamiféle közvetlen vagy közvetett kapcsolata. Ugyanakkor az is tény, hogy meglehetősen kevés irodalmi csoportosulás, műhely, díj kapta női szerzőkről a nevét, márpedig itt az ideje a fontos női alkotókat visszahozni a közbeszédbe. 

HB: Ahogy mondja Feri. Hervay Gizella az a költő, aki a hetvenes években Angela Davisnek írt verset. Ő már akkor megoldotta bizonyos értelemben azt, ami mostanában nagy kérdés: hogyan tudjuk összekötni a Black Lives Matter problémakörét a mi helyzetünkkel? Miért fontos számunkra az, ami az Atlanti Óceán másik oldalán történik?