zene

Otten Marina

2020. 11. 29.

Mert a dráma élet, az élet dráma

Michelle Marly, Maria Callas, a díva regényéről

A berlini Aufbau Verlag és a Kossuth Kiadó együttműködésének eredményeként már a hetedik életrajzi regényt olvashatja a magyar olvasóközönség. Michelle Marly írói álnév alatt Micaela Jary korábban Coco Chanelről, majd Édith Piafról jelentetett meg életrajzot, 2020-ban pedig Maria Callas, a díva címmel adta ki legújabb biográfiai írását az Aufbau Verlag gondozásában, ami már magyar fordításban is elérhető. A fordítás Várnai Péter munkája.

A műfaj problematikussága

Műfaji besorolás tekintetében a regény a tudományos szakirodalomhoz kapcsolódó, tudományos kutatási igénnyel megírt életrajzzal ellentétben életrajzi regény, a szépirodalmi műfajok kategóriájába esik. Ezen belül is igen romantizált, mivel tele van szentimentális részekkel, nemcsak azért, mert Maria Callas és Arisztotélisz Onásszisz (a regényben Onászisz) kapcsolatát mutatja be, hanem mivel a regény jelentős része egy hajóutat ír le, így ez a tájábrázolásnál is szembetűnő. A görög partok jellemzése már-már egy Jókai-regényre emlékeztethet bennünket.

“A tenger tükörsima és áttetsző volt, mint a Garda-tó tavasszal. A víz sötét zafírkékben csillogott, alatta hínár és sziklák rajzolódtak ki. Az ég olyan mélykék volt, mintha Uranosz erre a nyári napra frissen újrafestette volna. A tökéletes színbe egyetlen felhő sem rontott bele. A szinte már felkavaró kékség előtt a Skorpió-sziget partján sötéten rajzolódott ki egy sor ciprusfa, mögöttük a zöld legkülönfélébb árnyalataiban ragyogott, a lankás hegyvidéki háttér, fiatal fák ezrei nyújtogatták az ágaikat a nap felé.”[1]

A műfaj problematikussága, hogy természetéből eredően fikció és realitás határán egyensúlyoz. Egy létező személy életét vagy annak bizonyos aspektusát mutatja be, de mivel regény formában van megírva, a fehér foltokat az író maga tölti ki. Ilyen például, mikor Marly azt taglalja, mit gondolhatott Callas egy adott helyzetben vagy visszakövethetetlen párbeszédeket állít be valóságként. Persze, állandó kérdés az irodalom kapcsán, hogy mi fiktív és mi nem az. Minden irodalmi fikció, ami szépirodalmi műfaj? Minden elbeszélés fikció, mese? Mivel ezek a határok nem fixek, gyakoriak az összemosások, összemosódások. Még ha az adott személy életben is van és ő osztja meg az életrajzíróval az emlékeit, az sem feltétlenül fedi a valóságot és igazságot, mivel az emlékeink és a múlthoz való viszonyunk is állandóan változik. Realitás és fikció között áll az emlékezet. A téma régóta foglalkoztatja az irodalomtudományt, többek között Konrád György is értekezett róla esszéjében[2], szerinte egy életrajzi regényt nem a színtiszta igazság megismeréséért veszünk a kezünkbe és az “igaszság is a végtelenségig relativizálható”. Éppen azért, mert a valóság állandóan változik és többféle igazság létezik. Konrád szerint minden elbeszélés fikció. “Egy pillanat valósága (például egy elhaladó emberé) a következő percben már múlttá válik, az elbeszélés a képet szavakká, lineáris szöveggé darabolja fel, s a szétbontás után az elemek rekonstrukciója maga az önkényesség. Az arányos látáshoz távolság kell, mondja Konrád, a halál felől kellene visszatekinteni, vagyis az ember teljesen sosem ismerheti meg önmagát.”[3]

Maria Callas; papageno.hu

Narráció, referencialitás és intertextualitás

A regény narrációját tekintve ugrál az idősíkok között. Az első fejezetben 1957-ben járunk, Callas és Onásszis első találkozásakor Velencében, Elsa Maxwell partiján, majd egy hirtelen váltással a második fejezetben 1968-ban, a regény jelenében, találjuk magunkat, amikor a sértett Callas elviharzik Onásszisz jachtjáról. Akkor még nem tudta, hogy ez a kapcsolatuk végét jelenti. Ez az oda-visszaság egy másik szinten is megjelenik. Callas pályájának epizódjai mellett – ami a jelenben már csak a múlt emlékeként létezik, tehát passzív, míg a múltbeli jelenetekben a karrier aktívan játszik szerepet –vissza-visszatérő elem személyiségének kettős vetülete: a diva assoluta, a világhírű énekes, az uralkodóként körülrajongott, a bálványozott femme fatale, a kor leghíresebb asszonya és Mary, a gátlásokkal és lámpalázzal küzdő, külsejével sosem elégedett, az anyja szeretetét kivívni akaró kislány, akinek az identitása mindig megmaradt Callasban. Az idősíkok közötti állandó átmenet megtiltja az olvasó számára, hogy élvezze a regény alapfonalát képező szerelmi történetet és elringassa magát egy boldog végkifejlet illúziójába. Callas története ugyanis nem szerencsés, boldog befejezéssel zárul, jobban hasonlít egy görög tragédiához és személye egy mitológiai alakéhoz. A regény is gyakran reflektál erre, az író párhuzamot von Callas és a mitológiai Médea vagy Norma, Tosca és Lucia, a Callas által énekelt operák tragikus figurái között. Onássziszt pedig gyakran Odüsszeusszal, a hajóssal azonosítja.

A regény Callas és Onásszisz kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. Onásszisz nincstelen görög menekültből lett a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb hajómágnása. Bár formális tanulmányait igen korán befejezte, tehetséges vállalkozóként sikerült megalapoznia vagyonát. Intelligenciáját mutatja az is, hogy négy nyelven beszélt folyékonyan: görögül, törökül, spanyolul és angolul. A legelitebb társadalmi és politikai körökben is jól mozgott, többször kamatoztatta diplomáciai érzékét. Maria Callas görög szülőktől született New Yorkban és szintén a semmiből, rengeteg munkával küzdötte ki magának a világ egyik legjobb operaénekese és legismertebb asszonya státuszát. Akárcsak Onásszisz, Callas is négy nyelven beszélt: görögül, olaszul, franciául és angolul. Kiemelkedően intelligens, tanult és képzett énekesként megreformálta az operaelőadásmód akkori gyakorlatát, az operák alakjainak emberi vonásokat kölcsönözve. Úgy tartotta, a dráma élet és az élet dráma. Callas szerint zenészként a legfontosabb mindent a zene szolgálatába állítani. Sokszor túl szigorú attitűdje zenész- és munkatársaival szemben is ennek tudható be. Perfekcionistaként mindenkitől a legtöbbet várta el a zene érdekében. Drasztikus fogyása is a zene szolgálatának egyik manifesztációja, úgy gondolta, hogy egy soványabb arc és alak jobban tudná érzékeltetni a drámai igazságosságot. Callas már az első találkozásuk után lelki és sorsközösséget érzett Onásszisszal, egymással csak görögül beszéltek, amit más nem értett körülöttük, és ez megalapozott egy bensőséget kettőjük között. Történetük alakulása, származásuk és a görög partoknál tett hajóút jó alkalmat ad Marlynak a görög mitológia bevonására és mitológiai alakokkal való párhuzam felállítására. Látszólag kapcsolatuk áll a középpontban, de többről is szó van ennél.

Az Odüsszeusz-téma – Onásszisz azonosítása Odüsszeusszal – átível a regény egészén, ezzel tágítva a jelentés- és referenciahálóját. Szakításuk után Callas véletlenül túl sok altatót vesz be és a kórházban ébred. Ennél a jelenetnél indítja el Marly az Odüsszeusz-szekvenciát: “Úgy érezte magát, mint Odüsszeusz, aki megpróbált áthajózni Szkülla és Kharübdisz között. A hajók, amelyek az egyik vagy a másik tengeri szörny közelébe kerültek, elvesztek. [...] Ugyanolyan elveszett vagyok, mint Odüsszeusz társai, jutott eszébe.”[4] Már itt rámutat Marly az Onásszisz-Odüsszeusz párhuzamra. Szép megoldás, ahogy kifejti, hogy Odüsszeusz egy fügefa ágaiba kapaszkodott, hogy elkerülje a halált, és ahogy Callast a kórházban szólítgatják:

“ - Madame... Istenem! Maria! Ébredjen fel!

Miért tenné? A közelében nincsen fügefa, amelyben megkapaszkodhatna.”[5]

A füge, fügefa az indiai kultúrában a házasság, termékenység, szerelmi gerjedelem, a művészetekben általában a termékenység szimbóluma, a mitológiában pedig maga az Élet Fája.

Onásszisz és Callas; filmtekercs.hu

Nemcsak a jelenben, idősíktól függetlenül tér újra és újra vissza az Odüsszeusz-téma, a regény jelenét és múltját is átöleli, egyben tartja. Erre példa, mikor Callas először pillantja meg Onássziszt a hajóján, ami előrevetíti közös kalandjaik kezdetét is: “Világos öltönyében és sötét nyakkendőjével elegáns és világfias volt, a legkevésbé sem az a hajós, akire Maria számított. A férfi sokszor beszélt neki arról, mennyire lenyűgözték Odüsszeusz kalandos utazásai,”[6] Egy másik jelenetben a hajóút során Callas elveszettnek érzi magát és önmagát azonosítja Odüsszeusszal, “Akár egy bolyongó női Odüsszesz”[7], ezzel a felismeréssel nemcsak Odüsszeusszal, hanem Onásszisszal is azonos lesz. Szintén egy múltbeli jelenet Odüsszeia-utalása, mikor Callas és Onásszisz meglátogatja a Szent György-székesegyházat és Athénagorasz pátriárka a görög nyelvű liturgiát egy – Callasnak és Onásszisznak címzett – köszönetnyilvánítással kapcsolja össze. A jelenet egy házassági szertartáshoz hasonló, ahogy a két szereplő a pátriárka előtt térdel, aki “Mariát a világ legjobb énekesnőjének, Onássziszt pedig a modern kor legismertebb hajósának, az új Odüsszeusznak nevezte.”[8]

Callas és Onásszisz történetének tragédiája – a regény szerint –, hogy szakításuk után Onássziszt a Kennedy-család belekényszeríti egy házasságba Jackie Kennedyvel. A házasságkötés után Onásszisz felkeresi Callast, egyértelművé teszi, hogy folytatná vele a kapcsolatot. A regény zárásának így Odüsszeusz Ithakába való hazatérése a referenciális vonatkozása. Callas elmélkedése afölött, hogy visszafogadja-e Onássziszt:

“Pénelopé húsz évig várt Odüsszeusz hazatérésére. Mariának csak tizenöt hónapot kellett várnia.

- Isten hozott itthon! – mondta.”[9]

Intertextualitás terén is gazdag a regény. A különböző korok szövegeinek beágyazása mélyíti a jelentéssíkot és kitágítja az időt, ez is hozzájárul a szereplők és történetük időtlenné válásához, mivel ezek a szövegek kölcsönhatásba kerülnek és egymással párbeszédet folytatnak. Már rögtön a regény mottója: “Tisztán éltem, híven szerettem.”[10] – egy idézet Puccini Toscajából. Az idézet így viszont Callasra vonatkozik, mintha tőle származna, ezen a szinten ez ismét egy egyesülés Puccini alakjával. A jelenetben Tosca szerelme, Cavaradossi sorsa Scarpia báró kezében van, és efelett érzett bánatában elmélkedik Tosca azon, hogy talán elhagyta Isten. A magyar fordítás igencsak költői - Várady Sándor munkáját dicséri - az eredeti idézet azonban olaszul “Vissi d’arte, vissi d’amore”, angolul “I lived for art, I lived for love”, azaz szó szerinti fordításban A művészetért éltem, a szerelemért éltem, ami egyértelműen vonatkoztatható Callasra, életének két fő mozgatóerejére. A regény elején szereplő mottó a kötet elolvasása után válik igazán hangsúlyossá. Tosca alakja így mosódik egybe Callaséval.

Intertextualitásra egy másik példa Verdi Az álarcosbál operája: “És nem maradna neked mi sem, árvaságod ölne meg, szívem! – dünnyögte maga elé, miközben nyugtalanul járkált a lakásában. – Fájdalmadat rejtsd el, szegény szívem!”[11] Callas az Onásszisszal való szakítás után azon gondolkozik, hogy minden operában egy elveszített szerelem áll a középpontban és a végén a főszereplőnő meghal. Ezt egyedül Amelia éli túl, Verdi alakja, “Furcsa, miért éppen ő nem hal bele a fájdalomba – futott át a fején a gondolat.”[12] Ez a jelenet előrevetíti, hogy Callas nem lesz a szakítás áldozata, legalábbis kitűnő színészi képességével eljátssza ezt a külvilág felé.

Intertextualitás szintjén is megjelenik az Odüsszeia-párhuzam, Onásszisz az ókori hajóstól idéz:

“Miután elhallgatott a zene, Onászisz szavalni kezdett:

– Halld meg, Földövező, az imám, s irigyelni ne kívánd tőlünk, esdőktől, e könyörgés teljesítését.”[13]

Ez a jelenet a regény múltjában játszódik le, mikor Onásszisz udvarol az akkor még házas Callasnak, és ezzel az imával, könyörgéssel próbálja kifejezni vágyait. Callas felismeri az idézetet: “Igen, az Odüsszeiának kell lennie, mert az az eposz illik a legjobban Arisztóhoz.”[14] Saját történetük így még inkább mitológiává mélyül, hiszen a mitológia nyelvén – ráadásul görögül – szólítja meg Callast.

A regény jelenében Callas a múltra emlékezik, és felidéződik benne Onásszisz szavalása: “Ha aztán rátalál az igazi másik felére – legyen akár a fiúk barátja, akár a szépnemé –, csodálatosan rabjává lesz vonzalmának, önnön másának, szerelmének, s úgyszólván a világért se bocsátanák el egymást egy pillanatra sem.”[15] Az idézet Platón A lakomából való. Azon kívül, hogy ez Onásszisz szerelmének talán legszebb kinyilatkoztatása, az, hogy a szó szerinti idézetek általában Onásszisz szájából hangzanak el, a görög hajómágnás intelligenciáját és olvasottságát támasztja alá.

Maria Callas; greekreporter.com

Első ránézésre Marly regénye csak egy romantikus életrajzi regény. Első ránézésre. A narráció, a referenciális és intertextuális vonatkozások viszont rétegzik, mélységet és magasságot, árnyalatot kölcsönöznek a regénynek. Az idősíkok közötti állandó átmenettel, az időtlen görög mitológia bevonásával és a különböző korok szövegeinek beültetésével Callas és Onásszisz alakja is időtlenné válik. A mitológia történetükbe ágyazása, az elbeszélés mitológiába építése azt eredményezi, hogy történetük is mitológiává formálódik. Lehetséges, hogy Marly azért is választotta a narrációnak ezt a szerkesztésmódját, hogy hangsúlyozza, a kronológia az adott perspektívából teljességgel irreleváns, a regény végére nem számít, hiszen ahogy az alakok egyre inkább egy mitológia részévé válnak, időtlenségben, időtlen térben kezdenek létezni. A kérdés csak az marad, vajon Callas is egyetértene ezzel? “A különbség köztem és az ókori görögök között az, hogy én nem sírok tragédiákon [...] Én megbirkózom velük.”[16]