art&design
Az ideológiai koherencia, amit Havasréti[1] a dekadencia és a poszthumanizmus irányaiban vázol fel, nem egy olvasati lehetőség, hanem egy alapvetés: felszabadul az elnyomott test, az erotika, a gyönyör, megjelenik a horror, az elmúlás, a könyörtelenség, félelem, halálesztétika, apokalipszisvágy, az ördögi, az eltagadott. Nincsenek morális tanulságok, a humánkép holtterét fedezik fel ezek az alkotások, értékítélet nélkül. Élettelen, élő, hibrid, pop-, trash- és magaskultúra, fetisizmus és aberráció mellérendelő viszonyba kerül. Nem jövünk zavarba, ezért jöttünk, hagyjuk beszivárogni az élményt. Primer hatások érvényesülnek: az abjekt látvány felkavar, elborzaszt, eközben perverzül vonz, izgat.
Győrffy László vegyes technikával készült, aprólékos képei a humor, a paródia, a groteszk felől közelítik meg a testet és az arra irányuló agressziót, mindezt úgy, hogy eltávolodnak a realisztikusságtól, a testsértés pedig vicces és barokkosan dekoratív módon jelenik meg. Meztelen, megnyúzott vagy félbevágott testek, lógó belek, rohadó virágok, kínzás, csonkolás, szemétkupacok burjánzanak a képeken. A testtömeg a világon kívül helyezkedik, nincs a képen környezet, amiben létezzen. A fehér semmiben álló, fából összeszögelt tákolmányok tartják meg őket, középkori mechanikával bíró eszközök mozgatják azokat. Megtehetjük, hogy a Boscht idéző zsúfoltságban és karneváli felszabadultságban elengedve a tudatosságot, erkölcsi nézőpontot, figyelmen kívül hagyjuk az erőszakot, az egészben a részt. A csonkolt test csak dekorelem, amivel nem azonosulunk, nem gondolunk bele, tehát nem fáj. Az egyik teremben függöny lóg: lenge anyagból készült használati tárgy, lakásdekor – rajta csontvázak, szörnylények, kifordult szemek.
Győrffy munkáival szemben Kis Róka Csaba festményeit viszont az absztrakció és nonfigurativitás jellemzi. Míg régi képei kapcsán azok figuratív és narratív jellegét szokás felemlegetni (lásd: György Péter kritikája az Élet és Irodalomban[2], Nemes Z. Márió a három alkotóról szóló tanulmánya A preparáció jegyében című kötetében[3]), az itt kiállított képei elmosódott, amorf szellemek, alakokat csak asszociatívan megidéző, elfolyó ködök, egymásra montázsolt vászonfelületek. A hatalmas, sötét képek előtt állva az élmény olyan, mintha elnyelnék a nézőt. Egyszeri apokalipszisok ezek, megfoghatatlan és bizarr olajfestett víziók: Goya és Bacon rémeit idézik.
Szöllősi Géza alkotásai a testre és anyagra kérdeznek rá. Testtárgyai tényleges áldozattal járnak: a kiállított objektum egy vagy több halott testet feltételez. A holtak hagyományos végtisztesség helyett feloldódnak más struktúrákban, például preparációban, ami újrahasznosítás vagy hullagyalázás, esetleg mindkettő, így avanzsálódnak esztétikai létezőkké. Abszurd holtak ezek valójában, és semmi közük az egykori élőhöz, csak jelzői a forrástesteknek. A kiállításon több, különböző projektjének darabjai vegyesen szerepelnek. A 2003 óta futó Hús-projektben Szöllősi állati szárított húsokból varr össze női nemi szerveket. A húsokat a rotten beauty eszköztárát (gondolok itt pl. Maisie Cousins rubbish fotóira) megidéző környezetben állítja ki és dekorálja: rózsaszirmok és döglött rovarok, arany- és gyöngyékszerek ölelik őket körbe. Ezek a testrészek egyszerre magasztalódnak fel és keltenek undort, önmagukat elfogyaszthatóként és fogyasztásra alkalmatlanként mutatják fel. A nő itt szó szerint egy darab hús, nem más, mint a disznó vagy a marha, vágytárgy, étek, ami felett uralmat élvez a néző. Mégis ezek egyben fetisizált, totemizált darabok: oltárt kapnak, csodáljuk őket. Szöllősi kitin-hőseiben az emberin túljutás fantáziája jelenik meg. Handmade Hollywood alcímen futó sorozatában az alkotónak ténylegesen megtermelni kell a sztárokat, apró elemekből felépíteni. A hős nem humán lény, hanem rovarpáncélokból összeillesztett: azokból a rovarokból, amelyektől sokszor rettegünk, és amelyek a tökéletesen non-humánus létezők – számunkra formájukban és anyagukban is tökéletesen idegenek. A páncélok mögött nincsenek testek, hanem önmagukban sebezhetetlen konstrukciók, akiket a falakon kiállított poszterek és grafikák dicsőítenek. Tökéletes továbblépés a gyarló emberin. Az alkotó a kitin-testeket műgyanta-téglákban rögzíti, ugyanezt a megoldást alkalmazza montázsok létrehozására is. Különböző típusú anyagok, tárgyak, fogyasztói kultúra és természetes maradványok keverednek: békacsontvázak, virágok, kis babacsizmák, feliratok jelennek meg a műgyanta maradandóságában.
A kiállítás tehát többféle szökésvonalat vázol fel az emberi perspektívánk holtterébe, amik összességében sokkoló, felkavaró lehetőségek. Mindezen utak ugyan – Havasréti kritikájával egyetértve – kiszámíthatók lehetnek a dekadens és poszthumán művészetek, az alkotók és Budapest Horror[4] szcéna munkásságának ismerete felől, de mégis izgalmas marad a holttérben vizsgálódás. Démonkeresés, ördög avatása – önmagunkban.
Fejléc: Győrffy László – Egy családi portrét rendeltek tőlem karácsonyra, de csak erre jutott időm (Dark Net), 2018, vegyes technika, 93 x 45 x 66 cm. Fotó: Zana Krisztián. Kép a főoldalon és a Facebookon: Hármas portré. Négyzetes kép: Kis Róka Csaba – Dudes From The Sky, 2018, oil on canvas, 150 x 150 cm. Fotó: Aknay Csaba
[1] Havasréti József: Poszthumán allegóriák. Jelenkor Online – irodalmi és művészeti folyóirat. 2020. 10. 29.
[2] György Péter: Szörny-divatbemutató. Élet és irodalom, LXIII. évfolyam, 48. szám, 2019. november 29.
[3] Nemes Z. Márió: A preparáció jegyében. Prae, 2014. 11–44. o.
[4] Bővebben a Nekrofil összjáték – Vitális agónia. A kiállítás kurátorával, Nemes Z. Márióval és a kiállító művészekkel, Győrffy Lászlóval, Kis Róka Csabával és Szenteleki Gáborral Győrfi Kata beszélget. (Balkon 2016. 7–8. sz., 36–38. o.), illetve Literature Scene Budapest. Endless Horror Laughter – with Kinga Tóth & Márió Z. Nemes – Mar 13, 2015. (Clara Herrmann, In: Schloss – Post)
Szerzők
-- Ungvári Sára --
További írások a rovatból
