Az utóbbi hónapokban számomra a „valakik beszélnek” kifejezés leginkább a szomszédaimat jelentette. Nem tudom, kik ők, csak a vékony fal miatt hallom a beszédüket, a mozgásukat, így tudom, mikor jönnek haza és mikor mennek el, mikor buliznak és mikor pihennek. Így volt ez múlt péntek este is: jöttek-mentek, hangos zenét hallgattak, amit – így is bizonyítva, hogy öregszem – nagy dohogással-ingerültséggel fogadtam. Közben olvasni próbáltam, Szabó Ádám új kötetét, a Valakik beszélnek című könyvet szerettem volna befejezni. Először erősen versengett figyelmemért a szomszédból átszűrődő zaj és a csendes hangú, szelíd szöveg, ám végül egyértelműen a könyv nyert, és beszippantott az utolsó 50 oldal.

A Valakik beszélnek című kötet első kisregényében, a Valaki beszél című szövegben egy idős asszony keresi gondolatai között azt, amit lényegesnek tart az életéből. A gyönyörű, letisztult szövegben minden fejezet egyetlen hatalmas körmondat, s mindegyik mondat (vagyis fejezet) valamilyen érzelmi viszonyt jár körül, amely életének valamely fontos pillanatához vagy kérdésköréhez fűzi. A körmondatok tagmondatai pedig úgy kapaszkodnak egymásba, ahogy a gondolataink keresik a maguk útját: nem az időrend, hanem a dolgok lényegének találkozásai, asszociációi szabják meg a szerkezetüket.

Az idős asszony monológjában sokat töpreng hitről, szeretetről, hazáról, s erős kételyekkel szemlél bármiféle készen kapott, lezárt formát. Legyen szó vallásgyakorlásról, hazaszeretetről vagy a másik iránti vonzalomról, a megcsontosodott kifejezésmódok – sugallja a szöveg – gyakran elfedik a bennünk élő, lélegző hitet, érzelmeket, kötődéseket, azonosulásokat. Mondatai úgy járják körül életének nagy eseményeit, ahogyan egy érdekes szobor részleteit figyeljük meg újra és újra. A beszélő tudja, hogy nincs már sok hátra életéből, és folyton visszatér a fontosabb mozzanatokhoz, s ebből, beteljesítve a borító ígéretét, valóban kirajzolódik egy 20. századi női sors, miközben mintegy mellékesen az elbeszélő jelene, az otthonban záruló élet eseményei is beszivárognak a szövegbe. Nem a részletek lesznek igazán érdekesek, hanem az emlékek földolgozása, elrendezése, akár férje megtalálásáról, akár az erőszakot elkövető orosz katonákról, akár szakmai életútjának állomásairól beszélünk. Úgy válogat a múlt darabjai között, ahogy egy nagy doboznyi régi fénykép fölött szoktunk üldögélni.

A második kisregény, a Megírni nagypapát című szöveg egyfajta tükre, ellentétpárja az első regénynek. Egyrészt azért, mert a szöveg középpontjában álló nagypapa az első kisregény beszélőjének a férje, így sokat tudhatunk róla már az első szövegből is. Másrészt a Valaki beszél puritán letisztultságával, kerekségével szemben itt összetettebb, töredezettebb szerkezettel találkozunk. Nyomon követhetjük, ahogy Kálvin, az író megküzd nagyapja emlékével, hozzá fűződő viszonyának tisztázásával és szavakba öntésével. Szembesülhetünk a nagypapa életútjának fontosabb állomásaival, ötvenhatos szerepével, az utána következő mellőzöttséggel, majd végül azzal, hogyan találja meg a végső menedéket Örsön egy parasztházban. Ezúttal sem a részletes életrajzot olvashatjuk, ám az első szöveggel ellentétben itt nem a halálra készülő beszélő idézi meg a múltat, hanem az unoka vívja azt a küzdelmet, amely a végső tisztázáshoz vezethet majd.

A Megírni nagypapát elején nekem hiányzott a Valaki beszél fejezetmondatainak puritán tisztasága, mert számomra ritkán érdekes, amikor egy szöveg saját magáról szól. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy valójában a két kisregény két eltérő megközelítése csak egyszerre lehet érvényes. A lezártság és éles sarkok nélkül is határozott körvonalú állítások, érzések sora (Valaki beszél) és az odavezető út kanyargós megtétele (Megírni nagypapát) együtt adja ki azt, ahogy a múlthoz, emberi kapcsolatainkhoz viszonyulhatunk. Miközben vágyunk a lezárt, kerek – vagy legalább annak tűnő – gondolatokra, ez a fajta rögzítettség valahol hazugság, hiszen a fejünkben, az érzéseinkben minden állandó mozgásban van, s amikor mindezt leírjuk, azt érezhetjük, hogy a kavargó gondolatok elvesztik életerejüket, igazságukat.

Néha mennyire vágyunk mégis arra, hogy a kanyargós út végén a főhőshöz, Kálvinhoz hasonlóan megérkezzünk Örsre, a már rég eladott parasztházba, s rátaláljunk ismét a kerek vagy annak látszó gondolatokra, ahová hangnemében is visszakanyarodik a szöveg az utolsó oldalakon. Utána aztán újra ott a kínzó kérdés, miként a könyvben is, hogy mindez igaz-e, így igaz-e. S ez így együtt adja ki azt, ahogy a múlthoz viszonyulunk: meg akarjuk alkotni a történet saját, lezárt változatát, de közben mégis folyamatosan mozog, változik bennünk a múlt, s vele együtt a jelen is.

Miről is beszélnek ezek a valakik? Nekem ez a könyv leginkább az időn és téren átívelő emberi kapcsolatokról mesélt. Hogyan láthatjuk és érthetjük meg a szüleinket vagy akár a nagyszüleinket az idő távlatából, hogyan próbáljuk megérteni életünk velük közös szakaszát, s a süllyedő időben hogyan látjuk meg a már eltávozottakban az élő, lélegző embert, tökéletlenségeiket és dilemmáikat. Ez a megnövekedett perspektíva pedig talán ahhoz is hozzásegít bennünket, hogy saját életünkre is a mélyebb megértést jobban támogató nagyobb távolságból tekintsünk. Magunkat megírni talán nem lehet, mégis annyira szeretnénk mind megalkotni saját készre csiszolt történetünket.

Mire aztán a könyv végére értem, a szomszédok is elhallgattak. A házigazda barátai talán útnak indultak, hogy a kijárási tilalom kezdetére hazaérjenek. Én meg egyedül maradtam az áhított csendben, a „valakik” befejezték a beszédet, s csak a fejemben ment tovább az egész. Mit mondanak nekem az én valakijeim? Meg tudom-e hallani őket valójában? Föl tudom-e venni a rég eltávozottakkal a kapcsolatot? Tud-e lelkész és mérnök nagyapám több lenni nekem, mint életrajzi adat?

Ez a könyv arra ad reménységet, hogy igen, ez lehetséges. Lehetséges, ha elfogadjuk, hogy bármennyire szeretnénk, soha nem lesz lezárt történetünk róluk. Csak a beszédüket hallhatjuk meg, ha nagyon figyelünk.

Szabó Ádám: Valakik beszélnek 

L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2020

3990 Ft.