A fesztivál programjában több művészethez kapcsolódó, vagy valamilyen művész-figurát középpontba állító filmet is találunk. Ezek persze soha nem önmagukért való, a művészet ethoszáról regélő életrajzi filmek, hanem mélyen beágyazódnak a zsidó kultúra, identitás, tradíció valamely aspektusába. Ebből adódóan a fogalmazásmódjukban és tárgyukhoz való viszonyukban is szélsőségesen különbözőek lehetnek. Ezt példázza az orosz A humorista című film és az amerikai Ellenállás esete. Két film aligha állhatna távolabb egymástól, holott nem csupán abban tartanak rokonságot, hogy főszereplőik tág értelemben véve mindketten művészek, hanem abban is, hogy mindkét film a zsidó múlt és identitás egyes meghatározó kérdéseire rezonál.

A humorista története a nyolcvanas évek Szovjetuniójában játszódik, ahol a címszereplő Borisz a korszak tömegek által ünnepelt, a rendszer által pedig legalábbis hallgatólagosan, beleegyezőleg támogatott humorista sztárja. Miközben a film gondosan bemutatja a férfi egyértelmű, hangos sikerét, helyzete kivételezett voltát, nem mulasztja el ábrázolni azt sem, hogy művészi és magánéleti identitása valóságos zárvány a végjátékban lévő Szovjetunió hétköznapjaiban. A legkevésbé sem idealizált, maró humorú figura saját zsidó örökségére, a társadalomban, és nem utolsó sorban a politikai elit köreiben betöltött funkciójára mindig metsző éllel reflektál, az autokrácia létezést elbizonytalanító, elnyomó mechanizmusai viszont kiemelt veszélyt jelentenek rá. 

A film legnagyobb erénye ennek a több oldalról folyamatos prés alatt tartott emberi létezésnek a vizuális ábrázolásában áll. Szűk tereivel, sötét, alig kontrasztos színeivel, közvetlen kamerakövetéseivel olyan fullasztó hatást teremt, melytől a nézőre is átragad a főszereplő bőr alatt pattanásig feszülő kitörni akarása. A rendkívül visszafogott dramaturgia drámaiatlansága pregnánsan mutatja be a korszak meghatározó, fontos társadalmi és politikai folyamatait, s azok teljes létbizonytalanságban való konkludálását. Nem utolsó sorban pedig végtelenül keserű humorával Borisz a belső nézőpontból szóló zsidó önidentifikációval, egyszersmind a többségi társadalom antiszemitizmusával kapcsolatban is pengeéles állításokat tesz.

Mi sem állhatna ettől távolabb, mint az amerikai Ellenállás, melyben Marcel Marceau, a világhírűvé vált pantomimművész ifjúkorát ismerjük meg, aki a náci megszállás évei alatt a francia ellenállás tagjaként megárvult zsidó gyerekek százait csempészte át a svájci határon. Ez a film cselekményvezetésével gondosan apellál a nézői érzelmekre, figyelmet fordít a kötelező(nek vélt) romantikus szál kibontására, az erőltetett akcentussal beszélő szereplők szájába pedig gyakran ad hamiskásan csengő mondatokat e cél érdekében. Az Ellenállás legjobb pillanataiban – s ez sajnos leginkább az expozícióra korlátozódik – felmutatja, milyen más, milyen izgalmas és sokrétű lehet a külvilág érzékelése egy művész számára, akinek az a hivatása, hogy ezeket a benyomásokat saját magán átszűrve valamilyen új, efemer esztétikai élményt hozzon létre, amely ráadásul folyamatosan táplálkozik a közönség reakcióiból. A történet előrehaladtával egyre inkább a háborús helyzetre, a gyerekmenekítések heroikus feszültségére helyeződik a hangsúly, amelyet a dramaturgia logikája a lehető legkiszámíthatóbb ívben bont ki, ennek megfelelően pedig – szemben A humoristával – ezúttal a drámai tetőpont katartikus élménye sem marad el. 

Mindkét film egy művészt állít a középpontba, s ennek a művésznek egy-egy előadásával foglalja keretbe a tényleges történetet. Míg Marceltől a kettős – morális és művészi – megdicsőülés jelenetével búcsúzunk, addig Borisz záróelőadása torokszorító egyértelműséggel adja jelét a betagozódás és a kompromisszumok valódi árának, a művészi kudarcnak.

Bővebb információk a fesztiválról:

9. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál

2020. 11. 24. – 12. 06.

zsifi.org

Képek: ZsiFi