A kiállítás november 9-i, a biztonság érdekében online megnyitója után sajnos ténylegesen be kellett zárni a galériát. A virtuális térbe került kiállítás több kihívás elé is állítja az érdeklődőket. Egyrészt a fizikai tér hiánya miatt a néző nehezebben tud „helyzetbe” kerülni. Nincs meg az a bizonyos küszöbátlépés, amelyet egy múzeumba, kiállítótérbe való belépéskor tapasztal meg, helyette csak az otthoni burokból tekintheti meg Birtalan fotóit. Másrészt a fotók síkja körüli tér is hiányzik a digitális kiállításból. Ez nem feltétlen jelent óriási űrt a képek szempontjából, de a megnyitóról készült videón jól látszik, hogy igényesen paszpartuzva és falra felhelyezve mennyivel erősebben tud hatni a sorozat.

A virtuálisan bemutatott sorozat minden nehézség ellenére is jól prezentálja a fotográfia, mint művészet egyedüliségét, ugyanis egyetlen más művészeti ágazat sincs, ami ennyire tudja mellőzni a fizikai tér igényét. Egy festmény a képernyőn keresztül nézve nem él, az anyag és textúra hiánya ugyanígy megnehezíti a grafika megjelenítését online formában. Az installáció, a színház szintén megköveteli, hogy a szentélyébe lépve az ember átalakuljon. A film vagy videóinstalláció már kettős helyzetben van, hol az előbbi vonatkozik rá is, hol működhet még valamennyire képernyőn: egy óriásvásznon megtekintve egy film teljesen más, sokkal erőteljesebb élményt nyújt – és itt tekintetbe kell vennünk azt a jelenséget is, hogy a sorozatok és online szolgáltatók lassan, de biztosan szorítják ki a hagyományos mozit a helyéről, emellett a pandémia is megnehezíti a túlélésüket. A videóinstalláció a sorozatokhoz hasonlóan képernyőre szánt alkotás, de legtöbbször fontos, hogy egy kiállítótérben hogyan és milyen eszközön helyezkedik el. A fotó az előzőekkel ellentétben digitális eszközön keresztül is képes ugyanazt a hatást kifejteni, amit fizikálisan szemlélve tapasztal meg a néző, legyen szó digitális vagy analóg technikával készült fényképről. Nem egy másvilág ideáját közvetíti, hanem ő maga ez a másik világ, ezért tud a jó fotó minden médiumon keresztül érvényesülni.

40 nap (Karantén napló) © Birtalan Zsolt

Ez Birtalan sorozatára is érvényes. A fotókat végignézve az emberen egyszerre két érzés lesz úrrá. Hátborzongató disztópia, egyben csendes kontempláció jelenik meg a sorozat által.

„Mert bár minden motívum az emberi kézre utal, az embernek mégsem látni sehol a nyomát. De nem úgy, hogy az emberek most éppen nincsenek jelen, hanem mintha egyáltalán nem is léteznének.”[1]

– írja Földényi F. László Az eleven halál terei című írásában. Ugyanígy a 40 nap képei is egy félelmetes jövőkép hatását keltik, ahol az ember létezésére csak a civilizációja által épített ismerős terek utalhatnak. Ezek a helyszínek végtelenül elhagyatottak, de attól lesz igazán vérfagyasztó hatásuk, hogy úgy tűnik, mintha egy másdoperccel ezelőtt még emberekkel lett volna benépesedve az összes kép, akik egyik pillanatról a másikra tűntek el onnan. Amennyiben mégis emberek jelennek meg egy-egy fotón (néhány esettől eltekintve ez nem jellemző), ők is sematikusan, figuraként vannak jelen, nem individuális szereplői a jelenetnek, amitől még inkább fagyossá válik a disztópia. Ők az emberiség utolsó, arctalan túlélői vagy épp ellenkezőleg: a kietlen világ állandó, élőhalott lakói lennének?

40 nap (Karantén napló) © Birtalan Zsolt

A kettős érzet másik oldaláról megközelítve a sorozat képei az előzőekhez képest teljesen máshogy rezonálnak. A karantén ideje alatt, mindenki a saját otthonába köteles visszahúzódni – pszichésen is. Önkéntelenül foglalkozunk magunkkal, monitorozzuk testünk, lelkünk és gondolataink rezdüléseit. Ez először felkavaró lehet mindenki számára, hiszen a hétköznapok állandó zakatolása közben legtöbbünknek ritkán adatik meg az a kegyelmi állapot, hogy alaposabban átgondolja aznap szerzett benyomásait. A 40 nap képei ugyanúgy felkavaróan hatnak, amikor az ember első alkalommal tapasztalja meg szervei, a karantén alatt felerősödő egzisztenciáját. A monitorozásnak egy útját már Birtalan is bejárta a tavaszi lezárások ideje alatt, amikor a sorozat is készült. Negyven napon keresztül egy-egy fotót elkészítve saját állapotát elemezte fényképezőgépének lencséjén keresztül. „A karanténban lévőket megfigyelik, ha szükségessé válik, akkor orvosi kezelésben részesítik […]” – olvasható a kiállítás leírásában, amelynek nyomán mindenkinek (talán) George Orwell 1984 című regénye juthat eszébe, ahol akaratuk ellenére is evidens az emberek megfigyelése. Birtalan azonban csavar ezen a didaktikus értelmezésen és saját magát figyeli az alkotásai transzparenciájában. Az új nézőpont érvényteleníti az általános börtönőr–rab viszonyt: ambivalens módon önmaga megfigyelése által válik szabaddá az alkotás tüzében. A néző idővel egy teljesen más állapotba kerül Birtalan fotói szemlélésével. Ez a meditatív állapot, amikor az ember újra felfedezheti a maga körül felépített, állandó monotonitásban az újdonságot. És nemcsak az egyes ember környezetében találhatók meg ezek az újszerűségek, hanem mindenki saját magában is egyéni tapasztalásokra ébredhet rá önmaga börtönének csendjében. Ezek a tapasztalások sosem egyszerűek, de ez a fiktív negyven nap – ami régen egy általános karantén idejének számított, olvasható szintén a leírásban – megfelelő időszak átgondolni mindent, amit eddig nem mert vagy nem ismert be magának az ember. Birtalan 40 nap (Karantén napló) sorozata egy belső utazásra invitálja minden nézőjét, akik a virtuális kiállítás segítségével léphetnek be a létezés terébe (heideggeri áthallásban), ahonnan ezek a képek érkeztek.

40 nap (Karantén napló) © Birtalan Zsolt

A kiállítás képei hullámzók esztétikai minőségüket tekintve, ami az ember hangulatára is jellemző a karantén alatt – hangzik el a megnyitó beszédben. Birtalan Zsolt 40 nap (Karantén napló) sorozatában nemcsak arra mutat rá, hogy a bezártság által megjelenő félelmek ellenére, hogyan képes az ember nemhogy ember maradni, hanem arra is, hogyan lépjen túl addigi önmagán.

[1] Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018., 8–9. o