A kötet szerkezeti struktúrája is ennek a kérdésnek egy aspektusát fedi le. A szöveg belső terébe való belépés rögzítetten a szegregáció térbeli és lélektani határait kijelölő kapun át vezet (kiűzetés 4.o). A belépés aktusa ezáltal jelzi a szövegek közötti utat, amely a „kijárat”, azaz a kötet zárószövegének elérésig szorongató, szűk folyosóként hat. Ez a kijelölt olvasási irányvonal megteremti a kényszerített linearitást, előrevetíti a szegregáció térbeli megjelenését és hozzájárul a bénultságérzet és a blokkolt, tehetetlen létezés alapélményéhez. A szerkezet másfelől a Hős utca lélektani határvonalait ábrázolja, melyek a kapu és a kerítés mesterséges voltával a társadalmi kirekesztés és kiszorultság jelenségeit rögzítik. Emellett a kerítés az elhatárolt tér jelképeként csoportot, szabályrendszert, világot alkot, létrehozva ezzel a Hős utcai heterotópiát. Ezenfelül művészeti határátlépést is jelöl.

Az irodalom lehetséges dokumentarista jellegét teszteli: egyrészt kérdéses, hogy a valóság reprodukciója létre jöhet-e egy irodalmi szövegen belül, másrészt viszont a kötet ennél még specifikusabb kérdést vet fel: az elmondhatatlant próbálja elmondani.

A Hős utcai nyelvi közeg „megszólaltatására” tesz kísérletet. Fontos elgondolkozni azon, hogy a nyelvileg kiszorított társadalmi rétegek nyelvnélküliségét az irodalom milyen formákban fejezheti ki úgy, hogy az hozzáadjon, és ne elvegyen az adott közösség hangjából. A nyelvnélküliség hiánytapasztalata és annak szövegbeli megnyilvánulásai a Hősöm esetében központi kérdések.

A kötet elején feltűnő lírai én az idegenvezető szerepében tetszeleg (szafari 7.o), amely kíméletlenül utal a szöveg egészében elfoglalt későbbi pozíciójára is. Hiszen az idegenvezető nem a valahova tartozás mintaalanya, mindig két világ közötti közvetítő. A közvetítő szerep pedig önmagában is implikálja a legfőbb problémánkat: a közvetítés mindig a hallgatóság nyelvén, az ő számukra érthetően, befogadhatóan hangzik el. Az idegenvezető beszédén tehát mindig átüt a nyelvbe írt idegenség, távolság és redundancia. A kötet vizsgálata során ezt többféleképpen is értelmezhetjük. Ha kritikai megjelenítést feltételezünk, a szövegeken átható idegenség tudatosan veti ki mind a befogadót, mind a lírai ént a belső tereiből. Így a szöveg újra és újra jelzi számunkra, hogy az általunk fenntartott belső és meglehetősen szűk nyelvi tér annak a modellezése, ahogy a nyelvi és társadalmi perifériára szorult ember a világunkban mozoghat. A kötet olvasása közben végig jelenlévő szorongás ennek a szubjektumnak a lelkivilágát ülteti belénk, megmutatva azt, hogy adott körülmények között mindannyian idegenné és némává válhatunk. A szöveget átitató idegenséget erősíti és árnyaltabbá teszi az, ahogy erre a versek metaszinten reflektálnak. Folyton megkérdőjeleződik, hogy lehet-e beszélni, fel lehet-e szólalni a Hős utca hangján, a lírai én nyelvét felhasználva. Az idegenségérzet így többször és különböző módokon is újjáértelmeződik a kötetben. Ennek a hatásmechanikáját többek között Erdős Virág fotói is generálják, melyek tudatos arctalanságba vonulva, az elfordult, szemeit eltakaró világ érzékeltetői.

A befogadó így testközelből érzi a közönyösség és a szégyen vezérelte elbújó arcokat, és egyszerre hunyja le a szemét – egyedül hagyva minket – az egész világ.

Emellett az idegenség a gyerek és felnőtt perspektíva keveredésében is szembetűnő. A Hős utca gyermekeit kiemelő szövegek a lírai én reflexiói mellett elcsúszott, diszharmonikus világreprezentációkat adnak. A két perspektíva elüt egymástól, a közös tér és tematika így nem képes megteremteni a közöttük feltételezett átfedések ábrázolását. Ez a távolság a gyermeki perspektíva és nyelv különbözőségéből táplálkozva még inkább az idegenség és az elhatárolódás érzését kelti a lírai én és a „beszédpartnerei” között. Így a gyerek-felnőtt oppozíció az elbeszélt közeg és a lírai én között feszülő ellentét párhuzama. A nyelv és kontextus, amit kapnak, fokozatosan kisiklik, majd önmaga törekvésének megcáfolójává válik. Mindig az elbeszélhetetlenség, a töredezettség és a hangok felülírása érvényesül, a hangadás aktusával szemben. A kötetből tehát nem a Hős utca beszéde és világa tükröződik vissza, hanem egyedül az a problematika, hogy miért is nem adható vissza mindez.

A szövegekben tehát a nyelv mindig felülírja a kötet vélhető törekvését, majd önmagára reflektálva háttérbe vonul. Az előtérbe így az kerül, ami igazán fontos: a reprezentálhatatlanság, a nyelvnélküliség és a kulturális vagy nyelvi eltolódásokat jelző hiány.

A leadben idézett részlet a 24.hu interjújából származik.

Kép: Erdős Virág Facebook-oldala