Kertész Erzsi Göröngyös Úti Iskola című könyvsorozata évek óta töretlen népszerűségnek örvend, és most a negyedik része jelent meg a Cerkabella Kiadó gondozásában. Sikeréhez kétségtelenül hozzájárul az iskolai környezetben játszódó cselekmény, amelyet a gyerekek különösen kedvelnek, és mivel az ezekben ábrázolt szereplők, szituációk és problémák nagy mértékben ismerősek a számukra, befogadásuk is gördülékenyen, élvezetesen tud megtörténni. A célközönség – a kötetek tartalmát, terjedelmét és nyelvezetét figyelembe véve – elsősorban a 8-11 éves korosztály, akiknek remek szórakozást nyújt, ha más, hozzájuk hasonló diákok különféle élményeit és kalandjait követhetik nyomon, izgulhatnak értük, és közben eltöprenghetnek azon is, hogy hasonló helyzetben ők maguk hogyan cselekednének, milyen döntéseket hoznának, és ezek vajon milyen következményeket vonnának maguk után.

Kertész Erzsi sorozata egy általános iskola alsó tagozatos osztályában játszódik, főhőse pedig kötetenként változik, de mindig az osztály valamelyik tagja. Ez a fajta írói megoldás – a változatosság izgalma mellett – azért is előnyös, mert az éppen aktuális főszereplő élettörténetén és érzésein keresztül a legkülönfélébb személyiségtípusokba, problémákba és kezelési lehetőségeikbe nyerhetünk bepillantást: van, aki új tanulóként érkezik az osztályba; más súlyos megfelelési kényszerrel küzd; akad, aki fél a nyilvános szerepléstől; jelen történet főhőse pedig a családján belüli változásokkal képtelen megbirkózni. A problémaorientált gyerekirodalom egy nálunk még csak éledező, lehetőségeit kereső műfaj, amelyet Kertész Erzsi máris magas színvonalon, szerethető formában művel. Kötetei a kisiskolások mellett a szülők és a tanárok érdeklődésére is számot tarthatnak, hiszen remek pszichológiai érzékkel tükrözik a gyermeki lélekben dúló harcokat, és mindenféle fárasztó vagy erőltetett didaktika nélkül, mintegy észrevétlenül tesznek megoldási javaslatokat a mindennapokat is érintő gondokra.

A Göröngyös Úti Iskola sorozat negyedik része a Gáz van! alcímet viseli, főhőse pedig a (néha túlságosan) eleven kisfiú, Robi, akit már az előző kötetekben is úgy ismerhettünk meg, mint az osztály csínytevőjét. Szeretne már ő is menő nagyfiú lenni, a felsősök azonban ahelyett, hogy bevennék maguk közé, kigúnyolják. És ha az iskolai gond nem lenne elég, otthon is „gáz van”: azon túl, hogy bátyja folyamatosan piszkálja, édesanyjának új udvarlója akadt. És bár a férfi igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy kicsit összebarátkozzon Robival, ő hevesen elutasítja ezeket a közeledési kísérleteket. A kialakult helyzet következtében egyre inkább felgyülemlenek benne az indulatok, melyek aztán agresszió és különféle rendbontások formájában törnek ki belőle, elkerülhetetlenül egyre súlyosabb galibákat okozva ezzel önmagának és környezetének.

Hogy kompenzálja a felsős fiúk gúnyos viselkedése miatt átélt kudarcot, Robi a saját osztályában próbál vezéregyéniséggé válni, ám ehhez, úgy érzi, bizonyítania kell rátermettségét. Legnagyobb, aprólékosan kitervelt akcióját egy iskolai kirándulás alkalmával hajtja végre: az egyik éjjel egy eltorzított papírmasé mókussal ráijeszt egy diáktársára, a hangos, hisztis, ám igencsak szép Klaudiára, aki mellesleg – bár ezt még nyilvánvalóan nem tudatosította magában  – tetszik neki. A csíny bár sikerül, hiszen a kislány megijed (annyira, hogy felvisítja az egész tábort), Robit az őr elkapja. Kénytelen szembesülni tettei negatív következményeivel: a tanárok és a szülők haragja mellett osztálytársainak rosszalló pillantásaival is, akiknek pedig éppen a tiszteletét igyekezett volna kivívni.  

Érdekes megfigyelni, hogy ebben a kötetben is (a másodikhoz és a harmadikhoz hasonlóan) milyen jelentős szerep jut a problémamegoldásban a felnőtteknek. Robi esetében, az előző történetektől eltérően, nem a szülők vagy a tanárok adják meg a szükséges segítségnyújtást, hanem két, számára idegen ember – akiket mellesleg komoly energiabefektetéssel igyekezett elkerülni. Az egyik Gyuri, anyja új udvarlója, aki első valódi beszélgetésükkor felhívja a fiú figyelmét arra, hogy azt a megzabolázhatatlannak tűnő erőt, amiről sokszor úgy érzi, belülről szétfeszíti, nemcsak a másokkal szembeni indulatos viselkedésben és rosszalkodásokban lehet levezetni, hanem hasznos tevékenységekben is. A beszélgetés hatására, mint olvashatjuk, „Robi egy pillanatra úgy érezte, mintha valami kis ajándékot kapott volna. A belsejében tomboló orkán egy szélvész helyett most egy szép, megfontolt erőt látott lassan gomolyogni, amit ha kell, akár irányítani is lehet” (105-106. oldal). Ennek a gondolatnak a gyakorlati megvalósítási módját kínálja fel Elemér bácsi, a tábori őr, aki a csínytevés után kerti büntetőmunkára ítéli Robit – nem is annyira retorziós (bár sikeresen elérte, hogy a fiúban bűntudatot ébresszenek az általa letaposott virágok), sokkal inkább nevelő szándékkal. (Elemér bácsi egyébként nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy Robit végül ne küldjék haza a táborból.) Mivel azonban ez a két esemény a műben pont fordított sorrendben jelenik meg (előbb volt a kerti munka, utána a beszélgetés), így azt nem tudjuk meg egyértelműen, hogy a tábor után Robi milyen tevékenységet talál, amelyben levezetheti a benne felgyülemlő feszültségeket. Ez akár egy kis hiányérzetet is ébreszthet az olvasóban, mivel azt már tudjuk, hogy a rajzolás, a versmondás és a sport, bár valamelyest lenyugtatta a fiút, nem jelentett hosszútávú megoldást. Ugyanakkor ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy mi magunk gondolkozzunk el a várható fejleményeken. És azt azért mindenképpen sejthetjük, hogy Robi innentől, még ha fokozatosan is, a helyes útra fog terelődni. A Gyurival történt beszélgetés hatására pedig feltételezhetjük, hogy hozzá is pozitívabban fog viszonyulni. (Bár azt az írónő remekül érzékelteti, hogy a köztük lévő feszültség nem oldódott fel egyik pillanatról a másikra, továbbra sem tekinti barátjának a férfit, ahogyan az sem erőlteti a dolgot, és valószínűleg éppen ezzel fog majd eredményt elérni.)

Érdemes szót ejteni arról is, hogy a főszereplő élénk természetéhez milyen harmonikusan illeszkednek Metzing Eszter vibrálóan színes illusztrációi, melyek nem csupán díszítőelemei, hanem remek kiegészítői is a történetnek. A Göröngyös Úti Iskola korábbi köteteinek rajzai is az ő nevéhez fűződnek, így a sorozatnak van már egy jellegzetes kivitelezési stílusa, a képi hangulat minden kötet esetén egy árnyalatnyival más, mint a többinél, mintha az is finoman alkalmazkodna az éppen aktuális főhős személyiségtípusához. A könyv esztétikai megjelenése már első ránézésre is igényesen kidolgozott, oldalain részletgazdag ábrázolásokkal, szerethető figurákkal találkozunk. (Érdemes ellapozni egészen a könyv legvégéig, ahol Metzing Eszter és Kertész Erzsi illusztrált portréja is visszaköszön ránk.)

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a Gáz van! egy lelki (és időnként fizikai) konfliktusokban bővelkedő, mégis megnyugtató lezárású, kedves történet egy kisfiúról, akinek – mint azt a beszédes sorozatcím is mutatja – göröngyös úton kell eljutnia az önismeret felé. Olyan téma ez, amely kivétel nélkül minden gyereket érint, hiszen jellemzően ez az iskolás időszak az, amikor keresik önmagukat, feszegetik a határokat és szembesülnek az első komolyabb büntetésekkel és kudarcélményekkel. Időnként elveszíthetik a kontrollt az érzelmeik és a tetteik felett, ilyenkor különösen fontos számukra a környezetükből érkező támogatás, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül átlendülhessenek a nehézségeken.