Az új interpretáció aktualizálja és modern kontextusba emeli, sőt, olykor tovább is gondolja a regény olyan ma is releváns kérdéseit, mint a feminizmus és a szexizmus, a dzsenderegyenlőtlenség, a konzervativizmus és az emberi jogok viszonya, a vallási radikalizmus, az erkölcsi hanyatlás vagy a demográfiai katasztrófák.

A közeljövőben játszódó mű alapkoncepciója szerint az emberek termékenysége és a népesség rohamos ütemben csökkenni kezd az ipari szennyezés és a környezeti változások következtében, emiatt pedig a fejlett világ társadalmai válságba kerülnek.

Ezzel párhuzamosan ultrakonzervatív és keresztény fundamentalista csoportok jelennek meg az Amerikai Egyesült Államokban, amelyek azzal magyarázzák a krízist, hogy az emberiség elfordult Istentől és az alapvető morális elvektől, ezért a megoldás az, ha újra vallási alapokra helyezik a társadalmi berendezkedést. A fennálló rendszer és a régi-új alternatíva összecsapása véres polgárháborúhoz vezet, amelynek eredményeként a győztesek megalapítják a már nevében is a Bibliára utaló Gileád Köztársaságot.

A létrejövő állam a totalitárius, illiberális, oligarchikus és feudális elemek egy furcsa egyvelege, amely a liberális értékrend, a tolerancia és a nyitott társadalom teljes felszámolásához vezet. A társadalom különböző kasztokból áll: ilyen például a parancsnokok kiváltságos elitrétege vagy az állampolgárokat megfigyelő és mindenütt jelenlévő ún. őrzők és Szemek csoportja is.

Az új hatalom a keresztény tanokra hivatkozva építi ki radikális rendszerét, amelyet azonban a nők elnyomása, a szexuális kisebbségek („gender traitors”) üldözése, a rendszer kritikusainak elhallgattatása és megsemmisítése jellemez. A rezsim az olyan eszközöktől sem riad vissza, mint a cenzúra, a nyilvános akasztások és kivégzések bevezetése, a kínzás, a bebörtönzés, a megszégyenítés vagy az ún. gyarmatokra történő deportálás („hazaárulók és nem-nők" esetében).

Az ellentmondásokkal terhelt ideológia csupán apropó a gileádi világ cinikus vezetői számára terveik megvalósítására, eszköz a hatalom megtartására, amíg a törvények és módszerek a történelem legsötétebb diktatúráit idézik. Olyan társadalom ez, amelyben a nők a férfiak tulajdonaivá és játékszereivé válnak: tilos számukra az olvasás vagy bármilyen tevékenység, ami gondolkodásra késztetheti őket, miközben az egyetlen küldetésük az, hogy engedelmes anyákká, szolgálókká vagy feleségekké váljanak.

Azok a nők, akik nincsenek elég előkelő pozícióban ahhoz, hogy házastársak legyenek, kétféle sorsra számíthatnak: vagy házicselédek (ún. Márták) lesznek belőlük, vagy, amennyiben termékenynek bizonyulnak (ami ebben a moralitásban az egyik legfőbb érték), szolgálólánnyá képzik őket.

A szolgálólánynak egyetlen funkciója van: gyermekkel kell megajándékoznia urát, amennyiben annak felesége meddő, így gyakorlatilag egyszerre kényszerítik szexuális rabszolgaságba, és tekintenek rá amolyan szülőgépezetként. A rendszer propagandája úgy idealizálja ezeknek a nőknek a szerepét, mint a létező legnemesebb feladatot. Ezért a szolgálólányokon elkövetett gátlástalan nemi erőszakot Gileádban fennkölt ceremóniává minősítik, így téve rituálissá és szakrálissá a súlyos bántalmazást.

Lépten-nyomon megtapasztalhatja a néző a parancsnokok vagy más férfiak könyörtelenségét és brutalitását, amelyet a szolgálólányoknak némán, alázattal és tehetetlenül kell elviselniük – ráadásul a hivatásos anyákat új háztartásba is vezénylik azonnal, amint megszülték az utódot, ami ugyancsak alátámasztja Gileád embertelen és kizsákmányoló szemléletét.

A világ állapotát és Gileádot a főszereplő, June Osborn (Elisabeth Moss) életének eseményein keresztül ismerhetjük meg, akinek nem sikerül átszöknie a kanadai határon, így miután elfogják, és elszakítják gyermekétől, Hannah-tól, belőle is szolgálólányt nevelnek az ún. Vörös Központban.

A fizikai és verbális fenyítéstől kezdve a csonkításon át a manipulációig számtalan eszközt alkalmaznak a lányok megtörésére az őket kiképző és koordináló nénik, akik közül az egyik legmarkánsabb és legeltökéltebb figura, Lydia néni (Ann Dowd) ékes példája annak, hogyan válhat valaki fanatikusan elvakult kiszolgálójává egy rendszernek, aki szentül hisz mindenben, amire azt felépítették, valamint abban is, hogy ő mindvégig jót cselekszik.

June-t a kiképzés végén az egyik legbefolyásosabb és leghatalmasabb parancsnokhoz, Waterfordhoz (Joseph Fiennes) küldik, aki műveltsége és tehetsége ellenére az egyik legkönyörtelenebb vezető is egy személyben. Waterford gesztusai, közvetlensége és engedékenysége mögött általában egyéni érdekek húzódnak: egy olyan önkényurat testesít meg, akit részben eltorzított és rideg szociopatává tett a rendszer. 

Emiatt néha nehéz egyértelműen eldönteni, Waterford mennyit hisz el ténylegesen Gileád eszméiből, és mennyit használ fel pragmatikusan céljai eléréséhez. Hitvese, Serena (Yvonne Strahovski) aktivista írónőből avanzsál az egyik legrangosabb feleséggé, akinek kegyetlensége és frusztrációja mögött inkább személyes traumák, vágyak és kudarcok állnak. 

Szolgálólányként June még identitása egyik alapkövét, a nevét is elveszíti, hiszen őt és társait mindössze aktuális uruk keresztneve alapján aposztrofálják, így Fred tulajdonaként megalázó módon mindössze Offredként szólítják. Ilyen körülmények között a főhős csak a hozzá hasonló státuszúakra számíthat, így a többi szolgálólány és Márta (Madeline Brewer, Amanda Brugel) között keres szövetségeseket.

A rendszer eközben igyekszik megosztani az alávetett nőket a beépített személyek, a gerjesztett bizalmatlanság és félelem, a lojalitás jutalmazása, egymás megfigyeltetése, illetve a jelentési kötelezettség révén, ezért a rabok többsége számára az egyetlen lehetőség nem a menekülés, hanem a halál vagy a túlélés.

Ezzel szemben June sokkal ambiciózusabb, keményebb és erősebb karakternek bizonyul, és a látszólagos megalázkodás ellenére igyekszik szilárd kapcsolatokat kiépíteni, a határokat feszegetni, a hatalom árnyékában egyensúlyozni, a reményt és a kiutat keresni, miközben sokszor világít rá Gileád paradoxonjaira.

Ezért bár a rezsim pervertált módon a szeretet, az önfeláldozás és a humánum letéteményeseként ábrázolja magát, a főhős sokszor bebizonyítja, hogy ő sokkal inkább képviseli ezeket az értékeket, mint a fennálló paranoid és megalomán hierarchia. June néha észérvekkel, néha érzelmekkel próbálja alátámasztani a maga igazságát, és meggyőzni környezetét, például a sofőr Nicket (Max Minghella), aki szintén Waterford alkalmazásában áll, vagy Lawrence parancsnokot (Bradley Whitford), aki a későbbiek folyamán váratlan fordulatot hoz June életébe.

A narratíva linearitását megtörik a szinte minden epizódban felbukkanó visszaemlékezések, melyeknek központi motívuma gyakran kapcsolódik az adott történetszálhoz vagy kihíváshoz. A sorozat viszonylag sok mellékszereplővel dolgozik, és a főszereplőkén túl bepillantást enged a többi karakter múltjába is. Emiatt nem egészen fekete-fehér az ábrázolásmód, és noha a sorozat egyértelműen elítéli az autoriter állam rémtetteit, próbálja a szereplők pszichéjét, logikáját és motivációit is feltárni és megértetni, ezzel részben a nézőre bízva a végső ítéletet.

Ugyanakkor ez a széria egyik fő hibája is: olykor túlságosan elveszik a részletekben, a lelki analízis elvégzése közben késlelteti az eseményeket, és túlságosan háttérbe szorítja a központi cselekményt, ráadásul esetenként sarkítottan mutatja be a szemben álló értékrendeket. Sokszor árnyaltan járja körbe a narratíva egy-egy komplex témakör különféle aspektusait (felelősség, társadalmi igazságosság), olykor viszont mégis kétdimenziósra egyszerűsíti a problémákat, és egyértelműen, idealizáltan teszi le a voksot egy-egy szereplő álláspontja mellett.  

Fontos viszont, hogy a szereplők többsége képes a fejlődésre, amit lelkiismereti konfliktusaikon és egymáshoz fűződő kapcsolataikon is megfigyelhetünk: Mrs. Waterford számára így foszlanak apránként széjjel a rendszerről kialakult ideái, June és a szolgálólányok ellenállása pedig így válik néha olyan agresszívvá, mint amilyen maga az elnyomó uralom. 

A kulcsszereplők közül így majdnem valamennyien megrendülnek legalább egyszer addigi világképükben, vagy megszabadulnak valamiféle előítéletektől, vagyis a merev hatalommal ellentétben a személyiségek javarészt képlékenyek és állandó mozgásban vannak. Hiába épít fel a hatalom egy elidegenítő, steril és szigorúan koordinált közeget, az emberi természet alapvetően nem tud megmaradni a túlszabályozott keretek között, így minden monotonitás és rendszeresség dacára (ami főleg a női kasztok esetében markáns) megjelenik a spontaneitás is a karakterek kölcsönhatásaiban, mint a pszichét formáló tényező.

A lélektani folyamatok precíz bemutatása mindenképpen a pozitívumok listájára írható. Ugyancsak átélhetővé teszi a történetet az idő- és térdimenziókkal való játék, a közeli felvételek használata és az apró, látszólag kevésbé jelentékeny részletek kidolgozása is. A klausztrofób perspektívák és sötét árnyalatok érdekes kontrasztot alkotnak azokkal a vidám retroslágerekkel, amelyeket a készítők zenei aláfestésül használnak, talán azzal a funkcióval, hogy a diktatúra abszurditását, a fizikai körülmények és a gondolatok kontrasztját még jobban hangsúlyozzák.

Azt is meg kell viszont említeni, hogy a realisztikus és olykor naturalista miliő dacára néha mégsem annyira konzekvens a sorozat, és nem a benne felépített világ szigorú szabályai szerint működnek a dolgok: olykor kiskapuk jelennek meg, rugalmassá válik és meghajlik a disztópia logikája vagy máskor rigid rendszere egy-egy írói elképzelés érdekében. 

Ha azonban szimbólumokként értelmezzük a figurák és a szituációk egy részét, és a tartalomra fókuszálunk, akkor az enyhén irreális csavarok részben megbocsáthatóak. A szolgálólány meséje ugyanis nem csak arra tanít, hogyan őrizzük meg emberi mivoltunkat, és küzdjünk tovább még a legelviselhetetlenebb terrorban is, hanem arra is, hogy a hatalomvágy mellett a kétségbeesés vagy a jó szándék ugyanúgy szörnyű és végzetes következményekhez vezethet.

A populista propaganda által konstruált ellenségképek és az általa felkorbácsolt kollektív gyűlölet áldozatai, akár Gileád polgárai, valódi, arccal, névvel és sorssal rendelkező egyének lehetnek, akiknek talán joguk van ahhoz a szabadsághoz, hogy egyedül döntsenek, mi is volna a legjobb számukra. Ezért kell kritikával kezelni a mindenkori hatalmat még akkor is, ha látszólag az emberek érdekeit védi: hiszen a hatalom gyakorlói látszólag talán megoldják azt a konkrét társadalmi problémát, amely hatalomba segítette őket, de ha visszaélnek a helyzettel, sokkal súlyosabbak válságok születhetnek a régiek nyomán.

A képek forrása: HBO Pressroom