A New York Times-nak adott telefonos interjújából derült ki, hogy Keith Jarrett lebénult a fél oldalára. Ahogy mondja: „a bal oldalam még mindig részben bénult. Képes vagyok járni sétabottal, de ez hosszú időt vett igénybe, egy évet vagy többet, és egyáltalán nem tudom megkerülni a házat."

Jarrett kezdetben nem vette észre, milyen súlyos volt az első agyvérzése, de miután több tünete is jelentkezett, kórházba vitték, ahol fokozatosan felépült ahhoz, hogy hazaengedjék. A második agyvérzése ezt követően, otthonában történt, ekkor egy intézetbe került. 2018 júliusától idén májusig elvétve ült csak zongorához, ekkor is csak jobbkezes ellenpontokat játszott. "Próbáltam úgy tenni, mintha én lennék Bach egy kézzel," mondta. "De ez csak egy kis játék volt." Amikor a közelmúltban megpróbált egy bebop dallamot játszani a házi stúdiójában, rájött, hogy elfelejtette őket – írja a New York Times.

"Nem tudom, mi a jövőm" – tette hozzá. "Most nem érzem úgy, mintha zongorista lennék. Ez minden, amit mondhatok erről." Egy kis szünet után folytatta. "Ha csak Schubertet hallok, vagy valamit, amit halkan játszanak, az már nekem elég, mert érzem, hogy nem tudnám eljátszani, és nem vágyok rá, hogy visszaszerezzem. A legtöbb, amit a bal kezemtől várnak, az az, hogy képes leszek egy poharat tartani benne. Szóval ez nem egy lődd le a zongoristát (Tirez sur le pianiste, 1960, Francoise Truffaut) dolog. Már lelőtték. Ah-ha-ha-ha."

Keith Jarrett csodagyerek volt, hároméves korában nagynénje kérésére eljátszotta egy patak csobogását, ez volt az első improvizációja. (Micsoda programzene! Egyébként Jarrett anyja, Kuzma Irma magyarországi szlovén családból származott, a mai Muravidékről.) Felsorolni is kár, hogy kikkel játszott; mindenkivel, akivel ő szeretett volna. Megemlíthetjük Miles Davist, Charles Lloydot, Jack DeJohnette-et, stb., nyilván imponáló lista, de nem derül ki belőle feltétlenül Jarrett szerepe. Ő inspirált.

Számomra mindig az volt a legérdekesebb Jarrettben, hogy a free jazztől hogyan jutott el szépen lassan a mainstream zenékig – persze utánozhatatlan szabadsággal –, és hogy ehhez olyan triót állított össze, akik szintén avantgárd zenészként kezdték pályafutásukat. (Gary Peacock Albert Ayler bőgőse volt, Jack DeJohnette pedig a chicagói szcénában nevelkedett.) Koncertjein a rögtönzött részek jelentik a fő eseményeket. Jarrett állandó jellemzője hajthatatlan megszállottsága, epikus koncertjeit gyakran megszakítja, hogy dorgálja közönségét kéretlen képek készítése vagy a túlzott köhögés miatt. Az 1975-ös "The Köln Concert" ­– amit a Times egy zengő, hipnotizáló mérföldkőnek ír le –, után Jarrett fizikai fájdalomról és kimerültségről panaszkodott. 1997-ben bejelentette, hogy egy titokzatos betegséggel küzd, krónikus fáradtság szindrómával. Ezek után azonban visszanyerte erejét, és felvett egy sor standardet a saját stúdiójában ("The Melody at Night, With You"), aztán újra összehívta régi trióját, Jack DeJohnette-tel és Gary Peacockkal. Az első visszatérő koncertjük 1998-ban felvételre került. Ez lett az "After the Fall". Az ECM 2018 márciusában adta ki, akaratlanul is az első stroke-ja körül.    

Jarrett zenei közegét az utóbbi időben komoly tragédia érte; Garry Peacock idén szeptemberben 85 évesen hunyt el, Jon Christensen, az európai kvartett dobosa pedig az év elején halt meg. Többi társa, akikkel úttörő munkát végeztek a modern jazzben: a szaxofonos  Dewey Redman, a bőgős Charlie Haden, a dobos  Paul Motian, mind elhunytak már. Szembesülve ezekkel a tényekkel, Jarrett nem talált vigaszt már a zenében úgy, mint egykor. Az utolsó európai szólóturnéjának néhány felvétele azonban elégtételként szolgál számunkra. Az ECM tavaly kiadta a turnézáró koncertjét, "München 2016" címmel, illetve a turnényitó budapesti koncert, amit röviden "The Gold Standardnek" nevezett Jarrett, október 30-án jelent meg.

Tizennégy darabot találunk a lemezen, aminek felvételén egyébként a cikk szerzője is jelen volt. A darabok római számokkal vannak jelölve, leszámítva az utolsó három művet. A koncert nagyvonalakban négy részre osztható. I-III-ig súlyos, nehéz, komoly állításokat hallunk, majd IV-től lassan könnyül az egész VIII-ig. IX-X-ig mintha visszaugranánk a lemez elejére, és ott folytatódna az egész, ahol III-nál abbamaradt, de XI-től megint könnyedebb, nyugodtabb hangvétel következik, két gyönyörű záróballadával a végén.

Az egész lemez legmegdöbbentőbb erénye, hogy milyen jól váltják egymás az írott és rögtönzött formák. Hogy ezt jobban átlássuk, pillantsunk rá az első végighallgatásról készült jegyzetekre:

Az I. darab nagyon sötét. Némileg a Dark Intervallsra (ECM, 1988) emlékeztet, de annál messzebbre megy. Visszaköszön belőle a szabad atonális mentalitás, valami, ami a korai Schönbergre – olykor Webernre a szigorúsága nélkül – hajaz, amikor még elfogadta az improvizáció létjogosultságát. Sok zongorista próbálkozik ezzel, de mások nem tudnak így játszani. (Érdekesség: 7:50-nél bejátssza az egyik szólamban a Giant Steps nyitómotívumát.) Belekezd egy sűrű balkézcentrikus ostinato-jellegű játékba, amely áthajlík egy szétszedett walking bassbe. Itt már jóval jazzesebb, motívikusabb az egész, talán Monkot is idéz. Következik egy egyszólamú dallamvezetés, amelyhez megint szigorú balkéz csatlakozik, és a vége egy sehonnan sem érkező nagyterc. Talán E-G#. Gyönyörű az egész. A II. darab szép terekkel, ismétlésekkel indul. Itt nagyon jól kirajzolódik, miképp vezeti Jarrett a harmóniákat, és hogy mennyire jól tudja őket iránytani. Egy balladatempót hallunk, amely harmóniailag lassan átmegy modális irányokba (nem domináns-tonika viszonyon alapuló), de moll dominancia jellemzi, amit néha megszakít dúrokkal, dominánsokkal stb. A vége felé tonikalizálódik, majd megint atonális irányokat  vesz egy súlyos akkord felett, ami elindul, és végül kitisztul. Zárásként itt is nagytercet hallunk, nagyszekunddal feljebb, mint korábban. Szándékos? A III. darab némiképp az előző folytatása. Itt jobban hallhatjuk a jellegzetes jarrettes nyögéseket, engem nem zavarnak. Nagyon virtuóz jobb kéz, súlyos, lomha balkéz. Ez is atonális, öröm hallgatni, ahogy egyik dallam megszakítás nélkül szalad a másikba. A darab közepén egy keleti dallam sejlik fel, amelyet egy crescendáló tremoló követ, ami lassul és széttöredezik, s ezúttal meglehetősen sötét befejezést kapunk.

A IV-es egy ritmikai játékkal indul, ami szépen összeáll egy egész kompozícióvá. Kicsit Bartókos néha, majd megjelenik benne egy bluesos, pentatonos világ. Az V. darab lírai, standard-szerű ballada. Egészen más karakterű, mint az eddigiek. Olyan, mintha  egy átvezető lenne a különböző részek közt. A VI. már egy rendes blues, amit követ egy majdnem rhythm changes (fokszámok: I-VI-II-V). Nem lehet azt mondani rá, hogy sematikus, mert úgy játszik, hogy az kegyetlen. A VII-es megint egy lírai darab. Egy egyszerű körrel kezdődik, amely szépen elkezd kinyílni. Ez hajaz leginkább a Köln Concertre. A  vége egy nagyon pozitív hangulatú, talán gospelles érzet,  ebből átcsordogálunk a VIII. szabad tempójú komor tremolójába. Ezzel véget ér az első könnyedebb blokk, szépen megágyazva a következő résznek.

A IX-es jelzésű mű nagyon virtuóz, atonális. Olyan mintha ott folytatódna a lemez, ahol a III-nál abbamaradt. A X. lényegében ennek a folytatása. Súlyos, statikus balkezeket hallunk benne, amely felet a jobbkéz szabadon vándorol, nagyon szép politonális függönyöket hozva létre. A lemez súlyosabb része itt befejeződik.

A XI-nél megint visszatér egy nyugodtabb, balladisztikus hangvétel. Ezt ráadásként követi egy Blues, majd az utolsó két darab, az Its’ a Lonesome Old Town  és az Answer me, amiket a müncheni koncertlemezen is hallhatunk. Mindkettő nyugodt, szépen lélegző mű, méltó lezárása egy ilyen komplex anyagnak.

Meglepő volt, hogy a koncerten mennyire jól érezte magát Keith Jarrett. Ha jól emlékszem kétszer is visszajött, ami jócskán ellentmond a róla keringő pletykáknak. Mint ahogy már említettem, számomra a legszebb az egész lemezben, ahogyan ez a sok különböző rész keveredik egymással. Hogy ezek előre megírt ívek, vagy inkább ott helyben hozott döntések, azt nem tudom. Azt gondolom, egy olyan zenésznek, mint a Jarrettnek, akinek a repertoárjában megszámlálhatatlan darab található, és aki három éves kora óta improvizál, nem jelenthet gondot, hogy egy programot ilyen szabadon kezeljen. Az utolsó darabok közt van áthallás a müncheni koncertlemezzel, de ez az előtte elhangzott epikus struktúrák szabadságára nem vet rossz fénnyel. Ahogyan egyik hangulatból a másikba érünk, ahogy visszaidéződik egy félórája játszott atmoszféra, és ahogyan az egész belső dinamikáját kezeli az egészen elképesztő és példa nélküli. 

Nem túlzás azt mondani, hogy ha valóban nem áll többet színpadra, akkor talán a legnagyobb élő jazz-zongorista utolsó lemezét halljuk a budapesti koncert-lemezen. 

Az egész lemez elérhető itt.