Búcsúzni valaminek a végén szokás, nem a kezdetén.

Senecának az volt a véleménye, hogy „… a bölcs ember addig él, amíg élnie kell, nem pedig addig, amíg képes. Az foglalkoztatja, hogy hol, kikkel és hogyan fog élni, és mit fog tenni. Mindig az élet minősége fontos a számára, nem pedig az időtartama. Ha lelki nyugalmát sok zavaró körülmény árnyékolja be, elveti az életét; nemcsak végső kényszer hatására, hanem abban a pillanatban, amikor sorsa felől kétségei támadnak, gondosan mérlegeli, nem kell-e azonnal feladnia. Nincs jelentősége számára annak, hogy saját maga idézi fel vagy elfogadja a véget, hogy előbb vagy később történik-e meg: nem fél tőle, mint valami nagy veszedelemtől, senki sem veszíthet sokat apránként. Nem az a fontos, hogy előbb vagy később halunk-e meg, hanem az, hogy jól vagy rosszul; jól meghalni annyit jelent, mint elkerülni a helytelen élet veszedelmét.”

Eddig az idézet.



A rómaiak előnyben részesítették az élet rövid, ám tartalmasan jó megélését, szemben annak bármi áron való megtartásával. Ők általában az öngyilkosság négy motívumát fogadták el:

– katonai vereség után a tekintély megőrzése miatt,

– a kivégzés miatti szégyent elkerülendő,

– komoly fájdalom és szenvedés bevégzése miatt,

– a férj vagy az úr iránti lojalitás miatt. (Itt nyilvánvaló, hogy az úr alatt nem az istent, hanem világi parancsolót értettek.)

Manapság úgy tartják, hogy az öngyilkosság alapvetően irracionális cselekedet; beteg lélek, beteg agy vezérelte hibás reakció. A tettet magányosan, izoláltan, titokban illik véghezvinni. A nyilvánosság nem vehet részt a kivitelezésben, sőt! Aki önként búcsúzik életétől, sok esetben hagy maga után búcsúlevelet, melyben magyarázza tettét és elköszön az életben maradóktól.


A búcsú szó maga egy katolikus teológiai fogalom. A latin indulgentia szó magyar megfelelője, ami nagyjából készséget jelent a kegy gyakorlására, vagyis az Isten színe előtt már megbocsátott bűnökért járó, ideiglenes büntetések részleges vagy teljes elengedését jelenti. Búcsúba eredetileg azért járt a jó katolikus ember, hogy a purgatórium nem sok jóval kecsegtető, kényszerű karanténjának idejét kiváltsa, és a nagy megkönnyebbülésre, mellesleg, néhány pohár bort is felhajtson, miközben a szemérmetes menyecskék szégyenlős pírjai mögé újabb és újabb megbocsátandó bűnöket képzelt. Azért ehhez többnyire el kellett valahová zarándokolnia, és ha elfogadjuk azt a bölcs megállapítást, miszerint utazások közben romlik az emberek erkölcse, akkor azt is könnyen beláthatjuk, hogy minden zarándoklat potenciális kísértést hordoz, ezért az eredendő bűnöket is beleszámolva, halmozottan hátrányos szituációkba hajszolhatjuk magunkat. Akkor már szerencsésebb, ha mi magunk úgy alakítjuk életünket, hogy zarándokhelyre költözünk, megspórolva magunknak az odavezető út porát és a csábulás lehetőségét. Kegyhely pedig az lehet, amit annak tekintünk. Különösképpen igaz ez Magyarországon, ahol Mária Nagy Asszony patronáltjaiként, az ő jelenlétét érezhetjük úton, de leginkább útfélen. Már 1750-ben, a pozsonyi Szent István társulat első közgyűlésén elhangzott, hogy „Ti Magyarok, Mária Öröksége, Mária népe vadtok. Boldog Ország! Szerencsés Nemzet!” És mielőtt hungarizmussal vádolnának vagy politikai cinizmust sejtenének szavaim mögött, azzal egészíteném ki a prédikátor hangzatát, hogy az újkor hajnalán, nem sokkal az idézett közgyűlést megelőzően, még Mária fennhatósága alá tartozott szinte az egész Schengeni övezet.

A búcsújáráshoz számos népszokás kapcsolódott, és így van ez a mai napig. Persze a hagyományok is asszimilálódnak és kényszerű átalakulásokon mennek keresztül. De szükségünk van-e az eltorzult népi hagyományok erőltetett életben tartására? Vagy már a kérdés felvetése is szentségtörés? Nem lenne-e jobb veszni hagyni az egészet és egyfajta eutanáziát gyakorolni fölötte? A búcsú éppen a tisztítótűz alóli mentességet, vagyis az elengedés gesztusát fejezi ki. Miért ne engedhetnénk el csökött tradícióinkat, megadva nekik a kegyes halál lehetőségét. A passzív eutanázia nem ütközik törvénybe, sőt, egy néhány évvel ezelőtt végzett felmérésből az olvasható le, hogy a magyar népesség 43 százaléka a gyógyíthatatlan betegségek esetén engedélyezné az aktív eutanáziát is. Hát nem gyógyíthatatlan, vagyis irreverzibilis folyamat-e a falusi búcsúk, majálisok és egyéb jeles napok álságos ünnepeltetése utazó vidámparkok vacak kellékeinek felvonultatásával?

A dolog abszurditását szemléltetve, vegyük lajtromba a szokásos eszköztárat: dodgem – elengedhetetlen, és csak hosszas sorban állást követően juthatsz a négypercnyi futamodhoz. Kevésbé szerencsés esetekben rögtön az első, nagyobb ívű kanyart követően oldalba talál egy vigyorgó kamasz, a palánkhoz szorít és mire sikerül újra pályára állnod, már meg is szólal a sokkoló kürtszó, jelezve a játékidő végét; láncos körhinta – láncos buzogány, láncos bomba, Joship Broz, Tito, a láncos kutya. A nosztalgia jegyében, pántlikások előnyben; céllövölde – itt megállnék kicsit a felsorolással. A céllövölde tulajdonképpen azért van, hogy a körhintára, dodgemre vagy hot-dogra várakozókat valamivel elszórakoztassa és helyben tartsa, mivel haszon az üzemeltetéséből aligha remélhető. És egy régi tévhitről is fellebbentem a fátylat; nem az irányzék elállítása vagy a puskacső apró görbítése a lényeg, hanem az az egyszerű tény, hogy közel háromméternyi távolságról egy hurkapálcát eltalálni nem is olyan egyszerű. Persze vannak még egyéb, feltételezett trükkök is, melyek szerint pl. be kell áztatni a pálcát, hogy szívósabb legyen és az amúgy is erőtlen lövedék nem lesz képes eltörni azt. Nem tudom, így van-e, de ma, a mindenhová beszivárgó retro-fíling korában marketing szempontból érdemesebb lenne talán a modernizált céllövöldék negédes plüssfiguráit kacsintós tárcákra, Gojko Mitic poszterekre, vetkőzős tollakra vagy medvecukorra cserélni. Úgy emlékszem, tízéves koromban a szarvasagancsot imitáló, valójában fröccsöntött műanyag nyelű tőrkés volt az álmaim netovábbja (szigorúan három pálcányi elérhetetlenségre), egyetemista koromban pedig egy barátommal három öngyújtót is sikerült szétlőnünk, mire a személyzet megértette, hogy részegségünknek nincs sok köze ahhoz, hogy nem a pálcákat, hanem a rájuk gumizott nyereményt találjuk el. A búcsúk elmaradhatatlan kelléke még a hullámvasút-szerű technikai szerelvény is, aminek mindenféle változata fellelhető. Pörög, forog, villog, zenél, kitudja, honnan és hányszorosan hat ránk a gravitáció, és a súlytalanság-közeli állapotban igazából attól vagyunk csak beszarva, hogy kibírja-e ez a tákolmány még ezt a néhány hosszú percet. Forgás közben egymás eltorzult ábrázatán mulatunk, és néha bevillan a bádogháttérre sprézett, amerikai sztárokra emlékeztető dekoráció előtt unottan álló kezelőszemély tréningruhás alakja is.

Mesekörhinta – űrhajó, vagy rakéta, hintó fehér paripákkal (My Little Pony), autó, motor, traktor és a riadtan kapaszkodó ovisok mellett ott guggol anyuci is a kisméretű, fullautomata digitális fényképezőgéppel, hogy rögzítse az illanót, ha már ennyit fizetett. Szokásos még az izgalmas programnak ígérkező pónilovagoltatás is, ennek jótékony pedagógiai vonatkozásait aligha kell sorolnom. A búcsúk színes gasztronómiai kínálatából pedig mindenképpen kiemelném a vattacukrot. Francia neve Barba papa, mivel a barba szakállt jelent és az asszociáció innentől triviális, de még az ismert rajzfilmsorozat amorf figurái is érthetőbbek lesznek ez által. A csemege-standon törökméz, diákcsemege, nyalóka, szopóka és mindenféle kínálkozik, amitől összeragad az ember szája, vagy hurkapálcával kell a szájpadlásról lepiszkálni. A sok finomság között legkelendőbb volt egykor a mézeskalács szív. Emberi fogyasztásra alkalmatlanul, de tükörrel vagy felirattal, esetleg mindkettővel, Szív küldi szívnek – tipográfiai tartalommal díszítve. A cukorszívet egykor búcsúajándéknak szánta a szerelmetes menyecske, megőrzendő emlék a kényszerűen katonának álló, hetykebajuszú udvarlójának. De hol van már mindez, ki vonul még ilyen módon katonának, ki őriz a vitrinében tükrös szívet, hol van még ilyen búcsú?

Búcsúzni valaminek a végén szokás és mint mondtam, a búcsú a római katolikusoknál az elengedés gesztusát jelenti és az elengedés ténye enged következtetni arra, hogy valami meg volt tartva, hiszen előbb tartani kell azt, amit elengedünk.

Szabó Attila képzőművész beszéde Jahoda Réka kiállításának megnyitóján a Mű-vész Pincében (Budapest, VI. kerület, Andrássy út 32.) hangzott el 2008. május 30-án. A kiállítás 2008. június 11-ig tekinthető meg.