Mindennapi cselekvések, apró, elkapott pillanatok fűzik össze, valamint a narrátor megszólalásai tagolják, és rendezik tematikus egységekbe a Történetek a végtelenségről jeleneteit. „Láttam egy férfit/nőt”, kezdődik újra és újra a film halk szavú és távolságtartó elbeszélőjének narrációja, alapvetően felülnézeti, megfigyelői pozíciót tételezve. A rendező – illetve magyar operatőre, Pálos Gergely  – képi gesztusokkal is hangsúlyozza ezt az elbeszélői, és egyúttal befogadói helyzetet.

Korszakokon, világrendeken át repül a felhők felett egy emberpár (szinte mintha Madáchtól Az ember tragédiáját látnánk). A pár időről időre feltűnik a filmben, jelezvén az utazás folytonosságát. A nő és a férfi párosának megbonthatatlan egysége világlik ki az ismétlődő feltűnéseiket ábrázoló képsorokból, emellett az előbb említett felső nézőpontot is az ő helyzetük adja meg. Jogos lehet az az értelmezés, mely szerint a repülő emberpár a nézőket képviseli, azaz minket, akik a film nagyjából 80 perces időtartama során szemelvényeket látunk történelmünkből, mindennapjainkból, illetve egyáltalán abból, hogy mit is jelent embernek lenni.

Anderssontól persze egyáltalán nem szokatlanok az emberi lét egészét feszegető kérdések. Korábbi filmjeiben (Dalok a második emeletről; Te, aki élsz; Egy galamb leült az ágra, hogy tűnődjön a létezésről) is egzisztenciális kérdések voltak a középpontban, a rendezőre jellemző, sajátosan cinikus humorral ábrázolva. Ez most sincs másként, a célkitűzés megegyezik a korábban említett alkotásokéval. Andersson egyszerre fordul a megértés szándékával az emberiség felé, és egyszerre túlozza el, neveti ki annak kisszerűségét.

A Történetek a végtelenségről szerkezetét tekintve leginkább egy novelláskötethez hasonlítható. No meg persze bizonyos szempontból Az élet fájához Terrence Malicktól, hiszen ott is szemelvényekből, történelmi korszakokat összekötő momentumokból bomlik ki a rendező ciklikus létezés- és világszemlélete. Allapvető különbség azonban a két alkotás között, hogy míg Malick a létezést egy monumentális és soha véget nem érő körforgásként ábrázolja, addig Anderssonnál sokkal inkább az apró, mindennapi érzelmeken és reakciókon van a hangsúly. A kötetszerű felépítés oly módon valósul meg, hogy a különböző egységek között csupán egy lazább, asszociációs kapcsolat áll fenn, a film végére azonban néhány tematikus csomópont mégis kirajzolódik.  

A Történetek a végtelenségről egyik fő kérdése a jelen megragadásának dilemmája. Persze nem holmi félreértelmezett „élj a pillanatnak”-szemléletről van szó, sokkal inkább arról, hogyan viszonyulunk a meghozott döntéseinkhez. Néhány évtizeddel később fogjuk-e sajnálni az elszalasztott lehetőségeket? Illetve, ha igen, akkor mi a dolgunk ezzel a rossz érzéssel? Ez a dilemma legegyértelműbben a fiatal lányok bevezetőben is említett táncjelenetében jelenik meg. Ez talán a fim leginkább önmagában értékelendő, legkevésbé allegorikus, ilyen módon talán egyik legegyszerűbb jelenete. Ehhez azonban már egy jóval bonyolultabb szcéna kapcsolódik, mely többször is visszatér a filmben. Két volt osztálytárs találkozik, azonban nem köszönnek egymásnak. Egyikőjük bár szerény hajlékban lakik, számtalan élményt és utazást tud felidézni, másikuk pedig doktori fokozatig jut. Az előbbi osztálytárs nem tud megbarátkozni ezzel a gondolattal. Hogyan juthatott ő odáig, mikor én mindösszesen ennyit értem el? Hangzik el a kérdés, és azon túl, hogy a film a sikerfogalom relativizálásával is eljátszik, jóval hangsúlyosabb döntéseink és ezzel párhuzamosan életünk alakulásának elfogadása.

Az etűdök másik halmaza épp ellentétes módon a szélsőséges érzelmekről és azok megéléséről szól. A pap, aki hitét vesztvén a saját keresztre feszítéséről álmodik; Adolf Hitler, aki kezdi felismerni saját bukását; a szovjet munkatábor irányába masírozó katonák. A rendező ezekkel a jelenetekkel egyrészt időben is tágítja a spektrumot, másrészt leginkább a szélsőségek szerepét, és azok megélési módjait vizsgálja. Ez pedig remekül vezet át minket a film harmadik fontos aspektusára, a csalódásra.

Persze ez kötődik valamilyen módon az első szerkezeti egységhez, mégis különösen nagy önálló szerepet kap a filmben. A találkozójáról elkéső férfi; a lelki segély, amit nem kapunk meg, mert már záróra van, és egyébként is el kell érni a buszt; az orvos, aki karácsonykor magányában az alkoholhoz nyúl. Talán ezekben a jelenetekben éri el leginkább Andersson, hogy a saját életünkre asszociáljunk. Mert milyen minőségű egyáltalán az az élet, melyben a létező legminimálisabb empátiára sincs „időnk”? És ez a magatartásforma hogy idézi elő az előbbiekben taglalt szélsőségek felerősödését?

A filmre technikai szempontból az operatőri munka és a rendezés tökéletes fúziója jellemző. Pálos Gergely (interjúnk vele a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektben itt – a szerk.) képei éppoly sokszínűek, mint maga a rendezői koncepció. Ráadásul van néhány egészen szuggesztív, önmagában is nagyon sokat sejtető kép (például a szinte disztópikusan pusztuló metropolisz látványa). A mozi motívumrendszerére is jellemző a korábban taglalt kettősség. Akadnak nagyon hétköznapi, könnyen dekódolható szimbólumok és metaforák (példaként említhető az utolsó jelentből az elromló autó, amely az élet megfelelője), más esetekben azonban (mint a film elejétől kezdve időközönként megjelenő repülő emberpár) az egész alkotás ismerete szükséges a motívumháló felfejtéséhez. A hangulati sokszínűség is jellemző, Andersson él a groteszk és az abszurd eszközeivel, sőt néhány jelenet a rezzenéstelen szereplővel szinte burleszkbe hajlik.

A Történetek a végtelenségről nem könnyű film, erőteljesen igénybe veszi a nézőjét. Azonban mégis fontos, mert Andersson eléri, hogy megkérdőjelezzük magunkat, saját döntéseinket. A Történetek  a végtelenségről igazi önismereti mozi tehát, melynek működését formai tökéletesség és átgondoltság is segíti.

Történetek a végtelenségről, svéd filmdráma, 78 perc, 2019. Rendező, forgatókönyvíró: Roy Andersson. Producer: Pernilla Sandström. Operatőr: Pálos Gergely. Szereplők: Mertin Serner, Magnus Wallgren, Bengt Bergius. Magyarországon forgalmazza a Vertigo Média. Bemutató: 2020.október 29. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott.

Képek forrása: Vertigo Média