Az előadás igen jó ritmusban pereg, Szabó-Székely Ármin dramaturg szinte filmszerű vágással felérő húzásai nemcsak a lényegre csupaszítják le és szerkesztik át a történetet, hanem időnként nagyon izgalmasan egymásba is úsztatnak jeleneteket. Az előadás kiválóan kezeli a furcsa, kettős shakespeare-i időcsúsztatást. Meddig is tart ez a szerelmi házasság a „barbár” mór (egyébként kiváló hadvezér, Velence védelmezője) és a szép, fiatal, művelt velencei Desdemona között? Pár napig vagy pár hétig? Ugyan Velencéből Ciprusig hajózni, és közben még egy tengeri viharral és a török flottával is találkozni a valós időben hetekig is eltartana, de előttünk sebesen peregnek a jelenetek a titkos házasság szenátus előtti felfedésétől Jagó machinációin át a végkifejletig. Ezt a lendületet mozgatja a zenei anyag is, a kezdőkép jazz-zenekarától a The Doors ikonikus dalának (Show me the way to the next whiskey bar) ivós-bulizós átiratáig, bár az énekesnő figurája inkább eltávolítja érzelmileg a közönséget a színpadon zajló történettől.

A figurákat, a teret szinte a semmiig lecsupaszítja az előadás: a rozsdás síneken mozgó nejlonfüggönyök előtt és mögött jelennek meg a szereplők, akik jelzésszerű kosztüm-változásaikon túl szinte semmi egyéb segítséget nem kapnak. Kevés kivételtől eltekintve kellékek nélkül kell eljátszaniuk mindent, pedig például Jagó építőmunkás sisakja és kézi targoncája, amin kiviszi a döbbent Othellót, igazi tragikomikus gesztus. Remek a színészgárda, de valahogy mintha az előadás tudatosan nem hagyna teret sem karakterfejlődésnek, sem érzelmi rétegzettségnek. Az események középpontja Jagó (Kovács Lehel), aki magával ragadóan ügyes machinátor az elejétől kezdve, de egy pillanatra sem hisszük el neki, amit Othello hisz róla: hogy „becsületes” (pedig az eredeti szövegben a becsületes, „honest” szinte állandó jelzője Jagónak). Találékonyan pörgeti maga körül az eseményeket és az embereket, egyszerre bohóc és gazember, de nem emelkedik ki a tömegből. Nyelvi-manipulációs tehetsége sem tud igazán kitűnni, pedig a drámaszöveg szerint ez a fő fegyvere, mellyel Othello józan eszét és szerelmét megmérgezi.

Talán részben épp nyelvhasználatuk miatt maradnak egysíkúak a színpadon megjelenő karakterek. Az előadásszöveg még Márton László egyébként is nagyon szabad fordítását is szabadon kezeli. A fordítás egyik nagy problémája, hogy az eredeti szöveget (és így a karaktereket is) sokszor és következetlenül más stílusregiszterbe teszi át, gyakran lehúzza, azaz, amit csak lehet, a lehető legvulgárisabb modern kifejezésekkel fordít – és nem akkor, amikor ez indokolt lenne. Tény, hogy az Othello című Shakespeare-drámában nemcsak színre lép egy profi örömlány (Bianca, Berényi Nóra), de emlegetnek is „kurvákat” – csak nem mindegy, ki mikor és kit nevez annak. Amennyiben az elejétől kezdve válogatás nélkül halljuk ezt, lényegtelenné és súlytalanná válnak Othello érzelmei is: mint híres kitörése is Jagó előtt, amikor követeli, bizonyítsa be élete szerelméről, hogy kurva ('Villain, be sure thou prove my love a whore'). Ugyanígy valahogy Cassio (Vizi Dávid) is jellegtelen marad érzelmileg, nem tudjuk megsajnálni sem igazán.

Egyértelműen Jagó áll a középpontban: színpadi uralma mellett elsikkadni látszik Othello (Bányai Kelemen Barna) és Desdemona (Rujder Vivien). Szépek, jól mutatnak egymás mellett, látványos, ahogy Othello kibontja vad, göndör haját, leveti zubbonyát, vagy ahogy Desdemona testre simuló ruhája jelzi sebezhetőségét, de érzelmeikben szegényesek maradnak. A sok kifelé, közönségnek szóló beszéltetéstől nem közelebb kerülnek hozzánk, hanem távol kerülnek egymástól. Csak a szex működik: még a velencei szenátus előtt is megmarkolja a guszta női feneket Othello – míg valahogy a Desdemona érzelmeit átélhetővé és szimpatikussá tévő nagymonológ elsikkad. Shakespeare hősnője kiáll magáért és szerelmükért: a nagyhatalmú és csak férfiakból álló velencei ítélőszék, a szenátus előtt egyetlen nőként kertelés nélkül elmondja, miért és hogyan szeretett bele ebbe az idősebb és nagyon „más” férfiba. Ebben az előadásban ez a bátor tett nem jár neki, naiv kislány marad végig.

Mivel a „hősszerelmesek" nem kapnak semmilyen lehetőséget többnek lenni, a mellékszereplők tudnak kiemelkedni: Borbély Alexandra Emilíája igazi emberi pillanatokat kap, Lengyel Benjámin lúzer szerelmese, Rodrigo egyszerűségében emberibb, mint a főszereplők. Még némi komikus színt is belecsempésznek az epizodisták a történetbe (Vajdai Vilmos, Elek Ferenc, Takátsy Péter), mégis valahogy a hiányérzet uralja az előadást. Ha az a cél, hogy azt értsük meg, napjainkban, a mi világunkban nincs már szerelem, nincs vágy, kiközösítés van (hisz többször utalnak muszlimokra és kalifátusra, Emilia szerint a négerek állítólag nagyon féltékenyek), de valódi nagyság sehol, akkor az előadás célt ér. Kérdés, hogy ehhez vajon Shakespeare-re van-e szükség.

William Shakespeare: Othello. Márton László fordítása. Othello: Bányai Kelemen Barna. Desdemona: Rujder Vivien. Jagó: Kovács Lehel. Emília: Borbély Alexandra. Cassio: Vizi Dávid. Lodovico: Elek Ferenc. Brabantio, Desdemona apja: Takátsy Péter. Montano: Vajdai Vilmos. Rodrigo: Lengyel Benjámin e. h. Bianca: Berényi Nóra e. h. Díszlet: Pallós Nelli. Jelmez: Szlávik Juli. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Zene: Matisz Flóra Lili. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Székely Kriszta. Bemutató: 2020. október 9. Katona József Színház. Fotó: Horváth Judit