„Láttam André Bretont egy darab kutyaszar előtt / térdre hullva imádkozni / Láttam Mao elnököt egy bábu elevennek látszó / nemi szervével játszani / Láttam Frida Kahlót Montrealban / egy műagy-gyárban dolgozni...” MC Ámen!

Nyugati magyar performansz (1972-) / 2

Kántor István (1949-) külön történet. 27 éves, amikor ’76-ban távozik a kádári Magyarországról, hogy azután Párizs, Portland, Montreal, New York, Berlin, London, Chiang Mai, Bandung, Tallinn és más városok színterein folytassa tevékenységét. 1978-ban Kanadában felveszi a Monty Cantsin kollektív személynevet és megalapítja a neoizmust. „Mindenki lehet Monty Cantsin” – hirdeti, Warhol „a jövőben mindenki híres lehet 15 percre” tézisét parafrazeálva. A művészet bárkié, aki változtatni akar: a „technikai sokszorosíthatóság korában” (Walter Benjamin) a műtárgy lehet hamisított, multiplikált, átvett, talált. 1979-ben beindítja „vér-kampányát”, ami a neoista szemlélet meghatározó elemévé válik. Mesterének tartja Ady Endre szimbolista „messiás”-költőt, akinek Vér és arany (1907) című költeményét himnuszként és kiáltványként énekli. Performanszain „aranyat érő” vért vetet a karjából és epruvettákban megvételre kínálja. A vér számára az energiaátvitel eszköze és forrása.

A világhírt ’88-as akciója hozza el, amikor a New York-i Modern Művészetek Múzeumában X alakú vérfestményt fröcsköl a Picasso-képek közötti falra. Két csepp ráesik az egyik vászonra is – rendőrségi intervenció, bírósági ügy, örökös kitiltás lesz belőle. „Adományozó” akcióit más vezető múzeumokban (Ottawa, Budapest) is folytatja, és a 60 milliliter vérrel készült képeket a dühös kriptáknak ajándékozza. „Ha Picasso élne, úgy találná, hogy a vérfestményem igazi műalkotás, hiszen ő is ráhugyozott a festményeire, meg evett rajtuk. A probléma az, hogy a művészeti intézmények kialakítottak egy olyan esztétikát, amely teljesen különbözik a művész esztétikájától” – nyilatkozza. Egyik központi műve a Bagdata (1986) című élő, videó- és hangperformansz, amelyben a neoizmus minden ideogrammája és objektje megjelenik. Kántor köznapi tárgyakat emel mitikus kellékké: kenyérkalap, drótfogas-fejantenna, lángoló vasaló, vérrel teli kémcső. Kosztolányi Dezső és Ady verssorai (mindig „hat óra van”, mindörökre „vér és arany”) pedig az új archetípusokat kereső XXI. századi művészet mágikus szimbólumaivá avanzsálnak. Vizuális és média művészetéért 2004-ben megkapja Kanada egyik legrangosabb állami kitüntetését. A konzervatív sajtó hisztérikusan reagál: „Kántor István Főkormányzói Díja annyi, mintha Oszama Bin Laden kapta volna a Béke Nobel-díjat.” (The Globe, Toronto)

Kardos Botond (1949–2010) poszt-avantgárd és pre-apokaliptikus festő és szobrász, aki ’79-ben Nürnbergbe emigrált. Nagy álma volt, hogy egyszer Magyarországon is lesz életmű-kiállítása. Nem lett, csak ad mortem ago (a halálba kergetve). Vaslemezből hegesztett térplasztikáiban éles társadalomkritika, a világról alkotott negatív véleménye fogalmazódott meg. A tér és a műalkotás, a tárgy viszonyát vizsgálta és ennek megoldására, bemutatására tett kísérletet. 1988–97 között hozta létre egyik legfontosabb installációját, az Alexandria – Könyv és könyvtár (Buch und Bibliothek) című projektet, ahol az emberi kultúra legfőbb értéke, a könyv előtt tiszteleg. Vaskazettákba hegesztve “konzervált”, szoborrá formált, fémpolcokra rendezett több ezer fontos könyvet. Szent iratokat, a filozófia, a költészet, epika és dráma alapvető műveit. Az i. e. III. században létrehozott alexandriai könyvtár vagy Muszeion („a múzsák csarnoka”) az ókori világ legnagyobb könyvtára volt, amit a római-arab háborúk megsemmisítettek. Végső pusztulása 640–42-ben következett be, amikor Amr Ibn Al-Ász seregei elfoglalták Egyiptomot. Ekkor I. Omár kalifa parancsára, hogy „ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek”, elégették a könyveket.

Botond monumentális kiállításait body art akciókkal nyitotta meg, csak saját, mezítelen testét használva, órákig mozdulatlanul. Egy (2008): Istennel, mint saját magával koccint egy-egy pohár bikavérrel, mint Michelangolo freskóján (1509-10) a teremtés aktusa. Lazán hever egy fehér katonai ponyvával letakart priccsen, fotókollázs botond-isten behajolva, hasonló frizurában, lenéz rá. Kettő (2009): Apró fehér dobogón áll, behunyt szemmel, jobb és bal kezében és a falloszán fenyőfaággal, rajtuk pici, égő karácsonyi gyertyákkal. Előtte, a padlón kanadai láncfűrész: lehet kivágni. Merri Krisztmasz! Három (2010): Háromlépcsős emelvényen, 4 oxigénpalack és 4 generátor és matt fekete csövek/hüllőtestek szorításában, nyomorultul reménytelen, antik pózban, agyához és májához hegesztőpálcákat szorítva, az égre néz. Mint Laokoón, Apollón papja, a trójai háború (i. e. XIII. század) végén. Figyelmeztette a trójaiakat, hogy a faló csapdának készült, és beledöfte a dárdáját, de ennek ellenére bevitték a falovat a fellegvárba. A város elbukott. Laokoón bikaáldozatot mutatott be Poszeidónnak, a tenger istenének. Ekkor két óriáskígyó (Leviatan, az Antikrisztus megtestesítője) közeledett a part felé, és egyenesen felé tartottak. Két fia a segítségére indult, de a kígyók őket is körülölték, megölték. Jó kis ősi, európai body art.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.] Folyt. köv.

Képek © Monty Cantsin (fekvő kép a főoldalra), Botond (négyzetes kép a leadben), Monty Cantsin (kép a Facebookra), Botond (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde! Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)

(2) Létjel-aktualizáció Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)

(3) Auswanderer Raus! Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)

(4) Andy Warhol utolsó szerelme Nyugati magyar performansz (1): Magyar Műhely (1972–95), Squat Színház (1976–91)