Ladjánszki Márta Shelter (menedék) címet hordó szólójának prológusaként a táncosnő elénk állván elmondja, miről nem fog szólni a soron következő történet. Nem fog bántani, nem fog dübörögni, nem fog zaklatott érzelmeket kiváltani. A steril, tágas próbaterem a délutáni surlófénytől még természetesebben, s neutrálisabban úszva bennünket körül, egyszerre megtelik mintha-bántással, valaha volt dübörgéssel és zaklatással. A rövid, szöveges entrée közben ereszek zápor utáni csepegése, lassulása hallik. Mintha máris túl volnánk valamin, amiből ide menekültünk. Ami után csend van most.

Szóló indul. A szólista majdani társa jobb oldalunkon, széken pihen. Figyel. Az esőcsepegés metrummá alakul, Ladjánszki a tér legtávolabbi pontján, éppen középen ül, hátat fordítva közönségének. Lábai óramutatókká válnak. Indul az óra-, majd a percmutató, a kettő összeérvén billenti biztos helyzetéből a táncost, gördíti a dőlés lendülete, majd spirálban az ég felé hajtja, feláll, perdül, surrog, majd elhalkul, földet ér újra. A csepegés számlálása, a pára hajtotta óramű újra indul, a kisujj fordulásáig ugyanazon mozdulatsor, csupán a kezdő perspektíva más, fordul tengelyén egy negyedet, s nézőihez közelebb kerül. Lendület hajtotta spirális surrogás, majd halkulás újra. A következő, majd a következő irányváltásos ismétlés és közeledés. A teremben továbbra is délutáni fény falnyi üvegablakokon át, két kis spot deríti csak az arcot. Csend és vízcsepegés, pár lassú hanggal bővül a természetes metrum Jávorka Ádámtól és Varga Zsolttól, közös gépzongoránál ülnek, mintha hálószobában éjjeli szekrényke mellett lila-fehér olvasólámpafényben. Látjuk őket, ők látják a táncost, alá- és köré eresztik a muzsikát. Nem mozdulván hangszerük mellől követik zenével és őrző, de természetes figyelemmel a teljes félórányi táncolást.

A körbejárt idő után a test eldől, mintha álmodna. A szemek folyamatosan nyitva. Csendes kísérletek a testtel, tömegével, nem várt egyensúlyhelyzetekkel. Érezni és látni az egykori alkotói felfedezés útját, ahogyan Ladjánszki Márta nem vaskos koncepció pántjai mentén halad, csupán lépésről lépésre, engedi meglepni magát minden következő mozdulattal, mely az előzőből spontán mód, mégis szervesen következik. A menedéket nem táncolja el, a képek sora nem didaktikus, inkább valamiféle ébrenlét és álmodás közti sávot fest, ide bújik, ennek hallgatását és békéjét térképezi.

A kísérletező utazás egyszerre nyugvópontra jut. Törökülés egészen közel a nézőkhöz – a kezdő kép inverze –, akik ráadásul színházi körülmények híján (nincs tribün, nincsenek székek, a táncpadlón ülünk) egészen egy szinten helyezkednek el a táncossal, ott ülnek, ahol ő táncol, hallják, halljuk, ahogyan lélegzik. E nyugvóponton az eddig jobb oldalt hallgató szólótárs útnak indul. Halandzsa szöveget mormol. A hátát látjuk, ahogyan tőlünk távolodik. Mintha Hód Adriennben folytatódna a megkezdett utazás és álmodás. Pár perc erejéig csak őt nézhetjük, Ladjánszki leszegett tekintettel mozdulatlan ül, ám jelenléte, közelsége így is oly erős, hogy akaratlan duetté alakul a Hód-féle szóló, a néző önkéntelen kétfelé figyelt. Hód Adriennel semmi különös nem történik, pár régről ismert mozdulat, s őket is takarja előnytelen háziruhája, ott van a lány és mégsem. Táncol és mégsem.

A figyelmet legközelebb a két táncos találkozása hívja vissza a mélázásból. Csendes, nem zaklatott, mégis legmélyebb bugyrokat érintő találkozás lett ez, valódi összeérés. Mindkét táncos izzik a másikra figyeléstől. Egymásban folytatódnak. Az akrobatikus összefonódásoktól elérkeznek a legegyszerűbb közeledésig, az állak összeérnek, egyszerre néznek az égre lassan. Nincsen másra szükség. Tükörképei egymásnak, egymás álmai és vágyálmai, szerelmei egy időben. Már nem lehet tudni, ki álmodja a másikat.

Az ölelésből szabadult Ladjánszki zihálásba ringatja társát. A fujtató, lázálmos lányt nem rántja ki önnön örvényéből, figyeli, vele van, de benne hagyja. A színpad bal felére vonszolja a pulzáló testet, majd jobb félre indulva a sarokban székre ül, oda, ahol Hód Adrienn hallgatta végig az ő szólóját. A ziháló test csendesül, szeme csukva. Szűnik az álom. Megmenekült a menedéktől.

Shelter - menedék
A BAKELIT előadása

Táncszóló társakkal

Zeneszerző: Jávorka Ádám, Varga Zsolt
Koreográfus: Ladjánszki Márta
Rendező: Ladjánszki Márta
Tánc:
Hód Adrienn
Jávorka Ádám
Ladjánszki Márta
Varga Zsolt

Ladjánszki Márta Shelter című előadásával elnyerte a XII. Festival Koreografskih Minijatura verseny első díját 2008. május 12-én Belgrádban. A nemzetközi zsűri 19 előszelektált és végül meghívott előadásból 11 darabot juttatott tovább a versenybe, és az említett szólót a fődíjjal jutalmazta, ami egyben felkérés egy új bemutatóra a 2009-es BELEF-en (Belgrádi Nyári Fesztiválon).

A Shelter kezdete egy havi rendszerességgel jelentkező szóló-sorozatnak, melynek Ladjánszki Márta a HelyzetjelentésM címet adta. Minden alkalommal vallani készül aktuális önmagáról, segítségül és párbeszédre hívva egy-egy alkotótársat, táncost, zenészt, színészt, írót, képzőművészt.