A napló tárgya és főszereplője ugyanis maga a szerző, azt pedig írója válogatja, hogy naplója valóban az irodalom részévé válik-e (mint Márai esetében; akinek – valljuk be – ez a műfaj ment a legjobban), vagy csupán irodalomtörténeti érdekességként, adalékként kezelhető (mint Kosztolányi nem egy helyen félszavakból, felfirkantott mondatokból álló naplója.) Nem mindegy az sem, az író valóban saját használatú, vagy tulajdonképpen az olvasóközönségnek szánt naplót ír – utóbbira ismét Márait, vagy akár Rónay Györgyöt hozhatnánk fel példaként.

Minden szempontból harmadik utas Lázár Ervin. A Nagy füzet, a Lázálom-töredék, a Koreai füzet, a Barna füzet, a Zöld füzet és a Kisszékelyi füzet úgy áll össze valamiféle laza naplólánccá, mint a szerző folyamatos monológja; nem látszik mögötte sem a magánnapló, sem a közönségnek szánt napló szándéka, szigorúan véve nem irodalmi mű, de számtalan későbbi novella- és meserészlet olvasható benne. Úgy tűnik, mintha a nagyon rendszertelenül vezetett Nagy füzetet (azaz a fő naplót, amelyet haláláig vezetett) Lázár Ervin egyszerre használta volna kéziratpapírnak, receptkönyvnek, a gyerekek aranyköpéseit megörökítő „apai notesznek”, telefonkönyvnek, jegyzetfüzetnek, amelybe egy-egy mondatot ír gyorsan filozófiai vagy vallási, esetleg politikai kérdésekről, levélpapírnak, álomnaplónak; emellett klasszikus naplónak, amelyben aprólékosan lejegyez egy-egy beszélgetést, utazást, helyzetet. Különösnek tűnhet, de épp ez a sokszínűség adja a Lázár Ervin-napló életszerűségét, és épp ennek a töredezettségnek köszönhető, hogy az 1984-től 2006-ig, az író haláláig tartó feljegyzések úgy hatnak, mint egy spontán önéletrajz, amelyben az egyéni sors fordulatain keresztül kibontakozik az épp rendszert váltó majd globalizálódó, a politikusi elit által hiszterizált Magyarország képe is. 

Feltűnő, hogy kezdetben a kéziratpapír-funkció dominál: a Bab Berci kalandjaitól a Csillagmajor több darabjáig a szemünk előtt születik az irodalom: Lázár Ervin néha csak egy-egy nevet, máskor szinte a komplett novellát lejegyez. A napló eleje tele van szójátékkal, sziporkával, gyerekbeszéddel, kínrímmel, de van, hogy a szerző egy-egy nyelvi jelenséget boncolgat, fennakad a sajtónyelv barbárságain, egy írókolléga tévedésén, máshol hosszan elmélkedik arról, lehet-e a tájnyelvet használni a szépirodalomban.
A legkülönösebbek a bibliai idézetetek a szövegben: kommentár nélkül, látható indok nélkül, látszólag találomra tűnnek fel a füzet lapjain. Annyi kiderül, hogy az írót foglalkoztatták a vallási kérdések – de minderről csupán egy-egy odavetett mondatból értesülünk. (Pl. „1988. nov. 8. Papok. Katolikus: Isten képviselője kioktatja az embereket. Protestáns: az emberek képviselője Istenhez fohászkodik”. „Aki távolodik Istentől, az is közeledik hozzá, csak a hosszabbik utat választja”.)

Az idő előrehaladtával egyre több a szomorú, rezignált hang a naplóban – eltűnik belőle, hosszú hónapokra a mese, a nyelvi játék, a szóalkotás öröme, és marad a rendszerváltás utáni értékválság (értékkülönbözőség, ha úgy jobban tetszik) megélhetetlensége, a megválaszolhatatlan kérdések özöne. („Novák Dezső bevallja: besúgó volt. Szorongva gondolok rá, mit csináltam volna én?”) Lázár Ervin, akitől írást kérnek a rádióba, de aztán mégsem, mert az „drága volna”. Lázár Ervin, akit megaláznak a német határőrök, amikor írótalálkozóra megy, de valójában azt sem tudja, miért: „Volt a dolognak valami politikai mellékíze is. Ide inkább azokat az írókat hívták, akiket Frankfurtban mellőztek. Népnemzeti felhang. Tele vagyunk rossz felhangokkal” – írja egy helyütt, míg máshol alig palástolt rosszkedvvel jegyzi le: francia fordítói slendriánul bántak az ő meséivel, mert Nádassal és Esterházyval vannak elfoglalva. A meseíró mintha nem tudott volna mit kezdeni a „rossz felhangokkal”.

A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején menekülőútként térnek vissza a naplóba a nagyobb novellisztikus, mesei részletek – de itt már nyoma sincs a nagyobb szövegdarabok közötti játékosságnak, fel-felfénylő humornak: jól láthatóan szétválik az irodalmi szöveg és a jelen Magyarországára való keserves, néhol szinte naivnak tűnő reflektálás: szemmel látható, hogy a meseíró, aki valóban fontos szavakkal dolgozik körülbelül az öröklétnek, egyszerűen nem bír azzal a nyelvi és társadalmi kontextussal, amely a kilencvenes évek óta jellemzi a kettészakadt és egyre felszínesebb, üresebb közéletet.

A naplósorozatból a Kisszékelyi füzet tulajdonképpen a Nagy füzet része lehetne, hiszen azzal egy időben íródott: Lázár Ervin két naplót használt; egyet Pesten, egyet pedig Kisszékelyen. A 2006-os nyárról már csak a kisszékelyi füzet tudósít. Az utolsó bejegyzés az író halála előtt hét hónappal, július 17-én íródott: „Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba (...) Mikor látsz újra, Kisszékely?”. A két napló szövege között közölt 1971-es Lázálomfüzet alig pár lapból álló stílusgyakorlat, a koreai útinapló (1986) pedig inkább kényszeredettnek tűnik. A különböző színű füzetek gyakorlatilag napló- és kéziratváltozatok 1982-2005-ig, így az olvasó egymás után négyszer haladhat végig ugyanazon a történeten, hogy minden alkalommal újabb részletekkel egészíthesse ki egy-egy Lázár Ervin-i év történetét.

A végére csak oda juthatunk el, ahol elkezdtük: Lázár Ervin Naplója makacsul ellenáll mindenféle kritikusi skatulyának. Sehová sem lehet begyömöszölni. Szépirodalom, műhelynapló, napló és kordokumentum – grátisz, egy nem akármilyen életmű mellé. Csak az a bizonyos mondat ne lenne benne, amikor egy iskolás lány, akit megbíztak azzal, hogy „interjút” készítsen az íróval, megkérdezi: csak meséket ír, vagy néha komolyat is? Mit válaszolhat erre Lázár Ervin, vagy mit válaszolhatna helyette a recenzens? Mondjuk azt: Dömdödöm.

Lázár Ervin: Napló, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 2980 Ft