„Akik nem mozdulnak meg, észre sem veszik a láncaikat.”

 Rosa Luxemburg

A 2018-as Godot Young Generation Art Fair első helyezését elnyerő festő olajképeinek inspirációját olyan archív fotók anonim női karaktereinek felhasználása adta, amiket görög és olasz bolhapiacokon gyűjtött. A kiállítás fókuszpontjába ezáltal olyan, a nők társadalmi helyzetéhez szorosan kapcsolódó és azt meghatározó fogalmak kerülnek, mint a nőiség, a nőiesség, a női szerepek változása, a nők és a hatalom viszonya, a nők személyi szabadsága, és a mentális egészség. Az osztályhelyzet, a vallás és a beszélt nyelv mellett kétségbevonhatatlan a biológiai/társadalmi nem identifikáló szerepe, ami még azelőtt predesztinálja életünket, mielőtt bármilyen jellegű döntést meghoztunk volna. 

Van választásod? – tette fel szándékosan e kényelmetlen kérdést a tárlat, melynek semleges alanya előfeltételezi a mindkét nem bevonására irányuló szándékot, de hamar megbizonyosodhattunk arról, hogy a kérdés elsődlegesen a nőknek szól. Gáspár provokatív címadásának jelentőségét és időszerűségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy e társadalmi tabu első olvasatra képes kibillenteni a saját komfortzónánkból, és okozott némi zavart még mielőtt bármi konkrétumot láttunk volna. Simone de Beauvoir hasonló problémákat feszegető kérdései is így hangzottak – szabad-e egy nő, milyen választásai vannak, és felelős-e a sorsáért? –, amelyeket a 20. század közepén rajta kívül szinte egyetlen filozófus sem tartott lényegesnek. Élettársa és követője, Jean-Paul Sartre A lét és semmi című korai művében a szabadságot az emberi létezés adottságaként értelmezte. E írás mentén fektette le Beavoir egzisztencialista etikájának alapjait. Gáspár Annamária munkái mélyén mintha ennek megidézésére és aktualizálására tennének kísérletet.

Gáspár Annamária: Thank you, 2020. Fotó: Gáspár Annamária

A kiállított festményeken javarészt fotórealisztikus, uniformizált női alakok jelennek meg, a felszín alatt kiszolgáltatottságról tanúskodó neutrális vagy olykor a pillanat kedvéért mosolygó arccal. A gyakran félbevágott, egyedi karakterüktől elválasztott nők kizárólag a biológiai nemük beazonosítására alkalmasak, ami a nők homogén csoportként kezelésének hibás társadalmi gyakorlatára hívja fel a figyelmet. Testtartásuk megfelelési kényszert metakommunikáló, erőltetett pózokról árulkodnak. Az ezekkel kontrasztban álló rózsaszín, fekete és – a japán paravánfestészetből kölcsönzött – arany színkombinációiban úszó absztrahált terek pedig direkt módon teszik bizalomgerjesztővé a képeket, emelve azok hangulatát, és tompítva a bennük kódolt ambivalenciát.

Gáspár Annamária: Male Gaze, 2020. Fotó: Gáspár Annamária

A Male Gaze című nyitóképen, fürdőruhába bújt nők tetszelegnek egy férfi előtt, bízva saját maguk kiválasztottságában. Szemüket szemtakaró fedi, ami teljes mértékben kizárja annak lehetőségét, hogy maguk dönthessenek a férfival kialakuló kapcsolatról, annak mikéntjéről. Ki tudja a szebb, a megnyerőbb, az eladhatóbb arcát és testét mutatni egy, a társadalmi normarendszer által akceptált versenyben? A vak rivalizálás pillanatát megragadó mű arra a felismerésre kényszerít, hogy a nők bármely szempont szerinti osztályozása nem lehet és maradhat megszokott. A változatos textúrákat, impresszív formákat és az erőteljes színhasználatot hangsúlyozzák önmagukon túlmutató képcímek is. Ezek egyike a Life is elsewhere. A hozzá tartozó alkotás az ábrázolt nők hétköznapjainak egy részletét rögzíti, valamint ennek mentén a luxus és a szépség sztereotip összefüggéseit jelöli. A falakon elterülő utalásokkal teli történetek olyan szimbolikus tárgyakkal egészülnek ki, mint a nap nap után önmagunkkal szembesítő tükör, a levetett topánka, az okostelefon vagy az ugrókötél, amik kissé ironizáló felhangot kapnak.

Gáspár Annamária: I’m fine, 2020. Fotó: Gáspár Annamária

Gáspár Annamária képeinek látszólagos ártatlansága egészen addig tűnik igazolhatónak, amíg a már-már giccsbe hajló csillogás illúzióját fel nem váltják a nőkre oktrojált társadalmi szerep betöltéséből fakadó személyes tragédiák. Ezek, mint szimptómák, vegytisztán a női autonómia vegyes hiánya köré épülnek. Festői világa magában hordozza a be nem teljesülő női emancipáció igényét és azt a megalkuvásoktól mentes attitűdöt, aminek eredményeként képtelen beletörődni a nők évszázadokon át magukkal hurcolt kényszerek és elvárások okozta, előítéletekkel terhelt és feloldhatatlannak tűnő lelki sebeinek gyógyíthatatlanságába. Ezek könnyűszerrel azonosítható sebek, amiket a fogyasztói- és férfitársadalom korrekció helyett, öntudatlanul újratermel és minden adandó alkalommal ösztönösen felsért.