A Haloktatás, márványprotézissel című előadás a Színház- és Filmművészti Egyetem idén végzett, Horváth Csaba fizikai színházi koreográfus-rendező osztályának (2015-2020) vizsgaelőadása. Ezzel izgalmas disszonancia jön létre: fizikai korlátoltságot körüljáró darabot jól kondicionált és tudatos testhasználattal rendelkező fiatal csapat előadásában láthatjuk. Egy interjúban maga Fekete Ádám is megemlíti ezt a furcsa helyzetet, és az ebből fakadó produktív, közös munkát. Ugyanebben a beszélgetésben a rendező a szokatlan címről is beszél: a halak, ahogyan mondja, csak vannak, és nem nagyon tudjuk őket tanítani semmire. Márványprotézissel lesüllyedünk a vízbe a halakhoz, ahol megfulladunk. A cím tehát eléggé kontraproduktív, mint ahogyan az ő elmúlt tíz éve is a saját testében.

A színpadkép szellős, de eklektikus. A Trafó feketedobozának egésze be van lakva: steril, fehér műanyag székek, egy másfél méteres műszobanövény, középen pódiumon álló élőszobor, falnak támasztott kétszemélyes matrac, aprócska porcelán és üvegfigurák, amelyek mindannyiunk számára oly ismerősek a nagymama vitrinjéből. A közönségnek még csak a fele van bent a nézőtéren, de lassan megérkeznek a színre a szereplők, akik az előadás alatt végig maradnak. De kik ezek az egymással összeegyeztethetetlen alakok? Mi köze ennek a Shakespeare-szerű Laboda Kornélnak egy fiatal angolszász diplomatához? Miért simogat egy kék hajú férfi egy játékhalat? Az a lány miért van napszemüvegben, ki ez a zebra, és az élőszobor miért nem nyitja ki a szemét?

Aztán hirtelen egyszerre fájdul meg a foguk, hiszen mindegyikük egy egész része. Valódi vagy képzelt, vágyott alteregók ők. Fekete Ádám pedig végig jelen van, és figyel. Figyeli saját magát a színpadon. Nagyrészt a színpad szélén ül laptopos bázisán, néhol feláll, reflektál, instruálja a karaktereket, de nem úgy, mint egy mindenható, aki képes belenyúlni a történésekbe, hanem mint egyenrangú szereplő, ő is az egész része. Majd egy ponton távozik a kijáraton, magára hagyja az előadást, elengedi.

Az Haloktatás, márványprotézissel olyan előadás, mely reflexiók sorozatára épül. A színészek folyamatosan reflektálnak a szerepükre, magukra, egymásra, a rendezőre és az elmondott szövegükre („a csendet be kell mondani?”). Fekete Ádám is végig ezzel játszik. Majd ezzel az eszközzel hagyja el az előadást, és teret enged a bent maradóknak, hogy önállósodjanak, és őszintén beszélhessenek egymás között az általuk játszott előadásról és a rendezőjükről. Majd lassan Laboda Kornél veszi át az irányítást, és feloldja az eddig történteket. Bár nem része az osztálynak, de mint Ádám „kedvenc színésze” fontos részét képezi az előadásnak. Szentimentálisan visszaemlékszik Fekete Ádám első darabjára, az öt évvel ezelőtt, szintén a Trafóban bemutatott Csoportkép oroszlán nélkül címűre, amiben szintén szerepelt. Elragadottan mesél róla az ifjabb nemzedéknek, akik közül talán többen nem is látták. Majd felcsendül az előadásból túl jól ismert, öt éve hallott idegesítő dallam, és újra mindenki táncol.

„Tisztázd a drámám, te egy helyben ringó hintaló” – hangzik el az előadás közben és a vége felé közeledve. Mert hogyan lehetne befejezni egy olyan darabot, ami elenged egy korszakot, és ezzel együtt egy újat nyit meg? Hiszen itt a „múlt meghalt, és megszületett a jelen”. Aki vak volt, újra lát, aki látott, megvakult. Aki táncolni szeretne, most végre táncolhat. És végül a „félig született” egésze megszületik.

Fekete Ádám Haloktatás, márványprotézissel című előadás. Szereplők: Barna Lilla, Fekete Ádám, Fekete Gábor, Gyulai-Zékány István, Hojsza Henrietta, Kotormán Ábel, Molnár G. Nóra, Laboda Kornél, Ténai Petra, Vadász Krisztina Viktória. Látványát tervezi: Molnár Anna. A rendezőnek segít: Garádi Gréti. Írja és rendezi: Fekete Ádám. Bemutató: 2020. október 1., Trafó Kortárs Művészetek Háza. Fotó: Éder Vera