A film alapjául szolgáló Alfred Döblin-regény a német ajkú irodalom Kafka, Musil és Brecht nevével fémjelzett hagyományában illeszkedik, eképp a totalitás igényével szól, hősei komplexek és esendők, története az emberiség nagy narratívái közé tartozik. A 20. századra a nagyváros szürkésfekete masszájává dagadó munkásosztály monumentális analízisét színpadok és a filmvászon is adaptálta már. A legfontosabb előzmény Rainer Werner Fassbinder megkerülhetetlen, majdnem tizenhat órás alkotása. A csontig hatoló emberi szenvedés nagy német rendezőjének hőse egy jámbor és oktalan, sodródó szerencsétlen, akinek van valami homályos elképzelése arról, hogy tisztességesnek „kell” lenni, a lehetőségek szűkössége és a magafajtát saját céljaira felhasználó, lassan fasizálódó korabeli társadalom azonban hermetikusan elzárja tőle a „tisztességesek” világát.

2020-ban a Berlin, Alexanderplatz hőse viszont eredetileg már nem is Franz, hanem Francis, Bissau-Guinea-i menekült férfi. Hasonlóan a regény börtönviselt munkásemberéhez, Francis számára Berlin a második és egyben utolsó esély, amit nem játszhat el. Döblin és Fassbinder Franzához képest ez a férfi küzd a sodródás ellen, maradt még benne valamiféle nagyság (ezt a groteszk álarcosbál-jelent nyomatékosítja), a sorsa mégis elkerülhetetlen. Fátum játszik ebben a történetben, nem a véletlen vagy a cselekvő akarat – ezt a fátumot azonban, ahogyan később látni fogjuk, mi teremtettük, és mi is tartjuk fent napról napra. 

Burhan Qurbani rendezése döbbenetes erejű, velejéig filmszerű film, nem csupán tessék-lássék fontoskodó, látványorientált spektákulum. Bátran állítható, hogy a Berlin, Alexanderplatz a modern európai film esztétikai örökségéhez csatlakozik, amennyiben a szimbolikus jelekben bővelkedő, többrétegű filmképpel dolgozik, epizodikus szerkezetet használ (mely adódik a regény örökségéből is természetesen, s egyben egy profán passió stációiként is áll előttünk), benne refrénszerűen visszatérnek a belső, pszichés állapotok ábrázolására szolgáló, mentális képsorok. Egy meghatározó ponton viszont radikálisan eltér a modern művészfilm jellegzetességeitől: főszereplője nem a környezetétől elidegenedett individuum (amely az ötvenes-hatvanas évek európai filmjében jellemzően városi középosztálybeli értelmiségi hősöket jelentett a gyakorlatban), hanem egy szociokulturális közege által determinált ember, akinek valóságérzékelése éppúgy, mint megválthatatlansága a társadalom kívüli, kilátástalan létezéséből fakad.

A keresztény fogalomkör többszörözötten, jelentős nyomatékkal működik: a szenvedéstörténet itt a bukásokból és újra felállásokból áll, s hol alapvetően segítő szándékú, hol elveszejtő mellékszereplők lépnek a hős mellé az útja során, egészen az utolsó, végső elbukásig. E passió végén azonban Francist nem várja megváltás. Eddigre elvesztette a nevét, az identitását, a hitét önnön tisztességességében, az életben, amelytől „többet várt volna egy vajaskenyérnél”. Nem krisztusi alak, szenvedése nem heroikus, hanem üres és értelmetlen. Az ökör motívum, mellyel Francist azonosítja a film, a zsidó-keresztény kultúrkörben az újszövetségi keresztény nép jele, eképpen a kiválasztottság szimbóluma, egyszersmind áldozati állat, a megfeszített Krisztus jelképe is. Annál nagyobb erővel hat a tény, hogy ennek az áldozatnak nincs értelme, füstje nem száll az égre, nem vált meg senkit, de még magát Francist sem.

Jelzésszerűen megjelenik a filmben az identitáskérdés, pontosabban az identitáselvesztés és -elvétel gesztusa, a normalizálódás (értsd: a fehérré válás) lehetetlen kényszere, hiszen 2020-ban hősünk eredetileg Francis volt, csak később egy oktrojált, gúnnyal terhelt identitásváltással válik belőle Franz. Ezen a ponton veszíti el saját maga számára is önnön identitását. A film azonban gondosan tesz róla, hogy már a kezdetektől minél inkább erőforrásként, masszív hústömegként, fiatal, fizikai erőtől duzzadó testként tekintsünk rá, ezt a (gazdasági) potenciált pedig válasszuk le névről és személyiségről. A kamera hosszan időzik Francis testén, miközben két kézzel alagutat váj a földben, a munkásszállón zuhanyzik, vagy a legkülönfélébb nőkkel szexel. Utóbbi sokszor, groteszk kéjjel ismétlődik a filmben, a szemünkbe vágva a tényt: íme, itt van a személyiségét parciális ösztönökre, létezését a fizikai túlélésre redukált, önmagát mint erőforrást folyamatosan újratermelő, kitaszított tömeg, ahogyan a finomkodó fehér középosztály látja, ha az útja az Alexanderplatz által határolt munkásnegyed szélén visz el.

Az aktualizálás nem kívülről erőltetett modernizálás, a korszerűség illúziójának öntetszelgése, hanem a globális világ (hovatovább: globális kapitalizmus) szembesítése önmagával. Ez a mi korunk, ez a mi Európánk, mely emberalatti létezésben tengődő tömegek munkájára épít. A nincstelenek számára a regény idejéhez képest száz év elteltével sincs jövő, kilátástalanság és szenvedés az osztályrészük – minden kétes „fejlődés”, amit az európai kultúrszellem fel tud mutatni 2020-ban, annyi csupán, hogy nemzetállamaink, ha tetszik, „kiszervezték” a szenvedést, importálják azt a periféráról, az éhínségek és polgárháborúk sújtotta harmadik világból. Döblin irodalmi jóslata a náci Németországban manifesztálódott, Burhan Qurbani filmje nem kevésbé orákulumi: azt mutatja fel a számunkra, hogy a jövő a centrum és periféria lakóinak véres feszültségével lesz terhelt.

Berlin, Alexanderplatz, német-holland-francia-kanadai színes film, 2020, 183 perc. Rendező: Burhan Qurbani. Forgatókönyv: Burhan Qurbani, Martin Behnke. Főszereplők: Welket Bungué, Jella Haase, Albrecht Schuch, Joachim Król. Német és angol nyelven, magyar felirattal. Magyarországon forgalmazza a Mozinet. Bemutató: 2021. január 7. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: Mozinet Kft.