PRAE.HU: Első körben arra lennék kíváncsi, hogy honnan indult minden? Mi volt az, ami tulajdonképpen elindított ezen a hosszú úton, amit eddig a kötetig tettél meg?

Nagyjából napi három órát buszoztam Miskolc és Kurityán között gimnazista koromban, a kukoricaföldek meg szépek ugyan, de egy idő után unalmasak, el kellett foglalnom magam valamivel. Az első tizenhat évem egyébként főleg foci és rapzene volt, és szerintem azért kezdtem el szépirodalmat olvasni, hogy minél jobb rapszövegeket tudjak írni. Különböző netes fórumokon és a Földes Ferenc Gimnáziumban tanultam meg a szövegalkotás alapjait, de még nyilván semmi közöm nem volt a költészethez. Tizenegyedikes lehettem, amikor magyartanárommal, Szabóné Gitta tanárnővel kicsit megszerkesztett rapszövegeket adtunk be egy városi versírópályázatra, ahol Fecske Csaba és Kabai Zoltán volt a zsűri. Ezt a pályázatot én valahogy megnyertem, és a díjátadón a kezembe nyomtak néhány Műút-lapszámot is. Megtudtam, hogy élnek még költők, eldöntöttem, hogy költő leszek, és azóta is minden szerencsésen alakult.

PRAE.HU: Mit takar tulajdonképpen ez a szerencse?

Például én is akkor kopogtattam a folyóiratok ajtajain, amikor rengeteg lap volt nyitott a fiatal, akár kiforratlan szerzők felé is. Szinte kizárólag gyors és lelkes válaszokat kaptam mindenhonnan, Nyerges Gábor Ádám végigelemezve küldte vissza a húszverses dokumentumomat, és többek között azzal a jótanáccsal is ellátott, hogy ne küldjem minden folyóiratnak ugyanazt a húszverses dokumentumot. 2012-ben és 2013-ban elég sokat publikáltam, bűnrossz zsengéket, volt egy-két jó rímem, de ennyi, ma már a szerkesztők többsége valószínűleg válaszra sem méltatna miattuk. És nem azért, mert a szerkesztők lusták lennének. Úgy vettem észre, hogy az utóbbi években jócskán megnőtt a verseny, egyre több versíró egyre fiatalabban és érettebben debütál. Nyilván szeretném, ha az én zsengéim végleg eltűnnének mindenhonnan, ugyanakkor az is segített a fejlődésben, hogy egy-egy lapszám kontextusában olvashattam ezeket. Megláttam a hibákat, és szigorúbb lettem magammal szemben.

A másik nagy szerencsém az volt, hogy bekerültem a Műút folyóirat által szervezett Szöveggyár projektbe. Kabai Lóránt rövid megjegyzései a mai napig eszembe jutnak versírás közben, és a Szöveggyár miatt lehetőségem nyílt arra is, hogy a korosztályom rengeteg tehetségével dolgozzak, gondolkodjak együtt. Amit a versírásról tudok, azt a Gömbhalmaz műhelymunkáin tanultam meg.

PRAE.HU: Már régóta mondod, hogy dolgozol ezen a köteten, meg mindjárt kész. Most végre tényleg kész. Mi tartott ilyen sokáig?

(nevet) Szívesen elsiettem volna, csak nem volt elég szövegem hozzá. Alapvetően sokat szöszölök, és jónéhány szöveget ki kellett dobnom – akár publikálás után egyből – azért, mert úgy gondoltam, hogy jóval több lehetőség van benne, mint amennyit sikerült kihozni. Három-négy évig ezért folyamatosan 20-25 vers között mozgott az aktuális kéziratom, az pedig sajnos nem több egy ígéretnél. Általában akkor akadtam meg hónapokra, amikor észleltem, hogy rutinná vált a versírás, hogy az adott hang egy kényelmes trükké alakult. De Szálinger Balázs minden alkotói válságomból kiráncigált egy-egy hosszú levéllel, és igazából én sem kételkedtem abban, hogy előbb-utóbb el fogok készülni. A legnagyobb lökést talán a Jelenkor Kiadó bizalma jelentette, kaptam egy határidőt, és kaptam egy nagyon jó szerkesztőt Lapis József személyében. Amikor utoljára futottunk át a köteten vele, akkor éreztem először azt, hogy igen, ebben az állapotában kell elengedni az anyagot.

PRAE.HU: Ha már így szóba jött, mondanál pár szót erről a közös munkáról? Milyen volt szerkeszteni hagyni a köteted?

A Jelenkor Kiadó fõszerkesztője, Nagy Boglárka ötlete volt az, hogy Lapis Józseffel dolgozzak a köteten. Bár mindig is tisztelettel gondoltam a munkásságára, addig a pontig egy szót sem váltottunk Józseffel, és őszintén szólva nem tudtam, hogy mire számíthatok. Szerencsére nagyon hamar kialakult a bizalom, valójában egy érdekes és inspiráló beszélgetésként gondolok erre a fél évre. Majdnem földik vagyunk, de már a világjárvány kitörése előtt is egyértelmű volt, hogy a munka érdemi része e-mailekben zajlik majd. Szóval nagyon hosszú leveleket írtunk egymásnak, és szinte mellékesen, majdnem észrevétlenül állt össze az anyag.

PRAE.HU: A kötetcímet adó vers egy nagyon régi szöveg, talán a legrégibb, ami a kötetben szerepel. Emlékszem, már akkor mondtad, hogy ez a cím, mikor a kézirat még nem is volt kész (nagyjából tavaly ilyenkor). Miért érezted úgy, hogy ez a vers sziklaszilárd és útmutató?

A vers egyáltalán nem sziklaszilárd, maga a cím az. Persze a kérdés jogos, ez volt az első sikerültebb versem, hosszú évekig ezzel azonosítottak az irodalmi életben, van két hangzatos sorom Európáról, azonban a szerkesztés során felmerült az is, hogy inkább kihagyjuk a szöveget. Még mielőtt megjelent volna 2014-ben, nagyjából három másik verset írtam ezzel a címmel 2013-ban, tehát viszonylag hamar eldöntöttem, hogy az első hosszabb projektem ennek a gondolatnak a körüljárása lesz. Tönkretenni valamit, hogy a miénk legyen. De azért szerencsés cím, mert Eldorádó ostroma nem csak ezt jelentheti. Mohácsi Balázs számára – aki egyébként az utóbbi négy évben folyamatosan véleményezte a friss verseimet – sokkal inkább egy nemes cél, mintsem önlábonlövés, ez a feszültség pedig, szerintem, produktív a versek szempontjából.

PRAE.HU: Az önlábonlövés abszolút benne van szerintem. Az is feltűnt, hogy nagyjából kronologikusan van felépítve a kötetegész, az összekötő vers pedig az első és második két rész között a Duga-2, az első rész utolsó verse. Ebben van egy ilyen sor: „Ezentúl nevezzük az egészet 2015-nek.” Szóval ez az évszám egy nagyon fontos mozgatórugó, ha jól tudom, ebben az évben nem írtál, nem olvastál fel. A kötet más verseiben is megjelenik ez az évszám, a Lemezboltiban például. Mesélnél egy kicsit erről az évről?

2015 tavaszán volt egy idegösszeomlásom, és utána nagyjából két éven keresztül küzdöttem pánikbetegséggel. A versekbe át is emeltem néhány konkrétumot ebből az időszakból, például a legelején valóban levettem az ablakomról a kilincset minden este, az ágy sarkát szorítottam elalvásnál, mert attól tartottam, hogy kiugrom az ablakon. Idegesítő, ha tudod a saját félelmeidről, hogy irreálisak. Soha többé nem akarok átélni hasonlót, mégis maximálisan hálás vagyok azért, hogy átéltem. Mintha újra kellett volna tanulnom a legegyszerűbb dolgokat is: enni, átmenni a zebrán, felszállni a buszra, kibírni a megállókat. Naponta meg kellett küzdenem ezekért, és minden nap egyre jobban ment. Muszájból kezdtem el egészségesebben élni, mozogni, figyelni magamra, és szerencsére nem elégedtem meg azzal, hogy elmúltak a pánikrohamok. Szóval egyszerűen csak sürgetőbb dolgaim voltak a versírásnál, és természetesen ahhoz is jócskán kellett idő, hogy ezt az élményt relevánsan bele tudjam illeszteni a kötettervembe.

Az alapötlet az volt, hogy a betegségtudat kollektivizál. A rosszullét a tiéd, az lehet egyedi, például én sem tudtam az első pánikrohamomról azt, hogy ez egy pánikroham. De amint kézhez kaptam a diangózist, hirtelen megoldandó probléma lett a rosszullétemből: ezen már átestek jópáran, általában van valamilyen vége is. Gyógymódot kerestem, kapaszkodókat, és mikor kimondtam azt, hogy beteg vagyok, mintha egyből sorsközösséget is vállaltam volna a többi beteggel. Kézenfekvő volt tehát, hogy a versekben a lehető legszemélytelenebbül, konkrétumok nélkül beszéljek egy nagyon is személyes témában. A város város maradt, a falu pedig falu, mintha ez bárkivel megeshetne. És persze, már az elején tudtam, hogy ez a megközelítés zsákutca, a betegségről való automatizált beszéd önmagában nem lehet gyógymód semmire. Én ugyan leküzdöttem a pánikbetegséget, máig nem tudom, hogyan, szerencsém volt, de nem hazudhatom azt, hogy minden rendben lesz. Nem mondhatom, hogy ne aggódj, én tudom, mi jár a fejedben, hasznos ez a két év, ki fogod bírni. Ezért volt fontos úgy zárni az első ciklust, hogy lehorgonyzom időben. Elneveztem 2015-nek, és ez a sor tette lehetővé azt, hogy tovább tudjak lépni végre.

PRAE.HU: Akkor talán nem tévedek túl sokat, ha azt mondom, hogy számomra ez a kötet egy történetet mesélt el, mozgás és különböző életszakaszok, már az Eldorádóban is: „Darabonként hagyni el azt, ami eltört.” Te hogy érzed ezt, lehet a kötetet valahonnan valahová eljutásként olvasni?

Mivel ez kvázi egy felnövéstörténet, így adott volt, hogy a versek valamiféle kronológiát színleljenek. Nem szégyellem, hogy a kötetben dokumentálva van a költői hangkeresésem, sőt, a felnövéssel párhuzamosan olvasható akár a nyelvvel való harc is, az egyre szabad és biztosabb kéz elérése. Ilyen szempontból valóban van út, remélhetőleg el is jutunk A-ból B-be. Az első rész végén ott van a 2015, a második végén pedig a 2020, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen sorrendben írtam a verseket. A kötet második felében is bőven szerepel olyan szöveg, ami 2013-ban készült. A kötet újrapróbálkozások mentén szerveződik, és ugyan telnek az évek, a három ciklus valójában csak háromfajta kísérlet ugyanannak a megragadására. Már a kötet nyitóverse is a folyamatos újrakezdést tematizálja, és az volt a célom, hogy a versek a lehető legtöbbet vitatkozzanak egymással. Ennek természetes velejárója a kudarc, a megakadás, de ugyanúgy bele van kódolva a haladás is. A megérkezés azonban már egy másik kérdés, és talán az sem véletlen, hogy a kötet legvégén az M3-as autópályán ragadunk.

PRAE.HU: Sok versedben ott van a menekülés is, mint motívum, ott van Budapest, Kurityán és Miskolc is. Milyen a viszonyod ezekhez a terekhez költőként és költészetileg?

Természetesen a különböző helyek különböző túlélési stratégiákat követelnek meg, de erről közhelyek durrogtatása nélkül nem igazán lehet beszélni. Gyerekkoromban a nagyváros Kazincbarcika volt, a gimnázium alatt már Miskolc, az egyetemi éveimben pedig Budapest. Sokáig hittem azt, hogy egyre jobban kinyílik számomra a világ, de hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze nincs az adott településekhez. Nem leszel más csak azért, mert fák helyett dohányboltokat látsz. Költészetileg mindig inkább az ingázás ténye érdekelt, később az elköltözés, és az ebből fakadó szerepek. Milbacher Róbert nemrég A kulturális migránsokról címmel írt egy fantasztikus szöveget az ÉS-be, legalább öt pályatársam küldte át nekem azzal a megjegyzéssel, hogy mennyire igaz. Nem szeretném elvitatni, hogy régebben ez egy valódi probléma volt, a szöveg tűpontos, rengetegen éreztünk már hasonlót, de talán éppen ebben rejlik a trükk. Az én generációmban majdnem mindenki kulturális migráns, és ugyan kényelmes ezen szorongani, többnyire mégis pajzsként viseljük azt, hogy furcsanevű falukból származunk. A második ciklus egyik nagy kérdése ez volt. Máris kétezer embert képviselnék csak azért, mert leírom egy versben, hogy Kurityánban nőttem fel? És hogyan mondhatom, hogy a mi égboltunk poliészter, ha valójában nem vagyok ott?

Fotó: Bach Máté