Ideális esetben a kettő között fennáll az egyensúly és az egészséges dinamika, de amíg bizonyos frontemberek összeforrtak teljesen az adott bandával és annak védjegyévé váltak, mások túlléptek ezeken a kereteken és önállóan is képesek voltak érvényesülni. A listán szereplő korszakalkotó énekesek mindannyian férfiak, ami azonban nem kívánja azt sugallni, hogy kizárólag a férfinem képviselői dominálnak a rockzenében, sem azt, hogy ez a válogatás reprezentatív.

Természetesen megannyi legendás női hangot is meg lehetne említeni a rock’n’roll világából (pl.: Alannah Mylest vagy Janis Joplint) ez viszont egyrészt definíció kérdése (például, hogy az olyan határterületeket, mint a blues, a metál, a country, a beat vagy a punk ide sorolunk-e), másrészt a szerző saját tapasztalatait, szubjektív véleményét, valamint a felsorolt személyek esetenként kalandos életútját, popkulturális lábnyomát és hatását vette figyelembe a választásai során.

Az első nevet a sorban például egyesek hatalmas ikonként tartják számon, másoknak pedig, akik az AC/DC-t inkább a nyolcvanas évekhez és Brian Johnsonhoz kötik, talán nem annyira mond sokat. Pedig Ronald Belford Scott, vagy ahogyan a rajongók gyakrabban emlegetik, Bon Scott volt az az énekes, akivel a zenekar igazán elérte nemzetközi áttörését. 

A részben nehéz gyermekkorú, Skóciából Ausztráliába kivándorló Bon eredetileg sofőrködött a banda számára, és később lépett elő a Young-fivérek frontemberévé. Ezt főleg erőteljes színpadi kisugárzásának, pimasz eleganciájának, szeretnivaló, mégis kőkemény karizmájának, és persze nem utolsó sorban jellegzetes falzett hangjának köszönhette - ez utóbbit azóta is több hasonló stílusú zenekar énekese igyekszik több-kevesebb sikerrel másolni. 

Ennek a falzettnek a története egyébként a klasszikus képregényszuperhősök eredettörténeteire emlékeztet: a környéken dobosként is híres Bon egyszer súlyos autóbalesetet szenvedett, ami miatt tetőtől talpig gipszben volt, és ez volt az az esemény, ami megváltoztatta és egyedivé tette a hangszínét. Az extravagáns performanszok és a rendhagyó hangszálak mellett azonban a dalszövegek tematikája is ízig-vérig megtestesítette a korszellemet, így Scott akármerre járt, mindenhol odavoltak érte, és tökéletesen beleillett az AC/DC imázsába. 

Habár Bon és a banda egész hetvenes évekbeli munkássága kiemelkedő, és megannyi legendás szerzemény ekkor került a repertoárba, a máig egyik legismertebb daluk, a Highway to Hell nem sokkal a zenész hirtelen és tragikus halála előtt hozta meg a világhírnevet számukra. Noha Johnson méltó utódként került aztán a zenekar kötelékébe, vitathatatlan, hogy egy korszak örökre lezárult, és egy ismerős, mégis merőben más éra vette kezdetét a hard rock-óriás történetében.

Kevésbé a mainstream-áramlat része, de a szubkultúrán még mindig messze túlmutató az ismertsége és a jelentősége Ronald James Padavonának, akit ma Ronnie James Dio néven ismerünk. Az operaénekesi hangterjedelemmel és tehetséggel megáldott Dio autodidakta módon tanult meg énekelni, és igazi áttörésére közel harmincéves koráig kellett várnia. Stílus tekintetében sok mindent kipróbált, mire rátalált igazi önmagára: első sikeres bandájában, az Elfben a hetvenes évek könnyed boogies-bluesos melódiái uralkodnak, majd Ritchie Blackmore Rainbowjának élén már a zúzósabb, energikusabb tónusok is megjelentek.

Ezt követte az énekes szólókarrierje, a saját nevét viselő Dio, aminek frontembereként már abszolút a heavy metál jellemezte az énekes stílusát, akinek a középkor, a fantasy és a sci-fi iránti rajongása ekkor már a dalszövegekben és a zenekar profiljában is jobban megmutatkozik. 

Időközben a Black Sabbathban is énekessé avanzsált a nyolcvanas években egy darabig Ozzy Osbourne-t helyettesítve, és jó néhány Sabbath-klasszikus is így az ő nevéhez kötődik. Nagyjából ekkortól kezdik el a metál egyik keresztapjaként emlegetni, de később néhány önálló feldolgozása, például az Aerosmith Dream Onjának átértelmezése (amit Yngwie J. Malmsteennel hozott tető alá) is népszerűvé vált. Érdekesség egyébként, hogy a hagyomány neki tulajdonítja a metálvilla kitalálását.

A műfajt kevésbé követők számára sem ismeretlen minden bizonnyal Freddie Mercury neve, aki a legendás brit négyesfogat, a Queen énekeseként írta be magát örökre a rocksztárok arcképcsarnokába. 

A zenész jellegzetes, erőteljes hangszínén és határozott,  szuggesztív színpadi kiállásán túl fontos szerepet töltött be az együttesben dalíróként és billentyűsként is, és bár AIDS okozta korai halála után megváltozott keretek között tovább folytatta a Queen (többek között Adam Lamberttel), Mercury neve elválaszthatatlan lett a zenekarétól. Az énekes védjegyének számító bajuszt egyébként kezdetben nem kedvelte a közönség, miközben Freddie arról is ismertté vált, hogy ő volt az egyik első olyan biszexuális előadó, aki eljutott a világhírnévig.

Szintén megkerülhetetlen a sokoldalú és ikonikus tenor, Phil Collins, aki nem csak a nyolcvanas és kilencvenes évek számos slágerében működött közre, hanem hangja rajzfilmbetétdalok révén is ismerős lehet a számunkra, amelyek közül talán a Disney Tarzanja az egyik legismertebb. Az énekes Bon Scotthoz hasonlóan dobosként kezdte pályáját, majd énekessé lépett elő a Genesisben, amely olyan számokkal vált emlékezetessé, mint a Jesus He Knows Me vagy az I Can’t Dance, de az Easy Lover -höz és az Another Day In Paradise-hoz hasonló szólóprojektjei miatt is méltán vált hétszeres Grammy-díjas előadóvá az énekes.

A tenorok között a rock-szférában előkelő helyet foglal el a Led Zeppelin Robert Plantje is, aki a zenekar feloszlását követően is aktív szólókarriert folytatott és folytat és számos albumot adott ki egykori és kortárs zenészekkel egyaránt. Stílusára a blueson kívül hatással volt még a hatvanas évek beat-hulláma, viszont a korai hippikorszak zenei világát (pl. Jefferson Airplane) is tükrözi a munkássága. 

A frontember az elsők között kezdte el használni azt a sikítási technikát, amit aztán későbbiekben a KISS-ből Paul Stanley, Axl Rose a G’n'R-ból és David Coverdale is előszeretettel alkalmaztak. Plant Dióhoz hasonlóan képes monumentális, komolyzenei jellegű művek előadására (gondoljunk csak a Kashmir című dalra), ugyanakkor a spirituális és grandiózus alkotások mellett a pörgős, egyszerű és nyers rock’n’roll nóták (Communication Breakdown, Whole Lotta Love) sem okoztak neki soha gondot.

Az elmúlt évek hard rock-világának egyik kiemelt figurája, Myles Kennedy sok szempontból Planthez hasonlítható vagy mérhető előadó, aki olyan rekordokkal büszkélkedhet, mint négyoktávos hangterjedelme, vagy azzal, hogy ő az egyik leghosszabban kitartott, több, mint félperces stúdióban rögzített hang birtokosa.

Első sikereit az azóta is népszerű Alter Bridge nevű alter rock-formációnak köszönheti, de gyakran látják meg hangszínében a fantáziát más zenészek is: a legismertebb közös munkája Kennedynek Slash-hez, a G’n’R gitárosához köthető, akinek három szólóalbumán is Kennedy adja a hangját (Slash ft. Myles Kennedy & The Conspirators), bár már korábban is hallható volt az énekes a gitárvirtuóz néhány számában.

Nyilván a listát számos névvel ki lehetne még bővíteni: elég csak Ronnie Van Zantról, a Lynyrd Skynyrd első énekeséről megemlékezni, aki a Freebird, a Sweet Home Alabama vagy a Simple Man eredetijével került a legendás énekesek sorába.

Miután repülőbaleset következtében elhunyt, testvére, a kísértetiesen hasonló hangi adottságokkal megáldott Johnny Van Zant egyébként méltán viszi tovább a southern rock-örökséget. Már a country mezsgyéjén járunk ugyan, de a klasszikus rock egyik nagy géniuszának tekinthető a pár éve elhunyt Tom Petty is a maga érzelmes, inspiratív riffjeivel és kellemes, nyugodt, andalító hangszínével.

Szinte már-már kikerülhetetlen a The Rolling Stones Mick Jaggerje, aki Collinshoz hasonlóan több Grammy-díj tulajdonosa, és aki a hasonló kaliberű és torkú David Bowie-val együtt színészi babérokkal is büszkélkedhet.

A sztárság velejáróit a többi említett zenészhez képest talán jobban habzsoló örökifjú az ő vagány és harsány tónusaival nem csupán egy óriási és karakteres hang, hiszen a megjelenése és a lénye ugyancsak hozzájárul sikercsillagához - ami azt bizonyítja, hogy a rockszakma bizony egy olyan különleges iparág, aminek a tehetség általában szükséges, de nem elégséges feltétele.

Bélyegkép forrása: wikimedia.org

Borítókép forrása: flickr.com