1973 februárjában az akkor 28 éves du Pré épp, hogy megérkezett a New York-i Philharmonic Hallba egy újabb fellépésére. A koncert előkészületei közben leült és a hangszerért nyúlt, mikor hirtelen azon kapta magát, hogy nem bírja kinyitni a cselló tokját. Akkor még nem tudta, hogy ez azt jelenti, soha többé nem játszhat.

Golden Girl

Jacqueline du Pré 1945-ben született Oxfordban. Négyévesen hallott először csellójátékot a rádióban, és kijelentette: neki kell “egy olyan”. Édesanyja – szintén kiváló koncert zongorista – meg is lepte eggyel, így ötéves, mikor elkezd csellózni. Csodagyerek. Tizenegy évesen megnyeri a Guilhermina Suggia nagyszabású díjat és szépen sorban minden versenyt, amin elindul. Tanárai William Pleeth, majd később Mstislav Rostropovich és Paul Tortier. Egy 1969-es interjúban így nyilatkozik du Pré Pleeth-ről:

“Szeretném hangsúlyozni, mennyit köszönhetek Pleeth-nek. Hét évig tanított, átsegített a serdülőkorom egy nehéz és bizonytalan időszakán, és a maga artikulált megközelítésével nagyon izgalmassá tette számomra a zenét.” (Blyth, 1969)

Du Pré nem hisz a túlzott gyakorlásban: ha nem érez affinitást hozzá, nem csinálja. Zenei memóriájának köszönhetően nem is kell magát halálra gyakorolnia. Pleeth elmondása szerint du Pré tizenhárom éves, amikor egy szerdai órán Pleeth feladja neki Paganini, Caprice No. 1-t és az Elgart. A darabokat csütörtökön kapja meg, a szombat délelőtti órára azzal a kijelentéssel érkezik, hogy “nem tudtam túl sokat gyakorolni”, de már fejből játssza a Caprice-t és az Elgar másfél tételét. (Nupen; 2005) Tizenöt éves, amikor részt vesz Pablo Casals, az akkor már igen idős csellista óriás mesterkurzusán a svájci Zermattban. Kép is készül róluk Casals szignójával és egy megjegyzésével du Pré alakja alatt: “Géniusz”. Tizenhat évesen debütál a londoni Wigmore Hallban, Ernst Lush kíséri, Handel-, Brahms-, Debussy- és Falla-szonátákat, Bach szóló csellószvitet játszik. 1965-ben felejthetetlen felvételt készít Elgar cselló concertojáról Sir John Barbirolli dirigálásával. Ez meghozza számára a nemzetközi elismerést. Rostropovich a felvétel meghallgatása után levette a darabot a saját repertoárjáról. Egy interjúban, mikor megkérdezték, miért nem játssza többet Elgar concertoját, azt válaszolta, hogy “A tanítványom, Jacqueline du Pré, sokkal jobban játszotta, mint én”. (Janof, 2006) Zenei ízlése leginkább Brahms-szonátákra, Haydn-, Boccherini-, Schumann-, Dvorak- és Saint-Saens-concertokra koncentrálódik. Bevallja, hogy elég ”lassan tudja értékelni” a modern zenét, ”Bartók a legmesszebb, ameddig elmegyek” – állítja. (Blyth, 1969)

Az új Robert és Clara Schumann

Du Pré 1966 karácsonyán találkozik először – a zongorista/karmester – Daniel Barenboimmal egy közös barátjuk, a szintén zongorista Fou Ts’ong otthonában, 1967-ben pedig már házasok. Szerencsésnek mondható, hogy du Pré karrierje a televíziózás berobbanásakor indult el igazán, így megannyi mozgókép-dokumentáció maradt fenn róla: koncertfelvételek, interjúk, dokumentumfilmek. Christopher Nupen 22 évesen kezdi el du Prét filmezni, ezeken a felvételeken rendszeres szereplő Barenboim is, és a szakmai együttműködés mellett a privát vetület, a kettejük közti érzelmi kapcsolat és gyermeki játékosság is megjelenik ezeken a videókon. Talán ezért is válik a házasságuk világhírűvé, hiszen a felvételeken keresztül olyan emberek is közel érezhetik a zenész párost magukhoz, akik sosem találkoztak velük. Sokan Robert és Clara Schumannhoz hasonlítják őket. Du Pré és Barenboim mindketten csodagyerekek voltak, és a zsenialitásukon túl a személyiségükön keresztül is megtalálták és kiegészítették egymást, annak ellenére hogy teljesen különböző háttérrel és neveltetéssel rendelkeztek. Az argentin születésű, de orosz zsidó családból származó Barenboim – akinek a  hatására du Pré áttért a judaizmusra – bevallottan “halandóként” sokszor nehezen tartotta a lépést feleségével, akit ösztönös tehetségként tekintett. Bár du Pré elméleti tudása nem volt átfogó, zenei memóriájának, könnyedségének, “zenei társalgó” attitűdjének, erőteljességének és romantikájának – ami mellőzte a portamento romantikus manierizmusát – köszönhetően igazi fenomén volt a hangszerrel. (The New York Times, 1987) “A legnagyobb zenei öröm volt vele együtt játszani” – vallotta később Barenboim. (Nayeri, 2017)

Egy másik emlékezetes dokumentáció szintén Nupen filmje, a The Trout 1969-ből. Du Pré barátaival, négy másik zenésszel, név szerint Daniel Barenboimmal, Itzhak Perlmannal, Pinchas Zukermannal és Zubin Mehtával alakít egy kvintettet, hogy előadják Schubert Pisztrángját Londonban, a Queen Elisabeth Hallban. Az egy órás dokumentumfilm figyelemmel követi a jó hangulatú próbákat, a koncertet megelőző baráti hülyéskedést, egymás hangszerén való parodisztikus játékot és, persze, magát, a színvonalas koncertet. Itt is közelebb kerülünk du Préhez, aki állandóan mosolyog, ki is vívta magának a Smiley becenevet. Közvetlen és jókedvű, önfeledt és alázatos. Már ekkor az egyik legnagyobb csellistának számít, de ami a leginkább szembeötlő, hogy hiányzik belőle bármiféle zenei egó. Du Pré számára a zenélés természetes és zenésznek lenni nem szakma, hanem létforma, tehetsége nem fölény, hanem ajándék.

Egy élet újraépítése

1971 táján kezd el egyfajta érzéketlenségre panaszkodni az ujjaiban és arra, hogy nem érzi a húrokat, vagy nem tudja megítélni a vonó súlyát. Egyszer tud játszani, másszor nem, és senki nem tudja megmondani, mi a baj vele. Többen pszichés problémára gyanakodnak, terapeutát javasolnak. Végül tíz hónap megfigyelés és kivizsgálás után, 1973-ban érkezik a diagnózis: sclerosis multiplex. Du Pré addigi élete váratlan fordulatot vesz: az addig világszerte ünnepelt csellista a 70-es évek közepére gyakorlatilag lebénul. Nem tud egyedül felöltözni, állni, főzni, utazni. Nem tud többé csellózni. Egy 1978-ban készült interjúban azt meséli, hogy teljesen újra kellett építenie az életét. “Meg kellett tanulnom újraépítenem az életemet. De rengeteg mindent találtam, amit érdemes csinálni. Koncertekre járok és a barátaimmal találkozom. És a zene még mindig életben van a fejemben.” (The New York Times, 1987.) Ez az újrakonstruált élet két fő dologra koncentrálódik, a tanításra és a sclerosis multiplex-kutatásra. Du Pré Barenboimmal létrehoz egy alapot Jacqueline du Pré Research Fund néven, és a National Multiple Sclerosis Societyvel közösen számos adománygyűjtő koncertet szerveznek a Carnegie Hallban. A jól kiépített zenei kapcsolataiknak köszönhetően jelentős összeget tudnak gyűjteni a betegség kutatására. A résztvevők közt van Pinchas Zukerman, Yo-Yo Ma és Eugene Istomin is.

Du Pré tizennégy évig élt együtt a betegségével, de próbált mindig bizakodó maradni, bízott abban, hogy esetleg visszanyeri még a mobilitását, hitt a realista optimizmusban. “Azt mondhatom, hogy bizonyos értelmében szerencsés vagyok. Mivel a cselló-repertoár kicsi, azt tettem, amit szerettem, és visszatekinthetek egy teljes zenei és szólista életre.” (Nayeri, 2017)

Harminchárom éve, hogy nincs közöttünk, negyvenhét éve, hogy abbahagyta a játékot, de továbbra is a köztudat egy szeretett figurája maradt. 1981-ben Broadway-darabot (a Tom Kempinski által írt Duet for One-t) inspirált az alakja. 1998-ban Hilary és Jackie címmel igen vitatott film jelent meg az életéről, ami nagy visszhangot és felháborodást keltett barátai és zenésztársai körében. 2020-ban pedig balett készült az életéről, a Cathy Marston koreografált és a The Royal Ballet előadásában bemutatott, a The Cellist.

Emlékét őrzi megannyi könnyen hozzáférhető felvétel, és milyen szerencse, hogy a film médiuma úgy tud emlékezni, mint semelyik másik médium. Jacqueline du Pré kivételes tehetsége a saját testébe lett bebörtönözve, és az élet igazságtalansága, hogy ez a tehetség nem kerülhetett többet kifejezésre, de ezek a felvételek megőrzik – Pleeth szavaival élve – ezt a végtelen, mindenre képes adottságot és Jacqueline du Prét magát, amilyen ő volt, mielőtt kibabrált vele a sors. (Nupen, 2005) Mert mi marad a zseniből, ha megfosztják a tehetségétől?

Fotó: Jack Robinson/Hulton Archive, via Getty Images

Felhasznált irodalom

Battle, Laura, ´Mind-boggling´: Daniel Barenboim on Jacqueline du Pré – and speaking out, Financial Times, 2017, https://www.ft.com/content/a5461ce6-ae15-11e7-beba-5521c713abf4.

Blyth, Alan, Jacqueline du Pré interview: ´You must have spontaneity and too much study destroys that´, gramophone.co.uk, 1969, https://www.gramophone.co.uk/features/article/jacqueline-du-pre-interview-you-must-have-spontaneity-and-too-much-study-destroys-that.

Debakcsy, Dale, By Body Betrayed: The Vanishing of Jacqueline du Pré, womenyoushouldknow.net, 2019. November 6., https://womenyoushouldknow.net/body-betrayed-vanishing-jacqueline-du-pre/.

Generációk csellista példaképe: 75 éves lenne Jacqueline du Pré, Fidelio, 2020. január 26., https://fidelio.hu/klasszikus/generaciok-csellista-peldakepe-75-eves-lenne-jacqueline-du-pre-152116.html.

Gerrard, Nicci, ´It´s macabre. It´s sick. My friend Jackie has been betrayed,´ by John Williams, The Guardian, 1999. Január 24., https://www.theguardian.com/uk/1999/jan/24/theobserver.uknews1.

Jacqueline du Pré, Noted Cellist, Is Dead at 42, The New York Times, 1987. október 20.

Jacqueline du Pré: previously unpublished intimate interview, d. Nupen, Christopher, Allegro Films, London, 1980, https://www.youtube.com/watch?v=7HGLMDI3CkE.

Janof, Tim, Conversation with Mstislav Rostropovich, cello.org, 2006, http://www.cello.org/Newsletter/Articles/rostropovich/rostropovich.htm.

Nayeri, Farah, Remembering Jacqueline du Pré, an Icon of the Cello, The New York Times, 2017, https://www.nytimes.com/2017/10/27/arts/music/jacqueline-du-pre-cello-concert.html.

The Trout, d. Nupen, Christopher, Allegro Films, London, 1969,  

https://www.youtube.com/watch?v=b8-H0r0iL6Q.