Érdekes megfigyelni, az anno Joshua Redman Quartet tagjai hova jutottak az 1994-es MoodSwing óta. Már a húszas éveikben is majdhogynem all-star zenekarnak számítottak, a modern mainstream jazzben viszont nem nagyon találunk náluk nagyobb neveket mostanság. Egy ilyen zenekar nem is létezhet nagyon sokáig. Ezt Redman is tudta, ezért is váratott magára ennyi ideig az újbóli együttműködésük. (Leszámítva egy-két tagok közötti kooperációt.) Természetesen a négyes zenei világa igen külön utakat járt be azóta, legmesszebb úgy gondolom Brad Mehldau és Brian Blade jutottak, nem mintha rosszat lehetne mondani a másik két játékosról, ráadásul a Mcbride talán a legtechnikásabb bőgősök egyike ­­– ami önmagában nem jelentene sokat, de esetében ez ritka muzikalitással párosul.

Előszőr is: a lemez brutálisan jól szól. Kristálytiszta. Másodszor: kegyetlen jól játszanak. Hogy ez a lemez esetleg valaki ízlésének (többek közt az enyémnek is) túl mainstream, az ezen a szinten majdnem részletkérdés, sajnos ez túlmegy az izmusokon. Mindannyian komponáltak számokat a lemezre, de úgy gondolom pár kivételtől eltekintve, nem azért jó ez a lemez, mert annyira jó darabokat írtak volna. Ez persze őrült nagy vita, merthogy ezek a patternek a jazz hagyománykörébe tartoznak. Rendben van. Az improvizációk mindenesetre olyan játékosak, és az esetleges kliséket is olyan élettel töltik meg, hogy azt öröm hallgatni. 

A Floppy Dissben Mcbride és Blade kegyetlenül jó. A Moe Honkban Redman hasít tenorral, és itt Mcbride megmutattja, hogy technikailag nem nagyon van bőgős, aki jobb nála. (Más utakon, de azért persze többen is eljutottak ide.) A Right back Right Again groove-osan kezdődik, s első hallásra a téma nem túl meggyőző, de aztán megszerettem. Ez a darab is jellemzően a szólókról szól, ott tud megtelni tartalommal.

Hasonló a helyzet a Silly Little Love Songgal is. Ez a téma még sematikusabb, de nem baj; Mcbride és Redman szólója elviszi az egészet a hátán. Az Undertow és a Father viszont nagyon jó. Ezek a darabok kicsit kiszakadnak a hagyományosabb keretek közül, de nem idegen tőlük egyáltalán. Ahogy a Your Part to Play sem. Számomra ez a legnagyobb meglepetés a lemezen; előremutató, idiomatikus szabad zene, kellő energiákkal. Azzal, hogy ezt betették utolsó darabnak, a lemez nagyon szép ívet jár be. Sokfajta zene van rajta, kicsit talán eklektikus is, de úgy gondolom maradandó, már csak a megjelenése körül legendárium miatt is.
Az jutott eszembe a lemez hallgatása közben, hogy mennyire tud megújulni a modern mainstream jazz. Az új-konzervatív oldalam pedig azt súgta, hogy nem biztos, hogy meg kell újulnia. Lehet, hogy szilárdan kell képviselnie valamit, akár a statikus kontakion a dinamikus kánonnal szemben. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne a jazzben mozgás, de lehet nem ez a műfaj, amelynek jelenleg rohannia kell előre. Inkább másfajta értékeket közvetít.

Joshua Redman, Brad Mehldau, Christian McBride, Brian Blade
“RoundAgain”
(Nonesuch)